- Nyitólap
- Európa
- Németország
- Fénykép (Albumin) – Ludwig van Beethoven koponyája – Johann Batta Rottmayer – Bécs
Fénykép (Albumin) – Ludwig van Beethoven koponyája – Johann Batta Rottmayer - Bécs
| Szerző és Cím | Fénykép (Albumin) – Ludwig van Beethoven koponyája – Johann Batta Rottmayer – Bécs |
|---|---|
| Kiadó | |
| Kiadás helye | |
| Kiadás éve | |
| Oldalszám | 2 |
| Nyelv | Német |
| Méret | 63 × 103 |
| Egyéb kategórián belül | Fénykép, Papírrégiség |
Fénykép (Albumin) – Ludwig van Beethoven koponyája – Johann Batta Rottmayer - Bécs
| Szerző és Cím | Fénykép (Albumin) – Ludwig van Beethoven koponyája – Johann Batta Rottmayer – Bécs |
|---|---|
| Kiadó | |
| Kiadás helye | |
| Kiadás éve | |
| Oldalszám | 2 |
| Nyelv | Német |
| Méret | 63 × 103 |
| Egyéb kategórián belül | Fénykép, Papírrégiség |
Beethoven holttestének első exhumálásáról (1863. október 13) szóló feljegyzésekből kitűnik, hogy a Gesellschaft der Musikfreunde meghívta Johann Batta Rottmayert, hogy legyen jelen a Währingi temetőben található sír megnyitásakor, és fényképezze le a maradványokat. Amikor kiderült, hogy ez a megadott helyen és időpontban nem lehetséges, úgy döntöttek, hogy Beethoven koponyáját nem helyezik a többi maradvány mellé a cinkkoporsóba, hanem ideiglenesen Gerhard von Breuning gondjaira bízzák. Néhány nappal később, október 16-án és 20-án Rottmayer elkészítette az itt látható koponyafotót, amelyből több nyomat is készült. Ez a fénykép azt a koponyát ábrázolja, amely az exhumáláskor kilenc darabra tört szét, és amelyet a jelen lévő orvosok – Patruban, Standthartner és Gerhard von Breuning – rekonstruáltak. Ennek során több nagyobb hiányzó darabot is pótolni kellett. Amint a vizsgálati jelentés is megállapítja, a koponyatető egy darabja „pontosan a közepén […] a vertex körül” hiányzott, és a sziklacsontok is hiányoztak, amelyeket az 1827-es boncolás során „a halántékcsontok függőleges átfűrészelésével” eltávolítottak.
A fénykép hátán a német nyelvű, fakszimile szöveg látható. „A Gesellschaft der Musikfreunde vezetősége kizárólagos jogot ad a fotográfus J. B. Rottmayer számára az általa lefényképezett Beethoven és Schubert koponyák reprodukálására és értékesítésére”, azonban azzal a megszorítással, hogy nem állíthatók ki a kirakatban.”
Ludwig van Beethoven
Ludwig van Beethoven (Bonn, 1770. december 17. (vélhetően) – Bécs, 1827. március 26.) német zeneszerző.
Joseph Haydn és Wolfgang Amadeus Mozart mellett őt tartják a bécsi klasszika harmadik nagy alakjának, ugyanakkor zenéje a romantika jegyeit is magán viseli. Beethoven jelentősége azon is lemérhető, mennyire meghatározta a későbbi zenetörténet számos alakjának pályáját.
Élete
Családja
Beethoven apai ősei flamand földművesek és iparosok voltak, akik a 18. század első feléig Flandriában, Mechelen városában éltek. A nagyapa – eredetileg Lodewijk, majd németül szintén Ludwig van Beethoven – Antwerpenből Bonnba elszármazott udvari karnagy, basszista volt, előbb 1761-től Leuvenben, ezután Liège-ben, majd Bonnban. 1773-ban hunyt el.
Fia, Johann van Beethoven ifjúkorában tenorként a bonni választófejedelem udvarában énekelt. 27 éves korában feleségül vett egy 21 éves özvegyasszonyt, Maria Magdalena Keverichet, egy Ehrenbreitsteinban élő választófejedelmi szakács leányát. Első férje egy trieri udvari inas volt, akitől egy fiatalon elhunyt fia született. A Beethoven–Keverich házaspárnak öt fia és két leánya született: Ludwig Maria (*/† 1769), Ludwig (1770–1827) – a zeneszerző –, Kasper Anton Carl (1774–1815), Nicolaus Johann (1776–1848), Anna Maria Franziska (1779), Franz Georg (1781–1783) és Maria Margarita Josepha (1786–1787).
Zenei pályafutása
Beethoven születésének idején még nem készültek polgári anyakönyvek, így csak az 1770. december 17-ei kereszteléséről maradt fenn hivatalos adat. Mivel ezt általában a gyermek születésének a napján vagy másnap tartották, feltételezhető, hogy Beethoven 1770. december 16-án született. Mozartékhoz hasonlóan apja megpróbált csodagyereket nevelni belőle, ámde sikertelenül. Mivel apja hamar felismerte benne a nagy tehetséget, s törekedett ezt minél előbb kenyérkeresetre használni, gyakran váltogatta zeneoktatóit. Beethoven ezt később gyakran elpanaszolta.
A családnak valójában már egészen fiatalon Beethoven volt az eltartója. A fiúban megmutatkozó lehetőségeket mások is hamar felfedezték. 1780 körül Christian Gottlob Neefe vette kezébe zenei nevelését, a választófejedelem részéről pedig anyagi támogatásban részesült.
1781-ben Németalföld-szerte kellett nyilvánosan játszania. 1782–83-ban jelentek meg első zeneművei: változatok és három szonáta zongorára; 1785-ben következett három zongoranégyese. Tudományos képzettségéről azonban alig gondoskodtak. 1784-ben, alig 13 éves korában udvari másodorgonistává nevezték ki.
Bonn jeles udvari zenekarában a brácsaszólamot játszotta, és zongorán is mindinkább tökéletesítette magát. Továbbá sokat alkotott, egyelőre kiadatlanul hagyva a műveket.
1792 novemberében Waldstein gróf támogatásának köszönhetően Bécsbe költözhetett. Ott Joseph Haydnnál szándékozott tanulni, de mivel neki nem volt elég ideje foglalkozni vele, Johann Georg Albrechtsberger gondjaira bízta. Beethoven megismerkedett Breuning udvari tanácsossal is, akinek családja később pótolta számára az édes otthont. Tehetsége és egy-egy összeköttetése megnyitotta előtte a Császárváros első házait; Gottfried van Swieten báró és Lichnowsky hercegné különösen pártolták. Közben, 1792. december 18-án elhunyt az édesapja.
Salierinél nyolc esztendeig tanult. Zongoraművészként 1795 márciusában mutatkozott be a bécsi nyilvánosság előtt, B-dúr zongoraversenyének előadásával. Ezt a fellépést azután újabbak követték, és hamarosan kiadója és pártfogója is akadt. Hamar népszerű lett zongoravirtuózként, és jóval lassabban ugyan, de zeneszerzőként is. Népszerűsége fokozódott Prágában, Drezdában, valamint Berlinben is, ahol 1796-ban körutat tett. Itt erősen marasztalták, de ő Bécshez ragaszkodott, ahol a lelke is ki volt elégítve, és társadalmi státusza révén kenyere is biztosítva volt. Művészi körútjának folytatását lehetetlenné tette 1798-ban kezdődött fülbaja, mely lassanként teljes siketségbe ment át. Ez a csapás tette őt hangszeres virtuóz helyett végképp zeneköltővé.
A telet már 1800 óta társasélet közepette, előadásoknak szentelte, nyaranta pedig a Bécs körüli falvakban dolgozta ki műveit. A monarchiában is tett utazásokat, 1806-ban járt Magyarországon is: Martonvásáron, a korompai Brunswick grófok Fejér vármegyei birtokán. Itteni szerelméről az egyik grófkisasszony − feltehetően Brunszvik Jozefina (1779–1821) – iránt Székely Júlia: A halhatatlan kedves című, a budapesti Zeneműkiadónál 1961-ben kiadott életrajzi regénye szól, mely a zeneköltő hagyatékában fellelt, 1812-ben írt levelén alapul.
A bécsi kongresszus (1814) magas külföldi vendégei is meghajoltak tehetsége előtt – ez volt az utolsó szereplése. Siketsége és altesti fájdalmai hipochondrikussá tették, aki különben is melankóliára hajlott; családi viszálykodások (bátyja özvegyével, akinek fia fölött gyámkodott) szintén bántották, de mindez nem csökkentette az alkotóerejét, hanem erős és sajátos jelleget adott műveinek.
Betegsége, halála
Beethoven sokat betegeskedett, kiváltképp húszas éveinek közepétől, amikor is komoly hasfájásoktól kezdett szenvedni.
1826-ban egészségi állapota drasztikusan megromlott. A következő évben bekövetkezett halálát májbetegségnek tulajdonítják, bár a halála idejéből származó hajmintáin végzett modern kutatások azt mutatják, hogy ólommérgezés is hozzájárulhatott a gyengélkedéseihez és idő előtt bekövetkezett halálához (az ólom szintje több mint százszorosan múlta felül a mai embereknél mérhetőt).
2023-as kutatások szerint: „A tudósok nem találtak genetikai okot Beethoven halláskárosodására vagy gyomor-bélrendszeri problémáira, de megtudták, hogy génjei miatt fokozottan ki volt téve a májzsugor kockázatának. A hajában Hepatitisz B DNS-darabkák is lappangtak, ami arra utal, hogy késői életében fertőződött meg a vírussal. A kutatók a Current Biology című szaklapban megjelent tanulmányuk szerint ez a fertőzés és Beethoven erős alkoholfogyasztása együttesen magyarázatot adhat májbetegségére és végül halálára.” Vízkórságban halt meg 1827. március 26-án éjjel, a Bécs fölött átvonuló vihar mennydörgései közepette. Feljegyzések szerint esett a hó, sütött a nap, dörgött az ég, és villámlott. A március 29-én tartott temetési menetben becslések szerint 20-30 ezer ember vett részt. A fáklyavivők között volt Franz Schubert is, aki másfél év múlva halt meg; kérésére Beethoven mellé temették.
Beethoven halála napjáig dolgozott. Befejezetlenül hagyott egy vonósötöst, a X. szimfónia vázlatait, két kánont, két vonósnégyest, és a B-dúr vonósnégyes fináléját.
Életének háttere
Beethoven magánélete problémákkal volt tele. Fiatalon, már 25 éves kora körül észlelte a fenyegető siketség első jeleit, aminek hatására időnként az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. A századforduló környékén születtek legsötétebb művei, ekkor vált világossá számára, hogy halláskárosodása visszafordíthatatlan. 1819-re teljesen megsiketült. Ez zárkózottá tette, s csak társalgási füzeteinek segítségével tudott érintkezni a külvilággal. Hihetetlen belső hallása volt, csak ez tette lehetővé, hogy ne hagyja abba a komponálást.
Elérhetetlen, házas vagy arisztokrata hölgyekhez vonzódott, akiket eszményített (ilyen volt például Brunszvik Jozefin). A társadalmi különbségek, az emberek esetleges elítélése gátolta, sosem házasodott meg.
Vásáry Tamás Kossuth-díjas zongoraművész megosztott egy történetet, amely a Budapest I. kerület, Budavári Önkormányzat lapja, a Várnegyed 2016. február 12-ei számának a 3. oldalán is olvasható. A történet szerint Jozefinnek törvénytelen kislánya született Beethoventől. A gyermek a Minona nevet kapta, melynek visszafelé olvasva van értelme: Anonim.
Beethoven középtermetű, vállas, telt arcú férfi volt; dús haja felborzolt, lelkes szeme nyugtalan, kedélyes vonásai pedig – főleg, ha zenéről szólott – érdekesek, hódolatra gerjesztők; szelleme nemes, szíve tiszta, lángolt az igazságért és a szabadságért. Hiányos neveltetésére vallott indulatos volta, valamint a tapasztalatok és az életismeret teljes hiánya. Legkedvesebb szórakozása volt a magányos séta a zöldben. Fő művei közül is sok fogamzott meg a szabadban, sőt ott is nyerte el a végleges alakját egy-egy padon.
A zenéjében gyakran győzelemmel végződő küzdelmekkel tarkított életének a visszhangját vélik felfedezni. Személyes problémái fölött mesterművei megalkotásával aratott diadalt.
Alkotói korszakai
Beethoven zeneszerzői pályafutását általában korai, középső és késői korszakra szokták osztani.
Korai alkotói korszaka
A korai időszakában a nagy elődök, Haydn és Mozart hatása érezhető. Mindkét szerző műveit jól ismerte, időben közel is állt hozzájuk, de munkássága a zene történetének új korszakát jelenti. Ez részben a megváltozott történelmi helyzet, részben a maga új helyzetének következménye, amelyet kora társadalmában mint „szabad művész” kivívott. De mindez mégiscsak külső kerete annak az egyéniségnek, amely művészként és emberként egyformán nagy volt. Alkotóművészete viszonylag lassan fejlődött ki: csaknem huszonöt esztendős volt, amikor első olyan műveit kiadja, amelyeket már opusz-számmal jelöl. Ez idő alatt született az I. és a II. szimfónia, az első hat vonósnégyes, az első három zongoraverseny, az első húsz zongoraszonáta (az op. 31-gyel bezárólag), köztük az ismert Patetikus és Holdfény.
Középső alkotói korszaka
A középső alkotói korszak röviddel Beethoven siketséggel kapcsolatos válsága után kezdődött. E korszakot hatalmas erejű művek jelzik, melyek tele vannak hősiességgel és küzdelemmel; köztük találjuk az Egmont-nyitányt, hat szimfóniát (III–VIII), az utolsó három zongoraversenyt és öt vonósnégyest (7–11), további hét zongoraszonátát, köztük a Waldsteint és az Appassionátát, továbbá Beethoven egyetlen hegedűversenyét és operáját, a Fideliót.
Késői alkotói korszaka
1816 körül kezdődött késői korszaka, ami egészen haláláig, 1827-ig tartott. A késői darabokat mély intellektualitás, intenzív és személyes kifejezés és a formákkal történő kísérletezés jellemzi (például a cisz-moll vonósnégyes hét tételből áll, míg a leghíresebb IX. szimfóniájának utolsó tételében a zenekar mellett a kórusnak is szerepet ad). Ekkoriban komponálta többek között a Missa Solemnist, az utolsó hat vonósnégyest és az utolsó öt zongoraszonátát.
Életének utolsó évéből a következő művek maradtak ránk: egy vonósötös megkezdett vázlatának zongorakivonata (a mester halála után jelent meg); a X. szimfónia néhány vázlata; két kánon („Es muss sein” és „Wir irren allesamt, nur jeder irret anders”), két vonósnégyes (op. 131 és 135) és az előző évben befejezett B-dúr vonósnégyes (op. 130) fináléja.
2019-ben zenetudósok és számítógépes szakemberek összeálltak, hogy Beethoven megmaradt feljegyzéseiből és mesterséges intelligencia segítségével befejezzék a X. szimfóniát. Ehhez arra is szükség volt, hogy a számítógépnek megtanítsák Beethoven stílusát, elsősorban egyéb szimfóniái alapján. 2019 végére el is készült a mű, amit 2020-ban szerettek volna bemutatni, de a koronavírus-járvány miatt ezt el kellett halasztani, a világpremiert így 2021. október 9-én tartották Bonnban.
Zenei stílus és újítások
Az osztrák születésű brit zenész, Hans Keller (1919–1985) „az emberiség legnagyobb elméjének” nevezte, tekintetbe véve művészetének mélységét és kiterjedtségét, valamint, hogy Beethovennek sikerült a lehető legszélesebb közönség számára érthető zenét komponálni.
Beethovenre, mint a zenei klasszicizmus és romantika átmeneti alakjára tekintünk. Ami a zenei formát illeti, a Haydntól, illetve Mozarttól örökölt szonátaformára és motivikus fejlesztésre épített, de nagymértékben kibővítette őket, azáltal, hogy hosszabb és nagyratörőbb tételeket komponált. Középső korszakának művei a hősiesség kifejezése miatt, míg késői darabjai az intellektuális mélységüknek köszönhetően népszerűek.
Személyes meggyőződések és zenei hatásuk
Beethoven sokat merített a felvilágosodás és az Európában egyre növekvő romantika eszméiből. Kezdetben a harmadik szimfóniát, az Eroicát (a „hősi” olasz megfelelője) Napóleonnak ajánlotta, abban a meggyőződésében, hogy a tábornok fenntartja majd a francia forradalom demokratikus és köztársasági eszméit, de amint Napóleon császári törekvései világossá váltak, 1804-ben kitépte a címet tartalmazó lapot, amelyen az ajánlás volt, és a szimfónia új nevet kapott: „Sinfonia Eroica, composta per festeggiare il Sovvenire di un grand’Uomo”, vagyis „Hősi szimfónia, egy nagy ember emlékének megünneplésére”. A kilencedik szimfónia negyedik tételének sajátossága a Schiller An die Freude („Örömóda”) című ódájának feldolgozása, amely bizakodó himnusz az emberi testvériség mellett. Ezért választották az EU hivatalos himnuszának.
A romantikus Beethoven?
Folyamatos vita tárgyát képezi, hogy vajon Beethoven klasszicista vagy romantikus zeneszerző volt-e. Mivel a romantika önmagában vett, illetve korszakként való meghatározása tudományról tudományra változik, Beethoven hovatartozását összefüggésében kell vizsgálni.
Ha a romantikus mozgalmat esztétikai korszaknak tekintjük úgy az irodalomban, mint általában a művészetekben, akkor Beethoven pontosan az első felének a derekán foglal helyet olyan irodalmi romantikusok között, mint Goethe és Schiller (akiknek a szövegeiből ő is, és az egyértelműen romantikus Franz Schubert is merített a dalaihoz) német, illetve Percy Bysshe Shelley angol költők. Olyan kortársak, mint például Louis Spohr és E. T. A. Hoffmann, szintén romantikusnak nevezték. Gyakran őt tartják az első dalciklus komponistájának. Nagy hatással volt rá a népi kifejezésmód, ami jól látszik például Robert Burns munkáinak a felhasználásában. Egy tucat ilyen verset (és népdalt) zenésített meg énekhangra, zongorára, hegedűre.
Másrészről viszont, ha a zenetudomány alapján vizsgálódunk, ami szerint a romantikus zene később alakult ki, a kérdés még inkább vitatott. Néhány tudós szerint Beethoven nem romantikus; mások szerint átmeneti alak vagy a romantika közvetlen előfutára, a romantika „feltalálója”; megint mások számára ő a prototípusa, vagy talán inkább őstípusa a regébe illő, hősies zsenialitással és egyéniséggel megáldott romantikus zeneszerzőnek. A tudomány számtalanszor elmozdította a romantika határát jelző bóját, és erről, Beethoven nagy hatású munkásságának az eredményeként, továbbra is heves viták folynak. Azoknak, akiknek a felvilágosodás az újszerűség alapját jelenti, Beethoven egyértelműen klasszicista, míg azok számára, akik a romantikus érzékenységre, mint a (napjainkat is magában foglaló) későbbi művészeti korokra nyíló ajtó kulcsára tekintenek, bizonyosan romantikus. E két szélsőséges nézet között természetesen számtalan árnyalat van.
Beethoven zenéjét is meghallgatva, egy másik tudományos elemzés is lehetséges: a későbbi munkáiban egyértelmű fejlődés figyelhető meg a korai darabokhoz képest. A fiatal Beethoven igyekszik idomulni a kortársak művészeti stílusához: olyan zenét próbál szerezni, ami a korabeli társadalom számára elfogadható. A kései felfogásában viszont már nincs tekintettel a művészeti normákra, így például 9. szimfóniájában kórust szerepeltet, holott addig a szimfónia pusztán hangszeres műfaj volt. Ez alapján tehát a kérdés nem az, hogy Beethoven vajon klasszicista vagy romantikus művész volt-e, hanem hogy hol van az a pont, ahol az erősen klasszicista Beethoven erősen romantikussá lett. A legtöbb zenetudós egyetért abban, hogy ez valahol a közös, 1808-as hangversenyen előadott 5. és 6. szimfónia között rejlik. Az ötödik szimfóniájában addig soha nem hallható módon egy rövid, dübörgő téma vonul végig, a hatodik pedig az első példája a „programzeneként” komponált szimfóniának (ami a romantikában általánosnak számított), sőt mi több, ez megtörte a szimfóniák hagyományos, négy tételből álló rendjét is. Ezután ugyan Beethoven még megírta a nagyon „klasszikusnak számító” 8. szimfóniáját, és még néhány, az angol közönségnek szánt kamarazenét is, azonban a 19. század első évtizedének a végére már kétségkívül a romantikus zeneszerzőt mutató vonása domborodik ki jobban.
Ezzel szemben Carl Dahlhaus amellett érvel, hogy Beethoven stílusa a romantikán túl helyezi őt, olyan helyre, ahol teljesen elválik a kortársai zenéjétől. Dahlhaus rámutat arra, hogy Beethoven romantikus megítélése nagyrészt a korai periódusának a műveiből származik – ilyen a 3. és az 5. szimfónia. Ugyanakkor Beethoven középső korszakának a második feléből származó, 74. és 97. közötti opusz számmal jelölt művei gyakorolták a legnagyobb hatást a romantikus zeneszerzőkre. Dahlhaus szerint a romantikus zene hagyománya lényegében megegyezik a schuberti muzsika hagyományával, Schubertre pedig Beethoven fentebb említett művei hatottak. A késői korszakára pedig Beethoven annyira egyénivé vált, hogy többé már nem tekinthető ugyanazon műfaj képviselőjének, mint a kortársai.
Beethoven hajfürtje
Anton Sauter muzsikus költő a halottasházban levágott egy hajfürtöt. Később Franz Seraphin Hölzlnek ajándékozta, ő pedig 1870-ben a Pécsi Dalárdának adta. 1958-ban a martonvásári Beethoven Emlékmúzeum tőlük kapta meg ezt az ereklyét; azóta is itt tekinthető meg.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Ludwig_van_Beethoven
Johann Batta Rottmayer
Johann Batta Rottmayer Ausztriában született 1826 körül. Első műhelyét Bécsben, a Meierhofgassé-ban nyitotta meg 1859 és 1870 között, majd Grazban, J.B. Rottmayer & Comp. néven 1862-től 1897-ig (1864-től Otto Zintl társával együtt), és bizonyos hírnévnek örvendett: számos európai kiállításon elnyerte a legmagasabb kitüntetéseket, a bécsi udvar fotósává vált, és Beethoven és Schubert koponyáiról készült hivatalos felvételek készítőjeként vált ismertté. Zintl 1872 körül különvált Rottmayertől, és saját otthonában, a Schönaugasse 7. szám alatt nyitotta meg stúdióját. 1871. december 4-én Rottmayer megnyitotta műtermét Triesztben, a Via SS. Martiri 1. szám alatt (1878-ig), majd 1879 és 1881 között fiókot működtetett Goriziában, a Via Giardino 12. szám alatt, a Giacomo Luzzatto által használt helyiségekben, amelyet feleségére, Francescára, és asszisztensére, Heinrich Nigglera bízott (aki a Rottmayer-házaspár 1881-es távozása után is tovább üzemeltette a stúdiót). 1885 körül Rottmayernek volt egy műhelye Laibachban, ahol Kk Hof- & Marine-Fotograf néven működött. 1890 körül ő és társa fiókot nyitottak Münchenben, 1897 körül pedig Berchtesgadenben. Póla városában is tevékenykedett. Az osztrák műhelyekben 1897-ig vannak róla feljegyzések.
