Pipa
| Méretek | 1020 × 315 × 117 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
Pipa
| Méretek | 1020 × 315 × 117 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
A pipa, pípá vagy p’i-p’a (kínaiul: 琵琶) egy hagyományos kínai pengetős hangszer. A néha „kínai lantnak” is nevezett hangszer körte alakú fából készült testtel rendelkezik, amelynek bundjainak száma 12 és 31 között változik. Egy másik kínai négyhúros pengetős lant a liuqin, amely a pipa kisebb változatára hasonlít. A körte alakú hangszer már a Han-dinasztia idején is létezhetett Kínában, és bár történelmileg a pipa kifejezést egykor többféle pengetős chordofon hangszerre is használták, a Song-dinasztia óta kizárólag a körte alakú hangszerre utal.
A pipa az egyik legnépszerűbb kínai hangszer, és Kínában közel kétezer éve játszanak rajta. A pipából számos rokon hangszer származik, köztük a japán biwa és a koreai bipa Kelet-Ázsiában, valamint a vietnami đàn tỳ bà Délkelet-Ázsiában. A koreai hangszer az egyetlen a három közül, amelyet már nem használnak széles körben.
Története
A pipa eredetével kapcsolatban vannak zavarok és nézeteltérések. Ennek oka az lehet, hogy a pipa szót az ősi szövegekben a Qin-dinasztiától a Tang-dinasztiáig terjedő időszak különböző pengetős chordofon hangszerek leírására használták, beleértve a hosszú nyakú „spiked” lantot és a rövid nyakú lantot, valamint ősi szövegekben is számos ellentmondó beszámoló szerepel. A hagyományos kínai elbeszélések inkább a Han-dinasztia idején a barbár Wusun királyhoz feleségül küldött Liu Xijun han-kínai hercegnő történetét részesítik előnyben, aki számára a pipa azért lett feltalálva, hogy lóháton zenélhessen, hogy csillapítsa vágyait. A modern kutatók, mint Laurence Picken, Shigeo Kishibe és John Myers nem kínai eredetet tételeznek fel.
A pipa legkorábbi említése kínai szövegekben a Han-dinasztia végén, a Kr. u. 2. század körül jelent meg. Liu Xi Keleti Han-dinasztia névszótára című műve szerint a pipa szó hangutánzó eredetű lehet (a szó hasonlít a hangszer által keltett hangokra), bár a modern kutatók szerint a perzsa „barbat” szóból való származtatás is lehetséges, a két elmélet azonban nem feltétlenül zárja ki egymást. Liu Xi azt is állította, hogy a pipa nevű hangszer, bár a legkorábbi szövegekben másképp írják (枇杷; pípá vagy 批把; pībǎ), a hu néptől (az ókori Kínától északra és nyugatra élő nem-han nép általános megnevezése) származik. Egy másik Han-dinasztia korabeli szöveg, a Fengsu Tongyi szintén az
Egy másik Han-dinasztia korabeli szöveg, a Fengsu Tongyi szintén arra utal, hogy a pipa akkoriban még nemrég érkezett, bár a későbbi, 3. századi, a Csin-dinasztia korából származó szövegek szerint a pipa már a Csin-dinasztia idején (i. e. 221-206) is létezett Kínában. A xiantao (弦鼗) nevű hangszeren, amelyet úgy készítettek, hogy húrokat feszítettek egy kis fogantyús dobra, állítólag a kínai Nagy Fal építésén dolgozó munkások játszottak a késő Qin-dinasztia idején. Ebből származhatott a Qin pipa, egy egyenes nyakú, kerek hangdobozú hangszer, amelyből fejlődött ki a ruan, a Ruan Xianról, a Bambuszliget hét bölcsének egyikéről elnevezett hangszer, amely a hasonló hangszeren való játékáról ismert. Egy másik, ősi szövegekben használt kifejezés a Qinhanzi (秦漢子), amely talán a Qin pipához hasonló, egyenes nyakú és kerek testű hangszer, de pontos formáját illetően megoszlanak a modern vélemények.
A körte alakú pipa valószínűleg Közép-Ázsiából, Gandharából és/vagy Indiából került Kínába. Ahogy az emberek a Selyemút mentén utaztak, az „ovális” vagy ovális alakú pipa Közép-Ázsián keresztül utazott, és került Kínába, ahol „pipa” néven vált ismertté. A Kr. u. 1. századból származó Kusana-szobrokon körte alakú lantokat ábrázoltak. A körte alakú pipa a Han-dinasztia idején kerülhetett forgalomba, és Han-pipa néven emlegették. A körte alakú pipák ábrázolásai Kínában azonban csak a Han-dinasztia után, a Jin-dinasztia idején, a 4. század végén és az 5. század elején jelentek meg. A pipát a Han-dinasztia idején számos kínai szimbolikával összefüggésbe hozták – a hangszer három láb öt hüvelyk hosszúsága a három birodalmat (ég, föld és ember) és az öt elemet jelképezi, míg a négy húr a négy évszakot.
A körte alakú pipák ábrázolásai a déli és az északi dinasztiától kezdve bőségesen megjelentek, és a pipák ettől kezdve egészen a Tang-dinasztia koráig különböző neveket kaptak, például Hu pipa (胡琵琶), hajlított nyakú pipa (曲項琵琶, quxiang pipa), ezek közül néhány kifejezés azonban ugyanarra a pipára utalhat. A négyhúros pipa mellett további használatban lévő körte alakú hangszerek közé tartozik az öthúros, egyenes nyakú wuxian pipa (五弦琵琶, más néven kuchean pipa (龜茲琵琶)), egy hathúros változat, valamint a kéthúros hulei (忽雷). A 3. századtól kezdve, a Sui és a Tang-dinasztia idején a körte alakú pipák egyre népszerűbbé váltak Kínában. A Song-dinasztia idején a pipa szót kizárólag a négyhúros, körte alakú hangszerre használták.
A pipa a Tang-dinasztia idején érte el népszerűségének csúcsát, és a császári udvar fő hangszere volt. Szólóhangszerként vagy a császári zenekar részeként játszottak rajta olyan produkciókban, mint a daqu (大曲, nagy szvitek), ami egy bonyolult zenés-táncos előadás. Ebben az időszakban a perzsa és a kusán előadóművészek és tanárok keresettek voltak a fővárosban, Csang’anban (ahol nagy perzsa közösség élt). Ebből az időszakból származik néhány finoman faragott, gyönyörű intarziás mintákkal díszített pipa, amelyek különösen szép példányait a japán Shosoin Múzeumban őrzik. A pipa szoros kapcsolatban állt a buddhizmussal, és gyakran szerepelt a buddhista zenészeket ábrázoló falfestményeken és szobrokon. A buddhista négy mennyei király egyikét, a keleti Dhṛtarāṣṭrát gyakran ábrázolják pipával. Emellett a Dunhuang melletti Mogao-barlangok falfestményein számos buddhista félisten látható, akik pipán játszanak. A négy- és öthúros pipák különösen a Tang-dinasztia idején voltak népszerűek, és ezek a hangszerek a Tang-dinasztia idején kerültek Japánba, valamint más régiókba, például Koreába és Vietnamba. Az öthúros pipa azonban a Song-dinasztia idején elvesztette kiment a „divatból”, bár a 21. század elején kísérleteket tettek e hangszer újjáélesztésére egy modernizált, a Tang-dinasztia hangszerének mintájára készült öthúros pipával.
A Song-dinasztia idején a pipa kiesett a császári udvar kegyeiből, talán a neokonfuciánus nativizmus hatására, mivel a pipának külföldi vonatkozásai is voltak. A pipán azonban továbbra is játszottak, mint népi hangszeren, amely az irodalom iránt érdeklődők figyelmét is felkeltette. A pipa az évszázadok során számos változáson ment keresztül.
A Ming-dinasztia idejére az ujjak felváltották a pengetőt, mint a pipa közkedvelt játéktechnikáját, bár már a Tang-dinasztia idején is léteztek ujj-játékos technikák. A korai hangszer nyakán 4 bund (相, xiāng) volt, de a Ming-dinasztia korai szakaszában további bambuszbundokat (品, pǐn) erősítettek a hangszer tetejére, amelyekkel a bundok száma 10 körülire nőtt, és ezáltal a hangszer hangterjedelme is nagyobb lett. A Tang pipa rövid nyaka is megnyúlt.
A későbbi korszakokban a bundok száma fokozatosan nőtt, a Qing-dinasztia idején 10-ről 14-16-ra, majd a 20. században 19-re, 24-re, 29-re és 30-ra. A nyakon lévő 4 ék alakú bundból a 20. században 6 lett. A 14 vagy 16 bundos pipa bundjai nagyjából a nyugati hangnemekkel és félhangokkal egyenértékűen voltak elrendezve, a felső nyeregtől kezdve, az intervallumok T-S-S-S-S-S-S-S-S-S-S-S-S-S-S-T-T-3/4-3/4-T-T-3/4-3/4 (T=egész hang; S=fél hang) voltak. Néhány bund 3/4-es hangot vagy „semleges hangot” eredményezett. Az 1920-as és 1930-as években a bundok számát 24-re növelték, a 12 hangú, egyenlő temperálású skála alapján, ahol minden intervallum félhang volt. A hagyományos 16 bundos pipa egyre ritkábbá vált, bár bizonyos tájegységek népzenéiben még mindig használják, például a nanguan/nanyin déli műfajban. A Qing-dinasztia idejére a vízszintes játékhelyzet átváltott a függőleges (vagy közel függőleges) játékhelyzetre, bár néhány tájegységek játékmódjában, például a nanguanban a pipát még mindig gitárhoz hasonló módon tartják.
Az 1950-es években a hagyományos selyemhúrok helyett a fémhúrok használata a pipa hangjának megváltozását is eredményezte, amely világosabbá és erősebbé vált.
Játékmód és előadás
A „pipa” elnevezés két kínai szótagból, a „pí” (琵) és a „pá” (琶) szótagokból áll. A Liu Xi által a Han-dinasztia idején írt szöveg szerint ezek a hangszer játékmódjára utalnak – a „pí” a jobb kézzel kifelé történő ütést, a „pá” pedig a tenyér felé befelé történő pengetést jelenti. A Tang-dinasztia idején a húrokon egy nagy pengetővel játszották, ezt a technikát ma is használják a japán biwa esetében. Felvetődött azonban, hogy az ősi festményeken ábrázolt hosszú pengetőt talán egy íjhoz hasonló súrlópálcaként (vonóként) használták. A pengetőt mára nagyrészt a jobb kéz körmei váltották fel. A legalapvetőbb technika, a tantiao (彈挑) csak a mutatóujjat és a hüvelykujjat használja (a tan a mutatóujjal, a tiao a hüvelykujjal történő pengetés). Az ujjak általában a gitárral ellentétes irányban pengetik a pipa húrjait, vagyis az ujjak és a hüvelykujj kifelé csapkodnak, ellentétben a gitárral, ahol az ujjak és a hüvelykujj általában befelé, a tenyér felé pengetnek. A tan és a tiao ellenkező irányú pengetést mo (抹) és gou (勾) néven említik. Amikor két húrt egyszerre pengetik a mutatóujjal és a hüvelykujjal (azaz a mutatóujj és a hüvelykujj egy mozdulattal egymástól távoldva), azt fen-nek (分), a fordított mozdulatot zhi-nek (摭) nevezik. A gyors pengetést neve sao (掃), a fordított irányú pengetésé fu (拂).
A pipa jellegzetes hangja a lunzhi (輪指) technikával előállított tremoló, amely a jobb kéz összes ujját és hüvelykujját igénybe veszi. Lehetséges azonban a tremolót csak egy vagy több ujjal is előállítani.
A bal kéz technikái fontosak a pipa zene kifejezőereje szempontjából. A hegedűben vagy gitárban megtalálható vibrato, portamento, glissando, pizzicato, harmóniák vagy mesterséges harmóniák előállítására szolgáló technikák a pipában is megtalálhatók. A húrhajlítás például glissando vagy portamento előállítására használható. Megjegyzendő azonban, hogy a bundok minden kínai lanton magasan vannak, így az ujjak és a húrok soha nem érnek a fogólaphoz a bundok között, ebben a pipa eltér sok nyugati bundos hangszertől, és lehetővé teszi a drámai vibrato és más hangmagasság-változtató effektusok alkalmazását.
Ezenkívül számos olyan technika létezik, amely hangjegyek helyett hanghatásokat eredményez, például a pipa deszkájának ütemes hangzást eredményező ütése, vagy a húrok játék közbeni csavarása, amely cintányérszerű hatást kelt.
A húrokat általában A2 D3 E3 A3-ra hangolják, bár a hangolásnak számos más módja is létezik. A kínai hangszerkészítés 20. századi forradalma óta a korábbi puhább, sodrott selyemhúrokat felcserélték nejlonból sodrott acélhúrokra, amelyek túl erősek az emberi körmökhöz, ezért ma már műanyagból vagy teknősbékapáncélból készült műkörmöket használnak, amelyeket a játékos által választott rugalmas szalaggal rögzítenek az ujjhegyekhez. A szarvból készült műkörmök azonban már a Ming-korban is léteztek, amikor az ujjal való pengetés a pipa játék népszerű technikájává vált.
A pipát előadás közben függőleges vagy közel függőleges helyzetben tartják, bár a korai időszakokban a hangszert vízszintes vagy közel vízszintes helyzetben tartották, a nyak enyhén lefelé mutatott. Körülbelül a 10. századtól kezdve a játékosok elkezdték „függőlegesebben” tartani a hangszert, mivel a körmös stílus egyre fontosabbá vált. Idővel a nyakat megemelték, és a Qing-dinasztia idején a hangszeren már többnyire függőlegesen játszottak.
nincs adat

Értékelések
Még nincsenek értékelések.