Tamburacitera 2.
| Méretek | 531 × 105 × 48 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
Tamburacitera 2.
| Méretek | 531 × 105 × 48 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
Borsi Ferenc: A citera es a tambura
A népzene szakmai köreiben jól ismert, hogy a Dél-Alföldön a tambura es a citera elnevezése keveredik. Nagyon gyakran asztali tamburának, néhol fekvő tamburának hívják a citerát, míg a prímtamburát – a tamburacsaládnak csak ezt a tagját – tökciterának is nevezik.
A keveredés – a legújabb vizsgálatok fényében – nem véletlenszerű. A prímtambura eredeti formájában burdon kíséretes (folytonosan hangzó kísérőhang) hangszer, így hangzásában azonos volt a kevés kiserőhúrral felszerelt asztali citerával.
Mivel mind a két hangszer a Dél-Alföldön rendelkezett a legerősebb hagyománnyal, egymásra. hatásuk nemcsak hangzásukban, hanem szerkezeti megoldásokban is jelentkezett. E hangszerek önálló belső fejlődése, valamint kölcsönös egymásra hatása bizonyos időrendiséget feltételez. Ha nyomon követjük e hangszerek szerkezeti változásait, melyek játéktechnikai es játékelvi változásokkal is járnak, fény derülhet a két hangszer ez idáig nem tisztázott közös történetének részleteire a magyar néphagyományban.
A tambura a török szaz típusú hangszerből származik. Király Péter legújabb hangszertörténeti kutatásai szerint 16- 17. századi írásos dokumentumok bizonyítják, hogy a hangszert nem délszláv közvetítéssel, hanem közvetlenül a törököktől ismerte meg és vette át a magyarság. A korabeli dokumentumokban talált tombura, tomborás, illetve török lant névváltozatokban ismerhetünk rá a mai tamburákra. (Kiraly Péter: A lantjáték Magyarországon Bp. 1995. Balassi Kiadó, 48-50. o.)
A török szaz a hosszú nyakú lantfélék egyik alaptípusa. A hangszer játékelve az, hogy egyetlen húron, mégpedig a legalsón képezik a dallamot, a többi húr pedig lefogas nélkül, üresen szolgáltatja a burdon és egyben a ritmuskíséretet is. Ezeken a hangszereken a dallamképzés tehát lineárisan történik. A rövid nyakú lantféléken viszont, a különböző húrvastagságot kihasználva, váltakozva, vagyis vertikálisan is használják a különféle hangolású húrokat a dallamalkotáshoz.
Az egyes hosszú nyakú lantféléknek viszont éppen azért oly hosszú a nyaka, hogy nagyobb ámbitusú dallamok is játszhatók legyenek rajta. Eredetileg ilyen formában, burdon kíséretes hangszerként vehették át a magyarok is a törököktől ezt a közép-keleti hangszertípust. E játékelvnek az emlékei a mai napig megőrződtek. Hangzóanyagban például Sárosi Bálint kunszállási gyűjtésében (AP 9003), Gáspár Lajos játékában ismerhetünk rá – kissé módosult formában – erre a technikára, de jó néhány hangszernek a szerkezete is árulkodik a burdon kíséretes zenei világról.
Érdemes megjegyezni, hogy a Száva es a Duna vonalától délre eső délszláv területeken megmaradt a hangszer eredeti, orientális formája, ott nem fejlődött tovább. Ilyen többek között a makedón karaduzen, a bosnyák sargija es az albán citelija is. (Andrijana Gojkovic: Narodni muzicki instrumenti, Beograd, 1989, Vuk Karadzic) Az orientális tamburák nyakán bélből vagy fémhuzalból készült kötések az érintők, melyeket át lehet rendezni egy-egy modális hangsor hangviszonyainak megfelelően. Újabb fejlemény volt, hogy az érintőket rögzítették, a küszöbként szolgaló fémhuzalok végét beütötték a nyakba, ami a magyar tamburákon kezdetben mixolid beosztásnak felelt meg.
Ezzel a megoldással is csak burdon kíséretes módon lehetett játszani, húrt nem lehetett váltani. Valószínűleg a 18. sz. végén, a 19. sz. elején a zenei igények változásának, fejlődésének hatására a magyar tamburákon megjelenik a kétsoros kromatikus beosztás, az asztali citera küszöbbeosztásának mintájára. Ilyen megoldás a környező népeknél nem ismeretes, csak a magyar asztali citerákra jellemző. Az ilyen tamburán viszont a hangszer fejétől számított első öt érintő – kvart hangtávolságig – a nyak teljes szélességét átfogja. Innen a diatonikus érintősor a nyak alsó részén fut tovább, míg a nyak felső részén az előbbit kromatikussá kiegészítő sor halad. Ilyen küszöbbeosztású hangszereket még készítettek a két világháború között is, rajtuk szintén csak a burdon kíséretes játék volt lehetséges.
A tamburákon a nyak teljes hosszara es szelességére kiterjedő, félhangonkénti beosztás valószínűleg csak a19. sz. végén alakulhatott ki. (Sava Vukosavljev: Vojvodanska tambura, Novi Sad, 1990 Matica Srpska) A tamburanyak egysoros kromatikus küszöbbeosztása tette lehetővé a lineáris dallamképzés mellett a vertikális ujjmozgást, vagyis a húrváltást, az alap- es a magasabb fekvésekben egyaránt. Ugyanez az újítás tette lehetővé a tamburák nagyobb típusainak az építését is (basszprím, kontra, cselló, bőgő), ami aztán elvezetett a tambura-zenekari hangzás kialakulásához. Amennyiben elfogadjuk, hogy a tamburára az asztali citeráról került a kétsoros kromatikus érintőrendszer, akkor abból az is következik, hogy a 18-19. század fordulóján a citerának mar elterjedtnek es ismertnek kellett lennie a Dél-Alföldön. Erről tanúskodik Balla Antal 1774-ben készült, „A hang” című zeneelméleti írása is. (Kiraly Péter: A lantjáték Magyarországon, Bp. 1995, 280. o.)
A népzenei szakirodalom ez idáig a citerának a vályú, hasas, kis fejes, belső fejes és galambdúcos típusát tartotta nyilván. Szórványosan, egymástól függetlenül azonban előkerültek kétoldalt hasas, vagyis tambura alakot formázó hangszerek is. E citera típusnak legjellemzőbb példája Törökbecséről került élő. A hangszer teljesen tambura formájú. Hangszekrénye tojásdad alakú, nyaka azonban vastag, kézzel nem lehet átfogni.
A küszöbbeosztása a burdon kíséretes tamburához kepést fordított. Alul van a kiegészítő érintősor és felül a diatonikus. A hangszerre mindössze hat húrt lehet felszerelni, ölben nem, csak asztalra téve lehet rajta játszani. A törökbecsein kívül, ilyen szerkezetű citera még négy helyről került elő: Moholról, Sándorfalváról, Kecskemétről es Kondorosról.
A moholit Budapesten, családi örökségként őrzik. A sándorfalvi citeratambura eredetét nem sikerült teljes pontossággal kideríteni, de díszítéseiből, formai megoldásaiból ítélve Budai Sándor készítette. A kecskeméti hangszert Kurucz László kecskeméti citerakészítő építette, a kondorosi hangszer pedig a budapesti Néprajzi Múzeumban található. Utóbbi hangszer eklektikus jegyeket mutat. Belsőfejes építésű, két kis fejjel és kétszeres kettős érintősor van rajta, de azok egymással nem átellenesen helyezkednek el, mint ahogy hangszerkészítőink a dupla citerákat építeni szokták.
Az egymástól függetlenül előkerült adatok bizonyítják egy átmeneti hangszerfajta kialakulását a Dél-Alföldön, valamint rávilágítanak a két hangszertípus, a citera es a tambura névcseréjének eddig csak sejthető zenetörténeti hátterére is. (B. F. 1996)
Forrás: Barvich Iván: A tamburabrácsa, Hagyományok Háza, Budapest, 2010 – 119-120 o.
nincs adat

Értékelések
Még nincsenek értékelések.