- Nyitólap
- Európa
- Egyesült Királyság
- Bendzsó – John Grey – London – Forgalmazta – Sternberg – Erzsébetváros – Budapest
Bendzsó - John Grey - London - Forgalmazta - Sternberg - Erzsébetváros - Budapest
| Méretek | 715 × 288 × 70 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | Bendzsó – John Grey – London – Forgalmazta – Sternberg – Erzsébetváros – Budapest |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
Bendzsó - John Grey - London - Forgalmazta - Sternberg - Erzsébetváros - Budapest
| Méretek | 715 × 288 × 70 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | Bendzsó – John Grey – London – Forgalmazta – Sternberg – Erzsébetváros – Budapest |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
A bendzsó egy olyan húros hangszer, amelynek vékony membránja egy keretre vagy üregre feszül, és így rezonátor kamrát képez. A membrán jellemzően kör alakú, a modern formákban általában műanyagból, eredetileg állatbőrből készült. A hangszer korai formáit afroamerikaiak készítették, és afrikai előzményekkel rendelkezett. A 19. században a hangszer iránti érdeklődést a vándorzenészek utazó showműsorai terjesztették el az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, majd a hangszerek tömeggyártása és a bendzsó-tankönyvekkel együtt – postai úton – történő értékesítésük következett. Az olcsó vagy házilag készített bendzsó a népi kultúra része maradt, de az 5 és 4 húros bendzsók is népszerűvé váltak az otthonokban a szalonzenéléssel történő szórakozásban, a főiskolai zenei klubokban és a 20. század eleji jazz-zenekarokban. A 21. század elejére a bendzsót leggyakrabban a folk, a bluegrass és a country zenéhez társították, de használták a rock, a pop, sőt a hip-hop zenében is. A rockzenekarok közül az Eagles, a Led Zeppelin és a Grateful Dead használta az öthúros bendzsót néhány dalukban. Híres bendzsó előadó volt Ralph Stanley és Earl Scruggs.
Történelmileg a bendzsó központi helyet foglalt el a fekete amerikai tradicionális zenében és a vidéki népi kultúrában, mielőtt a 19. századi vándorzenész produkciókon keresztül bekerült a mainstreambe. A hegedűvel együtt a bendzsó több amerikai zenei stílus, például a bluegrass és a régi idők zenéjének egyik alappillére. A dixieland jazzben, valamint a karibi jazzben is gyakran használják.
Története
Kezdetek
A modern bendzsó olyan hangszerekből alakult ki, amelyeket a feljegyzések szerint a 17. század óta használtak Észak-Amerikában és a Karib-térségben a Nyugat- és Közép-Afrikából elhurcolt rabszolgák. Afrikai stílusú hangszereiket hasított tökből készítették, amelyre állatbőrt feszítettek. A bélből vagy növényi rostokból készült húrokat fából készült nyakra erősítették. A bendzsóról szóló írásos említések Észak-Amerikában és a Karib-térségben a 17. és 18. században jelennek meg.
A bendzsóhoz hasonló hangszerre vonatkozó legkorábbi írásos utalás a 17. századból származik: Richard Jobson (1621) Gambia leírásában írt egy bendzsóhoz hasonló hangszerről, amelyet bandore-nak nevezett.
A bendzsó kifejezésnek több lehetséges etimológiai magyarázata is van, az egyik a mandinka nyelvből származik, amely Gambia fővárosának, Banjulnak a nevét adja. Egy másik állítás a nyugat-afrikai akonting nevű hangszerrel való kapcsolat: ez egy hosszú bambusznyakkal készül, amelyet bangoe-nak neveznek. A nyak anyaga, amelyet a mandinka nyelvben ban julo néven emlegetnek, ismét Banjul. Ebben az értelmezésben a Banjul egyfajta névadójává vált az akontingnak, ahogy az átkelt az Atlanti-óceánon. A hangszer neve a kimbundu nyelvű mbanza szóból is származhat, amely a portugál nyelvből származó jövevényszó, ennek eredménye a banza kifejezés, amelyet a korai francia utazók használtak Amerikában. A legkorábbi feljegyzés használatáról 1678-ból származik, Martinique uralkodó tanácsától, amely visszaállította azt az 1654-es rendeletet, amely megtiltotta és korlátozta a kalendának minősülő „néger táncokat és gyűléseket”, amelyek a rabszolgasorban lévő afrikaiak összejövetelét jelentették, akik a dob és a banza nevű hangszer hangjára táncoltak.
Az Oxford English Dictionary azt állítja, hogy a banjo kifejezés a portugál bandore (egy hangszer) szó tájnyelvi kiejtéséből, vagy a spanyol bandurria (szintén egy hangszer) korai angolosításából származik. Ezzel ellentétes bizonyítékok azt mutatják, hogy a bandore és a bandurria kifejezéseket akkor használták, amikor az európaiak találkoztak az afrikai származású emberek által használt hangszerrel vagy annak rokon változataival, akik olyan neveket használtak a hangszerre, mint a banza, ahogyan például Haitin nevezték az olyan változatokat, amelyek egy töktest köré épültek, nyakuk pedig egy falécből készült. François Richard de Tussac, egy Saint-Domingue-i egykori ültetvényes 1810-ben megjelent Le Cri des Colons című könyvében részletesen leírja a szerkezetét, és megállapítja, hogy:
„Ami a gitárokat illeti, amelyeket a négerek banzáknak neveznek, ezek a következőkből állnak: hosszában, középen átvágnak egy friss lopótököt [a callebassier nevű fa gyümölcsét]. Ez a gyümölcs néha nyolc hüvelyk vagy annál is nagyobb átmérőjű. Ráfeszítenek egy kecskebőrt, amelyet a szélein kis szögekkel rögzítenek; két-három kis lyukat ütnek ezen a felületen, majd egy durván lapított deszka vagy fadarabból készül a hangszer nyaka; átfeszítenek rajta három húrt, amely az agávé növényből készül és általában pitre néven ismernek; és így készül a hangszer. Ezen a hangszeren három-négy hangból álló énekeket játszanak, amelyeket folyamatosan ismételgetnek.”
Michel Étienne Descourtilz természettudós, aki az 1800-as évek elején járt Haitin, úgy írta le, hogy „a banzas, egy néger hangszer, amelyet a bennszülöttek úgy készítenek, hogy hosszában kettéfűrészelnek egy nagy tököt, amelyre egy nyak és az aloé növény fonalából készült hangzó húrokat erősítenek. Bármilyen alkalomkor játszottak rajta, az unaloműzéstől az örömünnepekig, az áldozati szertartásoktól a temetésekig. Szokás volt ezt a hangszert a hangosabb bamboulával is kombinálni, egy olyan dobtípussal, amely egy kétoldalt bőrrel borított bambuszrúdból készült, és amelyet lovaglóülésben, kézzel szólaltattak meg.
Afrikában számos hangszer létezik, köztük elsősorban a kora, amelynek bőrrel borított tökből készült vagy ehhez hasonló kagylóhéj szerű teste van. Ezek a hangszerek abban különböznek a korai afroamerikai bendzsóktól, hogy a nyakuk nem rendelkezik nyugati stílusú fogólappal és hangolókulcsokkal; ehelyett botnyakúak, a nyakhoz hurkokkal rögzített húrokkal, amelyek segítségével hangolják a hangszert.
A bendzsó másik valószínű rokona a fent említett akonting, egy népi lant, amely tök testből, hosszú fa nyakból és három húrból áll, és amelyen a szenegambiai Jola törzs, valamint az igbók ubaw-akwala nevű törzse játszik. Hasonló hangszer még közé tartozik a szenegáli xalam és a Wassoulou régió (Mali, Guinea és Elefántcsontpart egyes részeit, foglalja magában) ngonija, valamint a ngoni nagyobb változata, a gimbri, amelyet Marokkóban fejlesztettek ki a szubszaharai afrikai (Gnawa vagy Haratin) népcsoportok.
Úgy tűnik, hogy a bendzsóhoz hasonló hangszereket a fent említett számos afrikai hangszeren kívül egymástól függetlenül több helyen is feltalálta, mivel a bendzsóhoz hasonló hangszerek számos távoli országból ismertek. Ilyen például a kínai sanxian, a japán shamisen, a perzsa tar és a marokkói sintir.
A karibi térségből már a 17. századtól kezdve ismeretesek a fogólappal és hangolókulcsokkal ellátott bendzsók. A 18. és 19. század elején élő írók e hangszerek nevét különbözőképpen írták át: bangie, banza, bonjaw, banjer és banjar.
A hangszer a 19. század második negyedétől kezdve a vándorzenész előadásoknak köszönhetően egyre inkább elérhetővé vált kereskedelmi forgalomban.
Vándorzenész korszak, 1830-1870-es évek
A háború előtti korszakban az USA déli részén sok rabszolgasorban élő afrikai játszott bendzsón, és terjesztette azt a lakosság többi része körében. With Sabre and Scalpel (Szablyával és szikével) című emlékiratában: The Autobiography of a Soldier and Surgeon című írásában John Allan Wyeth, a konföderációs veterán és sebész felidézi, hogy gyermekként egy rabszolgától tanult meg bendzsózni a családi ültetvényén. Egy másik férfi, aki valószínűleg az 1820-as években tanult meg játszani afroamerikaiaktól, Joel Walker Sweeney, a virginiai Appomattox Court House-ban élő vándorzenész előadóművész volt. Sweeney-nek tulajdonítják, hogy a négyhúros afroamerikai bendzsóhoz egy húrt adott hozzá, és népszerűsítette az öthúros bendzsót. Bár Robert McAlpin Williamson az első dokumentált fehér bendzsóművész, az 1830-as években Sweeney lett az első fehér előadó, aki színpadon játszott bendzsón. Sweeney zenés fellépései a vándorzenész-korszak kezdetén voltak, amikor a bendzsó a kizárólag házi készítésű népi hangszerek felől a modernebb stílusú hangszerek felé mozdult el. Sweeney úgy vett részt ebben az átmenetben, hogy arra ösztönözte William Boucher baltimore-i dobkészítőt, hogy kereskedelmi céllal készítsen bendzsókat, amelyeket ő maga is eladhat.
Arthur Woodward 1949-es beszámolója szerint Sweeney a tököt egy fából készült, bőrrel borított hangdobozra cserélte, és 1831 körül egy rövid ötödik húrral egészítette ki. Gene Bluestein modern tudós azonban 1964-ben rámutatott, hogy talán nem is Sweeney az ötödik húr vagy a hangdoboz feltalálója. Ennek az új bendzsónak először d’Gdf♯a hangolása volt, bár az 1890-es évekre ezt már g’cgbd’ hangolásra emelték. A bendzsót Sweeney zenekara, az American Virginia Minstrels honosította meg be Nagy-Britanniában az 1840-es években, és nagyon népszerűvé vált a zenés helyeken.
A hangszer népszerűsége az 1840-es években nőtt meg igazán, miután Sweeney elindította utazó vándorzenész show-ját. Az 1840-es évek végére a hangszer a karibi székhelyből tovább terjedt, és gyökeret eresztett Amerika szerte valamint az Atlanti-óceán túloldalán, Angliában. Becslések szerint 1866-ban New Yorkban kb. 10 000 bendzsó volt, míg 1844-ben csak néhány darab. Az emberek nemcsak a vándorzenész show-kon, hanem gyógyászati/kuruzsló bemutatókon, a Wild-West show-kon, és varieté- valamint kabaréműsorokon is találkozhattak bendzsóval. A bendzsó népszerűségének a polgárháború is lendületet adott, mivel a hadseregben és a haditengerészetnél szolgáló katonák mindkét oldalon találkoztak vándorzenész show-kkal és a katonák egymástól is tanulhattak bendzsózni. Már 1861-ben megindult a bendzsó népszerűségének felfutása. A hangszer iránti lelkesedést „bendzsóőrületnek” vagy „bendzsó-mániának” nevezték.
Az 1850-es évekre a bendzsón tanulni vágyók számára már nyíltak olyan lehetőségek, amelyek segítették őket a tanulásban. Az 1850-es években már jóval több tanár tanította a bendzsó alapjait, mint az 1840-es években. Léteztek már gyakorlati útmutatók is, és azok számára, akik tudtak olvasni, nyomtatott kották is a tankönyvekben. Az első kottás könyv Elias Howe The Complete Preceptor című könyve volt, amelyet Gumbo Chaff álnéven adott ki, és amely főként Christy’s Minstrels dallamokból állt. Az első bendzsó-tankönyv Tom Briggs’ Banjo instructor (1855) című műve volt, amelyet ő maga írt. További tankönyvek voltak Howe’s New American Banjo School (1857) és Phil Rice’s Method for the Banjo, With or Without a Master (1858). Ezek a könyvek a modern „frailing” vagy „clawhammer” (szöghúzó kalapács) stílusokhoz hasonló „akkordjáték-stílust” vagy „dallamjáték-stílust” tanították.
1868-ra már elérhető volt a bendzsóra írt zene nyomtatott formában egy folyóiratban, amikor J. K. Buckley népszerű zenét írt és hangszerelt a Buckley’s Monthly Banjoist számára. Frank B. Converse 1868-ban a The Complete Banjoist című folyóiratban is közzétette szerzeményeinek teljes gyűjteményét, amely „polkákat, keringőket, indulókat és clog hornpipe- okat (angol tengerésztánc)” tartalmazott.
Az 1840-es években a munkalehetőségek közé tartoztak a vándorzenész-társulatok és cirkuszok, de az úszó színházak és varieték is, amelyek a revük és a „vaudeville” előfutárai voltak.
Klasszikus korszak, 1880-1910-es évek
A klasszikus bendzsó kifejezést ma a 19. század végén és a 20. század elején a bendzsójátékosok körében széles körben elterjedt, csupaszujjas „gitárstílusra” használják. A bendzsósok ma is használják ezt a pengetési módot. A kifejezés megkülönbözteti ezt a játékstílust más ujjal pengetett bluegrass bendzsóstílusoktól, mint például a Scruggs-stílus és a Keith-stílus.
A Briggs Banjo Method, amelyet az első bendzsó-tankönyvnek tartanak, és amely az akkordjáték stílusát tanította, egy másik játékmódot, a gitárstílust is megemlítette. Az új bendzsó játékmód, amelyet alternatív néven „ujjstílusnak” is neveztek, kiszorította az akkordozást, mígnem 1870-re ez lett az uralkodó stílus. Bár Briggs említette, nem tanították. Az első bendzsó tankönyv, amely ezt a technikát tanította, Frank B. Converse 1865-ben megjelent New and Complete Method for the Banjo with or without a Master című műve volt.
A gitáros stílusban való játékhoz a játékosok a hüvelykujjukat és két vagy három ujjukat használják. Samuel Swaim Stewart 1888-ban így foglalta össze a stílust,
„A bendzsójáték gitárstílusban… a jobb kéz kisujja a fedőlapra támaszkodik a híd közelében…[és] a kéz pihentetésére és a pengetés ellentartására szolgál… Kezdetben a legjobb, ha a húrok pengetését csak az első és második ujj és a hüvelykujj használatával sajátítjuk el, a harmadik ujj pedig tétlen maradhat, amíg a többi ujj alaposan hozzá nem szokik a munkához… a három ujjat szinte kivétel nélkül akkord-játékra és a dalok kíséretére használják”.
A bendzsó, bár népszerű volt, a blackface (=afroamerikai paródiával is operáló szórakoztató műfaj) bohózatokban, gyógyászati/kuruzsló bemutatókon, a cirkuszokban, a varietékben vagy a vaudeville-ekben játszott szerepéből adódóan alacsony társadalmi osztályhoz kötődő asszociációkat hordozott. A 19. században törekedtek arra, hogy a hangszer „tiszteletreméltóvá” váljon. Az olyan zenészek, mint William A. Huntley, arra törekedtek, hogy „felemeljék”, illetve „művészibbé” tegyék a hangszert, „a technika és a repertoár kifinomultabb, európai szabványokon alapuló szintjére emelve”. Huntley lehetett az első fehér előadóművész, aki sikeresen át tudott állni a blackface fellépésekről arra, hogy saját magát adja a színpadon – jegyezte meg a Boston Herald 1884 novemberében. Egy másik egykori blackface-előadó, Samuel Swaim Stewart támogatta őt a kiemelkedően tehetséges professzionális művészeket népszerűsítő testületi folyóiratában.
Ahogy a vándorzenész előadásokban visszaszorult az ültetvényes élet „harsány” utánzása, a bendzsó egyre elfogadottabbá vált, mint a divatos társaság hangszere, sőt a női szalonokba is befogadták. Ennek a változásnak részeként a játékmód változott az egyszerű akkordjáték felől a „gitárjáték stílusára” azaz az akkord-felbontásokra. Egy 1888-as újság így fogalmazott: „Minden leány és az asszonyok közül is jó néhányan pengetik a hangszert, bendzsótanárok mindenfelé bőven akadnak, és a bendzsó előadások a legújabb divatos szórakozások közé tartoznak… A fiatal és az idősebb férfiak is elkapták ezt a lázat… a férfiak közül az ügyesebb játékosokat szívesen látják az összejöveteleken és azok a legbájosabb lányok társaságát választják”.
Néhány előadóművész, mint például Alfred A. Farland, a klasszikus zenére specializálódott. Azok a zenészek azonban, akik szórakoztatni akarták a közönségüket, és meg akartak élni belőle, a közönség által igényelt könnyűzenével vegyítették. Farland tanítványa, Frederick J. Bacon is ilyen volt. Bacon, aki korábban gyógyászati/kuruzsló bemutatókon lépet fel, később klasszikus zenét adott elő olyan népszerű dalokkal együtt, mint a Massa’s in de cold, cold ground, a Medley of Scotch Airs, a Medley of Southern Airs és Thomas Glynn West Lawn Polka című dala.
A vándorzenészek korában elkezdődött megújulása a bendzsónak folytatódott: egyre gyakrabban használtak fém alkatrészeket, egzotikus faanyagokat, megemelt fém bundokat és hanggyűrűt, amely javította a hangzást. A hangszereket különböző méretekben és hangmagasság tartományokban gyártották, annak érdekében, hogy a bendzsózenekarokban különböző szerepeket játszhassanak.
Új játékstílusok, új megjelenés, különböző hangmagasságú hangszerek, amelyek a zenekar különböző szekcióinak helyét vették át – mindezek segítettek elválasztani a hangszert a korábbi 50-60 év nyersebb, vándorzenész imázsától. A hangszer most már modern volt, teljesen új, fényes, fém oldalakkal.
Ragtime-korszak (1895-1919) és jazzkorszak (1910-1930-as évek)
Az 1900-as évek elején új fajta bendzsók kezdtek elterjedni, négyhúros modellek, amelyeken a „clawhammer” (ujjra húzható fém körmökkel történő akkordozás, amely a szöghúzó kalapcs használatára emlékeztet) stílus vagy a klasszikus bendzsó fingerpicking stílusa helyett pengetővel játszottak. Az új bendzsók a változó zenei ízlés következményei voltak. Az új zene a bendzsó továbbfejlesztett változatainak létrehozását ösztönözte, az 1830-as évek óta használatos öthúros modelltől az újabb négyhúros, pengetővel játszott és tenor bendzsókig.
A hangszerek az 1920-as években díszesebbé váltak, annak érdekében, hogy attraktívabbak legyenek a színházi közönség számára. A hangszereket egyre gyakrabban módosították vagy új stílusban készítették: a nyakat megrövidítették, hogy a négy acélhúr (nem növényi rostból készült húrok, mint korábban) könnyebben kezelhető legyen, a húrokat ujjak helyett pengetővel szólaltatták meg, öt helyett négy húrral szerelték a hangszereket, és máshogy hangolták őket. A változások az első világháború utáni zene jellegét tükrözték. Az ország elfordult az európai klasszikusoktól, és a jazz „vidám és gondtalan hangulatát” részesítette előnyben, és a háborúból hazatérő amerikai katonák is hozzájárultak ehhez a változáshoz.
A közízlés változása a tánczene felé és a hangosabb hangszerek iránti igény azonban már néhány évvel a háború előtt elkezdődött a ragtime-mal. Ez a zene arra ösztönözte a zenészeket, hogy az öthúros bendzsójukat négyhúrosra cseréljék, hangosabb acélhúrokat és pengetőt használjanak mindezt annak érdekében, hogy a táncteremekben elterjedt rézfúvós és fafúvós hangszerek mellett is hallhatóak legyenek. A négyhúros pengetővel használt és tenor bendzsók nem szüntették meg az öthúros változatokat. Ezek koruk és zenei céljaik – a ragtime és a jazz tánczene és a színházi zene – hozadékai voltak.
A nagy gazdasági világválság látható kézzelfoghatóan jelezte a jazzkorszak végét. A gazdasági visszaesés mind a négy-, mind az öthúros bendzsók forgalmát visszavetette, és a 2. világháborúra a bendzsók jelentősége csökkent, a piacuk beszűkült.
Modern korszak
A második világháborút követő években a bendzsó újjáéledt, olyan sztárok játszottak bendzsón, mint Earl Scruggs (bluegrass), Bela Fleck (jazz, rock, világzene), Gerry O’Connor (kelta és ír zene), Perry Bechtel (jazz, big band), Pete Seeger (folk) és Otis Taylor (afroamerikai gyökerű, blues, jazz).
Pete Seeger „a népzene iránti megújult nemzeti érdeklődés egyik fő mozgatórugója volt”. Az appalache-i zenészektől, akik soha nem hagyták abba a bendzsójátékot, tanulta meg az ujjstílusú játékot, és megírta a How to Play the Five-String Banjo című könyvet, amely évekig az egyetlen bendzsó tankönyv volt a piacon. Olyan népzenészek követték őt, mint Dave Guard a Kingston Trióból és Erik Darling a Weavers and Tarriers együttesből.
Earl Scruggs-ot egyszerre tekintették legendának és „kortárs zenei újítónak”, aki nevét adta játékstílusának, a Scruggs Style-nak. Scruggs „eddig nem tapasztalt gyorsasággal és ügyességgel” játszott bendzsón, az 5 húros bendzsóhoz olyan pengetési technikát használva, amelyet a 2 és 3 ujjas pengetési technikákból tökéletesített Észak-Karolinában. Játéka a Grand Ole Opry-n (élő country zenét sugárzó rádióadás) keresztül jutott el az amerikaiakhoz, és a The Beverly Hillbillies című televíziós sitcom főcímzenéjén keresztül olyan amerikaiak nappalijába is, akik nem hallgattak country vagy bluegrass zenét.
Az elmúlt száz évben a tenor bendzsó az ír tradicionális zenei világ szerves részévé vált.
A bendzsót újabban a hardcore punk műfajban is használják, például a Show Me the Body együttes Body War című debütáló albumon.
Játéktechnika
Az öthúros bendzsóhoz szorosan kapcsolódó két technika a „rolls” és a „drones”. A „rolls” olyan jobb kéz kíséret ujjrend, amely nyolc (nyolcad) hangjegyből áll, és amelyek minden ütemen végigvonulnak. A „drone”-hangok rövid hangok [általában nyolcadhangok], amelyeket általában az 5. (rövid) húron játszanak, hogy kitöltsék a dallamhangok [általában nyolcadhangok] közötti részt. Ezek a technikák a bendzsó minden stílusában más és más módon szólalnak meg, és a bluegrass hangzására is alapvetően jellemzőek.
Történelmileg a bendzsót az afrikaiak, akik magukkal hozták a saját bendzsó változatukat, „clawhammer” stílusban játszották. Ebből több más játékstílus is kialakult. A „clawhammer a négy fő húr közül egy vagy több lefelé irányuló pengetéséből áll a mutató-, a középső vagy mindkét ujjal, míg a drone vagy az ötödik húr a hüvelykujj felfelé irányuló mozgásával szólal meg. A hüvelykujj által ilyen módon megszólaltatott hangok általában az „off”-ütésre (felütésre) esnek. A dallamok meglehetősen bonyolultak lehetnek olyan technikák hozzáadásával, mint a „dupla hüvelykujj” és a kiugró hüvelykujj” (drop thumb). A régi Appalache-i hegyi zenében a kétujjas „up-pick” névre hallgató stílust is használják, és egy háromujjas változatot, amelyet Earl Scruggs fejlesztett ki „Scruggs” stílusú pengetésként, melyet 1945-ben széles körben is bemutatott a Grand Ole Opryban. Ebben a stílusban a hangszeren minden egyes hang kipengetésével játszanak. A modern fingerstyle stílusban általában ujjpengetőkkel játszanak, bár a korai játékosok és néhány modern játékos vagy körmökkel, vagy az úgynevezett „on the flesh” technikával játszik. Ebben a stílusban a húrokat közvetlenül az ujjbegyekkel pengetik, nem pedig bármilyen pengetővel vagy közvetítő eszközzel.
Míg az öthúros bendzsón hagyományosan vagy ujjpengetőkkel, vagy magukkal az ujjakkal játszanak, addig a tenor bendzsón pengetővel játszanak, akkordok pengetésére, vagy – ami az ír tradicionális zenében a leggyakoribb – szóló dallamok lejátszására.
Modern formák
A modern bendzsónak számos formája létezik: négy- és öthúros változatok és a hathúros változat is, amely a gitárhoz hasonlóan van hangolva, hasonlóan játszanak rajta mint a gitáron és népszerűsége egyre csak nő. A bendzsójátékot szinte minden formájában a gyors, arpeggio pengetés jellemzi, bár sokféle játékstílus létezik.
A modern bendzsók teste vagy „fazeka” jellemzően egy kör alakú peremből áll (általában fából, bár a régebbi bendzsóknál a fém is gyakori volt) és egy feszített fedélből, amely a dobhoz hasonló. A fedelet5 hagyományosan állati bőrből készítették, de ma már gyakran különböző szintetikus anyagokból készül. A legtöbb modern bendzsónak van egy fém „hanggyűrű” alkatrésze is, amely segít a hang további finomításában és felhangosításában. A régebbi bendzsók nem tartalmaztak hanggyűrűt.
A bendzsót általában súrlódó hangolószegekkel vagy bolygóműves hangológépekkel hangolják, nem pedig a gitárokon használt fogaskerekes hangolókulcsokkal. A 19. század vége óta a bundok váltak szabványossá, bár még mindig gyártanak bund nélküli bendzsókat azok számára, akik markáns glissandót vagy negyedhangokat akarnak játszani vagy más módon szeretnék elérni a korai játékstílusok hangzását és érzését.
Öthúros bendzsó
A modern öthúros bendzsó Sweeney eredeti konstrukciójának egy változata. Az ötödik húr általában ugyanolyan vastagságú, mint az első, de az ötödik bundtól indul, háromnegyed olyan hosszú, mint a többi húr. Ez lehetővé teszi, hogy a húrt magasabb nyitott hangmagasságra hangolják, mint amilyenre a teljes hosszúságú húrok esetében lehetséges. A rövid ötödik húr miatt az öthúros bendzsó „reentráns” (újra belépő) hangolást használ – a húr hangmagasságai nem a legalacsonyabbtól a legmagasabbig haladnak a fogólapon. Ehelyett a negyedik húr a legalacsonyabb, majd a harmadik, a második, az első, és az ötödik húr a legmagasabb.
A rövid ötödik húr különleges problémákat jelent a kápó számára. Kisebb változtatásoknál (például egy vagy két félhanggal feljebb vagy lejjebb) egyszerűen át lehet hangolni az ötödik húrt. Egyébként az „ötödik húr kápó”-nak nevezett különböző eszközök hatékonyan megrövidítik a húr rezgő részét. Sok bendzsójátékos használ modellvasútból kölcsönzött tüskéket vagy titániumtüskéket (általában a hetedik bundra, néha máshová is beszerelik), amelyek alá beakasztják a húrt, hogy azt a bundra nyomják.
Az öthúros bendzsósok sokféle hangolást használnak. (A hangolások balról jobbra haladva vannak megadva, a hangszer elejéről nézve, a nyakkal felfelé, jobbkezes hangszer esetén. A balkezes hangszereknél a húrok sorrendje fordított). Valószínűleg a legelterjedtebb, különösen a bluegrassban, az „Open-G” hangolás G4 D3 G3 B3 D4. Korábban a G4 C3 G3 B3 B3 D4 hangolást használták helyette, és ez még mindig a legkedveltebb hangolás a népzene egyes fajtáinál és a klasszikus bendzsónál. A régi idők zenéjében megtalálható még a „dupla C” (G4 C3 G3 C4 D4), a „sawmill = fűrészmalom” (G4 D3 G3 C4 D4), más néven „hegyi modális = mountain modal” és a nyitott D (F#4 D3 F#3 A3 D4). Ezeket a hangolásokat gyakran egy hanggal feljebb teszik, akár felhangolással, akár kapo használatával. Például a „dupla-D” hangolást (A4 D3 A3 D4 E4) – amelyet általában a „dupla C”-ről felfelé hangolva érnek el – gyakran a D hangnemben játszott hegedűdallamok kíséretére használják, az „Open-A”-t (A4 E3 A3 C#4 E4) pedig általában az A hangnemben játszott dallamokhoz használják. Ezeket a hangolásokat arra használják, hogy megkönnyítsék bizonyos dallamok, általában hegedűdallamok lejátszását.
Az öthúros bendzsó mérete nagyrészt szabványosított, a skála hossza 26,25 hüvelyk (667 mm), de léteznek kisebb és nagyobb méretek is, beleértve a Pete Seeger által tervezett hosszú nyakú vagy „Seeger-nyakú” változatot. Az öthúros bendzsó kis változatait az 1890-es évek óta lehet kapni. S.S. Stewart mutatta be a banjeaurine-t, amely egy kvarttal a standard öthúros hangolás fölé van hangolva. A pikkoló bendzsók kisebbek, és egy oktávval a normál bendzsó fölé vannak hangolva. Ezen méret és a standard méret között helyezkedik el az A-méretű bendzsó, amely két bunddal rövidebb, és általában egy teljes hanggal a standard hangolás felé van hangolva. Sok gyártó gyártott más hangsorhosszúságú és különböző újításokkal ellátott bendzsókat.
A modern bendzsókat általában fémhúrokkal húzzák. A negyedik húr általában acél vagy bronz-foszfor ötvözetből készül. Vannak olyan bendzsó játékosok, akik nejlon- vagy bélhúrokkal húzzák a bendzsójukat, hogy lágyabb, régiesebb hangzást érjenek el.
Bizonyos bendzsóknak van egy külön rezonátorlemeze a test hátulján, hogy a hangot előre felé sugározza, és nagyobb hangerőt adjon a hangszernek. Ezt a fajta bendzsót főleg a bluegrass zenében használják, de más műfajokban is előfordul, és a régi idők zenéjében is használják, olyakor az elektromos erősítés helyettesítésére, amikor nagy terekben játszanak.
A nyitott hátú bendzsóknak általában lágyabb a hangjuk és könnyebbek, mint a rezonátoros bendzsók. Általában eltérő a hangolásuk, mint a rezonátoros bendzsóké, gyakran magasabb hangfekvéssel.
Az amerikai régi zene jellemzően az öthúros, nyitott hátú bendzsót használja. Számos különböző stílusban játszanak rajta, a leggyakoribb a „clawhammer” vagy „frailing”, amelyet az jellemez, hogy a húrok körömmel történő lefelé, nem pedig felfelé irányuló ütésmóddal ütik a húrokat. A frailing technika a hüvelykujjal a legtöbb pengetés után vagy minden egyes pengetés után (dupla hüvelykujj) az ötödik húrt érintik meg egy dobbanó hang létrehozása céljából vagy további dallamhangok kiemeléséhez, amit „drop-thumb”-nak (ejtett hüvelykujj) neveznek. Pete Seeger tette népszerűvé azt a folk zenében használt játékstílust, amely a „clawhammer” és az „up picking” (felfelé pengetés) kombinálásával történik. A régi idők bendzsójátékának másik gyakori stílusa az ujjpengetős bendzsó vagy klasszikus bendzsó. Ez a stílus a „parlor” stílusú gitárjátékon (szalonokban kisebb méretű gitárokon) alapul.
A bluegrass zenét, amely szinte kizárólag az öthúros rezonátoros bendzsót használja, többféle stílusban játsszák. Ezek közé tartozik a Scruggs-stílus, amelyet Earl Scruggsról neveztek el; a dallamos vagy Keith-stílus, amelyet Bill Keith-ről neveztek el; és a háromujjas, egyhúros stílus, amelyet Don Reno után Reno-stílusnak is neveznek. Ezekben a stílusokban a hangsúly a folyamatos nyolcad ritmusban játszott arpeggio játékmódon van, amelyeket „roll”-nak (gördülő játékmód) neveznek. Mindezeket a stílusokat jellemzően ujjpengetőkkel játsszák.
Az első öthúros, elektromos, tömör testű bendzsót Charles Wilburn (Buck) Trent, Harold „Shot” Jackson és David Jackson fejlesztette ki 1960-ban.
Az öthúros bendzsót már a 19-20. századforduló előtt is használták a klasszikus zenében. Kortárs és modern műveket írtak vagy hangszereltek a hangszerre Don Vappie, Jerry Garcia, Buck Trent, Béla Fleck, Tony Trischka, Ralph Stanley, George Gibson, Steve Martin, Clifton Hicks, George Crumb, Tim Lake, Modest Mouse, Jo Kondo, Paul Elwood, Hans Werner Henze (különösen a Hatodik szimfóniában), Daniel Mason, Beck, a Water Tower Bucket Boys, Todd Taylor, J. P. Pickens, Peggy Honeywell, Norfolk & Western, Putnam Smith, Iron & Wine, The Avett Brothers, The Well Pennies, Punch Brothers, Julian Koster, Sufjan Stevens és Sarah Jarosz.
George Gershwin Porgy és Bess című operájában bendzsó szólal meg.
Frederick Delius a Koanga című operájában bendzsóra írt szólamokat.
Ernst Krenek Kleine Symphonie (Kis szimfónia) című művében két bendzsó szerepel.
Kurt Weill A mahagonny-i város felemelkedése és bukása című operájában bendzsó szerepel.
Viktor Ullmann tenor bendzsó szólamot írt a zongoraversenyébe (op. 25).
Virgil Thomson a The Plow That Broke the Plains (1936) című filmhez írt nagyzenekari zenéjében bendzsó szólam van.
Négyhúros bendzsó
A négyhúros pengetős bendzsó egy hagyományos bendzsó a rövid üres húr nélkül. A nyakán általában 22 bund van, a skála hossza 26-28 hüvelyk, és eredetileg C3 G3 B3 D4 hangolású. Úgy is lehet hangolni, mint a gitár felső négy húrját, amit „chicagói hangolásnak” neveznek. Ahogy a neve is mutatja, általában gitár pengetővel (azaz egyetlen, a hüvelyk- és mutatóujj közé fogott pengetővel) játsszák, ellentétben az öthúros bendzsóval, amelyet vagy hüvelykujjpengetővel és két ujjpengetővel, vagy puszta ujjakkal játszanak. A pengetős bendzsó az öthúros bendzsóból fejlődött ki, hogy megfeleljen a pengetővel játszandó akkordokat tartalmazó stílusoknak. Pengetőt számos korai jazzfelvételen és feldolgozásban is használnak.
A négyhúros bendzsó alkalmas akkordkíséretre (mint a korai jazzben), egyhúros dallamjátékra (mint az ír tradicionális zenében), „akkord-dallam” stílusra (akkordok egymásutánja, amelyben a legmagasabb hangok hordozzák a dallamot), tremoló stílusra (akkordokon és egyhúrosokon egyaránt), valamint egy „duó stílus”-nak nevezett vegyes technikára is, amely az egyhúros tremolót és ritmikus akkordokat kombinálja.
A négyhúros bendzsót időről időre használják a zenés színházi darabokban. Példaként említhetjük a következőket: Hello, Dolly!, Mame, Chicago, Cabaret, Oklahoma!, Half a Sixpence, Annie, Barnum, Koldusopera, Monty Python’s Spamalot, és még számtalan más. Joe Raposo változatosan használta a Sesame Street című, régóta futó tévésorozat hangszerelésében.
Tenor bendzsó
A rövidebb nyakú, 17 („rövid skálájú”) vagy 19 bundos tenor bendzsón szintén jellemzően pengetővel játszanak. 1910 után vált népszerű hangszerré. A korai, dallamszedésre használt modelleknek jellemzően 17 bundjuk volt, a skála hossza pedig 19,5 és 21,5 hüvelyk között mozgott. Az 1920-as évek közepére, amikor a hangszert elsősorban pengetett akkordkíséretre használták, a 19 bundos nyak és a 21,75 és 23 hüvelyk közötti skálahosszúság vált általánossá. A szokásos hangolás a C3 G3 D3 D4 A4 a teljes kvint hangolás, amelyben az egymást követő húrok között pontosan hét félhang (egy tökéletes kvint) van; ez megegyezik a brácsa hangolásával. Más játékosok (különösen az ír tradicionális zenében) a bendzsót G2 D3 A3 E4-re hangolják, mint egy oktáv-mandolint, ami lehetővé teszi a bendzsójátékos számára a hegedű- vagy mandolin dallam megismétlését mélyebben. Ennek a hangolásnak a népszerűsítését általában a néhai Barney McKennának, a The Dubliners bendzsóművészének tulajdonítják.
A tenor bendzsó a 20. század eleji tánczenekarok gyakori ritmushangszere volt. Hangereje és hangszíne jól illett a korai jazzhez (és a jazz által befolyásolt könnyűzenei stílusokhoz), és képes volt versenyezni más hangszerekkel (például rézfúvósokkal és szaxofonokkal), valamint akusztikus felvételeken is jól hallható volt. George Gershwin Rhapsody in Blue című művében, Ferde Grofe eredeti jazz-zenekari feldolgozásában a tenor bendzsó is szerepel, a tág fekvésű akkordokkal, amelyek a hagyományos hangolású pengetős bendzsón nem könnyen játszhatók. Az archtop- és az elektromos-gitár fejlődésével a tenor bendzsó nagyrészt eltűnt a jazzből és a könnyűzenéből, bár a hagyományos „dixieland” jazzben megőrizte helyét.
Néhány 1920-as évekbeli ír bendzsójátékos tenor bendzsón játszotta a jigek, reelek és hornpipe táncok dallamait, és a dallamokat frappáns trioladíszekkel díszítette. A korszak legjelentősebb ír bendzsójátékosa Mike Flanagan volt a New York-i Flanagan Brothersből, a kor egyik legnépszerűbb ír-amerikai együtteséből. A második világháború előtti ír bendzsójátékosok közé tartozott még Neil Nolan, aki a bostoni Dan Sullivan’s Shamrock Banddel készített felvételeket, és Jimmy McDade, aki a philadelphiai Four Provinces Orchestrával készített felvételeket. Eközben Írországban a táncház zenekarok népszerűvé válása új piacot teremtett egy olyan hangos hangszer számára, mint a tenor bendzsó. A tenor bendzsó használata az ír zenében az 1960-as évek folk reneszánsza óta jelentősen megnőtt.
Hathúros bendzsó
A hathúros bendzsó William Temlett, Anglia egyik legkorábbi bendzsókészítőjének találmánya. Ő 1846-ban nyitott üzletet Londonban, és héthúros bendzsókat árult, amelyeket 1869-es szabadalma alapján „citera” bendzsóként forgalmazott. A citera bendzsó általában zárt hát- és oldalfalú, a dobtest és a bőrfeszítő rendszer a fa perem belsejében van felfüggesztve, a nyak és a húrtartó a perem külső oldalára van szerelve, a kísérőhúr pedig a nyakban lévő csövön keresztül van vezetve, hogy a hangolókulcs a fejre szerelhető legyen. Gyakran olyan építők készítették őket, akik olyan gitárhangológépeket használtak, amelyek háromhúros csoportokban voltak, így az öthúros hangszereknek volt egy felesleges hangolója; ezeket a bendzsókat némileg könnyen át lehetett alakítani hathúros bendzsóvá.
Az amerikai Alfred Davis Cammeyer (1862-1949), egy fiatal hegedűművészből lett koncertbendzsós, 1880 körül találta ki a hathúros citera bendzsót. Adelina Patti brit operadíva azt tanácsolta Cammeyernek, hogy a citera bendzsó népszerű lehet az angol közönség körében, mivel ott találták fel, és Cammeyer 1888-ban Londonba utazott. Virtuóz játékával segített megmutatni, hogy a bendzsó sokkal kifinomultabb zenét is tud játszani, mint amit általában a feketearcú bohócok játszottak. Hamarosan a londoni társaság előtt lépett fel, ahol találkozott Sir Arthur Sullivannel, aki azt javasolta Cammeyernek, hogy mások zenéjének bendzsóra való feldolgozásáról térjen át saját zenéjének komponálására.
Modern hathúros bluegrass bendzsók készültek. Ezek egy basszushúrt tesznek az öthúros bendzsó legmélyebb húrja és a dobhúr közé, és általában G4 G2 D3 G3 H3 D4 hangolásúak. Sonny Osborne több évig játszott egy ilyen hangszeren. Ezt Rual Yarbrough bőgőművész módosította egy Vega öthúros modellből. Pete Wernick Bluegrass Banjo módszertani könyvében szerepel egy kép Sonnyról ezzel a bendzsóval.
A bendzsógitárként ismert hathúros bendzsók alapvetően egy hathúros gitárnyakból állnak, amely egy bluegrass vagy pengetős bendzsótestre van erősítve, ami lehetővé teszi a gitáron tanult játékosok számára, hogy bendzsóhangot játsszanak anélkül, hogy újra kellene tanulniuk az ujjrendeket. Ez volt a korai jazz nagyjainak – Johnny St. Cyr, Django Reinhardt, Danny Barker, Papa Charlie Jackson és Clancy Hayes, valamint a blues- és gospelénekes Reverend Gary Davis – hangszere. Ma olyan különböző műfajban alkotó zenészek játszanak hathúros gitárbanjón, mint Keith Urban, Rod Stewart, Taj Mahal, Joe Satriani, David Hidalgo, Larry Lalonde és Doc Watson. Az 1990-es évek közepe óta egyre népszerűbbé váltak.
Egyéb bendzsók
Mély hangolású bendzsók
A 19. század végén és a 20. század elején a pengetős hangszeres együttesek – gitárzenekarok, mandolinzenekarok, bendzsózenekarok – divatja volt, amikor a hangszerelést a szimfonikus zenekarok vonós szekciójához hasonlóvá tették. Így lett a „hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő” helyett „mandolin, mandola, mandocselló, mandobasszus”, vagy a bendzsók esetében „banjolin, banjola, banjocello, basszus banjo”. Mivel a pengetős hangszerek hangterjedelme általában nem olyan nagy, mint az összehasonlítható méretű vonóhúros hangszereké, ezeket a pengetős zenekarokat gyakran egészítették ki más hangszerekkel, hogy az együttes hangterjedelmét felfelé és lefelé is bővítsék.
A banjocello-t általában C2-G2-D3-A3-ra hangolták, egy oktávval a tenor bendzsó alá, akárcsak a csellót és a mandocsellót. A Goldtone cég gyártott egy öthúros banjocello-t, amely a bluegrass bendzsóhoz hasonlóan volt beállítva (rövid ötödik húrral), de egy oktávval lejjebb volt hangolva.
A basszus bendzsókat gyártották álló basszusgitár formában és normál, vízszintesen tartott bendzsótesttel is. Három- vagy négyhúros kontrabasszus bendzsók is készültek; ezek közül néhánynak a basszushegedűkhöz hasonló fejrészük volt. E nagyméretű hangszerek hangolása változó, a négyhúros modellek hangolása néha a basszushegedűhöz hasonlóan kvart hangolású (E1-A1-D2-G2), néha pedig kvint hangolású, mint a négyhúros banjocello, de egy oktávval lejjebb (C1-G1-D2-A2).
Hosszú nyakú bendzsók
A Pete Seeger által feltalált Seeger bendzsónak is nevezett bendzsók három plusz bundot tartalmaznak, ami hosszabb nyakat és nagyobb sokoldalúságot biztosít a hangszernek. A három extra bundnak köszönhetően ezeken a bendzsókon másfél hanggal lejjebb lehet játszani, mint a hagyományos bendzsókon, amit egyes játékosok előnyösnek találnak éneklés vagy együttjátszás közben. Szinte mindig nyitott hátúak. Figyelemre méltó, hogy a Seeger bendzsókon a drónhúrok nincsenek három bunddal hátrébb tolva, így az 5. húr hangolószege az 5. bund helyett a 8. bunddal van egy vonalban.
Bendzsó hibridek és változatok
Számos hibrid hangszer létezik, amely a bendzsót más húros hangszerekkel keresztezi. Ezek többsége a bendzsó testét – gyakran rezonátorral – és a másik hangszer nyakát használja. Ilyen például a bendzsó-mandolin (amelyet először 1882-ben szabadalmaztattak) és a bendzsó-ukulele, amelyen leginkább az angol komikus, George Formby játszott. Ezek különösen a 20. század első évtizedeiben voltak népszerűek, és valószínűleg annak a törekvésnek az eredményei, hogy más hangszerek játékosai is élvezhessék a bendzsó népszerűségét, vagy hogy az elektromos erősítés előtti korban a bendzsó rezonátorának természetes erősítési előnyeit élvezhessék.
Ezzel szemben a tenor- és a pengetős gitár a megfelelő bendzsónyakat illeszti a gitártestre. Ezek a 20. század elején keletkeztek, hogy a bendzsójátékosok a gitáron is játszhassanak anélkül, hogy teljesen újra kellene tanulniuk a hangszert.
Készültek olyan hangszerek is, amelyeknek az öthúros bendzsó nyakát fából készült testre (például gitár-, buzuki- vagy dobro gitár testre) helyezték, mint például a banjola. A bendzsóhoz hasonló, 20. századi török hangszer a cümbüş, amely egy bendzsóhoz hasonló rezonátort kombinál egy udból származó nyakkal. A 20. század végén az öthúros bendzsó továbbfejlesztése volt a BanSitar. Ez csonthíddal rendelkezik, amely szitárszerű rezonanciát kölcsönöz a hangszernek.
A brazil szamba bendzsó alapvetően egy cavaquinho nyak egy bendzsótestre illesztve, így hangosabb hangot ad, mint a cavaquinho.
Ugyanúgy van hangolva, mint az 5 húros bendzsó felső 4 húrja, csak egy oktávval feljebb (vagy mint bármelyik cavaquinho hangolás).
Neves bendzsóművészek
-Joel Sweeney (1810-1860), más néven Joe Sweeney, zenész és korai Blackface Minstrel előadóművész volt. A bendzsó játékának népszerűsítéséről ismert, és gyakran tulajdonítják neki a modern öthúros bendzsó technikai fejlődésének előmozdítását.
-Vess Ossman (1868-1923) vezető öthúros bendzsóművész volt, aki 12 évesen kezdett bendzsózni. Népszerű lemezlovas volt, sőt, az egyik első lemezlovas, amikor a hangfelvételek először váltak kereskedelmi forgalomban elérhetővé. Különféle együtteseket alakított, legnépszerűbbje az Ossman-Dudley trió volt.
-Clifford Essex (1869-1946) brit bendzsóművész, aki hangszergyártó is volt.
-Uncle Dave Macon (1870-1952) bendzsójátékos és humorista Tennessee-ből, aki „cilinderéről, aranyfogairól, állbajuszáról, markáns gallérjáról és a millió dolláros Tennessee-i mosolyáról” volt ismert.
-Fred Van Eps (1878-1960) ismert öthúros bendzsójátékos és bendzsókészítő volt, aki Vess Ossman korai fonográf henger felvételeit hallgatva tanult meg játszani. Az Edison cégnek készített felvételeket, és ő készítette a legkorábbi lemezfelvételeket, valamint a legkorábbi nem zongorán játszott ragtime-felvételeket is.
-Frank Lawes (1894-1970), az Egyesült Királyságból származott, aki egyedülálló ujjstílusú technikát fejlesztett ki a négyhúros pengetős hangszeren, és termékeny zeneszerző volt a négyhúros bendzsón amelynek nagy részét ma is előadják és felveszik.
-Pasquale Troise (1895-1957), olasz emigráns az Egyesült Királyságban az 1920-as években. 1933-ban megalakította a Troise and his Banjoliers-t, amely a Decca lemezkiadóval készített felvételeket, és rendszeresen szerepelt a BBC hosszú ideig futó Music While You Work című sorozatában.
-Harry Reser (1896-1965), pengetős és tenor bendzsó játékos, egyesek az 1920-as évek legjobb tenor bendzsóművészének tartották. Számos művet írt tenor bendzsóra, valamint oktatóanyagot, köztük számos bendzsó módszertani könyvet, több mint egy tucat egyéb hangszeres módszertani könyvet (gitárra, ukulelére, mandolinra stb.), és jól ismert volt a bendzsó közösségben. Reser tökéletes egyhúros és „akkord-dallam” technikája olyan „magasra tette a mércét”, amelyet sok későbbi tenorista számára még ma is kihívás elérni.
-Eddie Peabody (1902-1970) a pengetős bendzsó nagyszerű képviselője volt, aki közel öt évtizeden át (1920-1968) koncertezett, és jelentős lemezhagyatékot hagyott hátra. Egy korai kritikus „a bendzsó királyának” titulálta, és az ő neve évtizedekig közismert volt. A későbbiekben új hangszereket fejlesztett ki, lemezeket készített és filmekben szerepelt.
-Ola Belle Reed (1916-2002) amerikai folkénekesnő, dalszerző és bendzsójátékos volt.
-Pete Seeger (1919-2014) énekes-dalszerző, aki szólóban és a Weavers nevű folkegyüttessel is fellépett, hangszerei között szerepelt az öthúros bendzsó is. Az 1948-ban megjelent How to Play the Five-String Banjo című módszertani könyvét több ezer bendzsóművész – köztük neves profik – tartják a hangszer iránti érdeklődésük kiindulási pontjának. Neki tulajdonítják a hosszú nyakú bendzsó (más néven „Seeger-bendzsó”) feltalálását is, amely az öthúros bendzsó nyakához három alsó bundot adott, és a négy főhúrt egy kis terccel lejjebb hangolta, hogy megkönnyítse az énekes hangnemekben való játékot, ami egyes folk gitárosok számára kényelmesebb.
-Earl Scruggs (1924-2012), akinek pályafutása a második világháború végétől a 21. századig tartott, széles körben a bluegrass stílusú bendzsójáték atyjaként tartják számon. A Bill Monroe együttesben általa kifejlesztett háromujjas játékstílus az ő nevéről ismert: Scruggs Style.
-Ralph Stanley (1927-2016) hosszú karriert futott be, mind testvérével, a Stanley Brothers-ben, mind pedig a Clinch Mountain Boys nevű együttesével. A Lincoln Memorial University tiszteletbeli zenei doktori címet adományozott neki, tagja a Bluegrass Hall of Fame-nek és a Grand Ole Opry-nak. Grammy-díjat nyert a legjobb férfi country énekes előadásért az O Brother, Where Art Thou? című filmben.
-Roy Clark (1933-2018)
-John Hartford (1937-2001)
-Sonny Osborne (1937-2021)
-Ben Eldridge (1938-2024)
-Barney McKenna (1939-2012) ír zenész, a The Dubliners alapító tagja volt. Tenor bendzsón, hegedűn, mandolinon és melodeonon játszott. Leginkább bendzsójátékosként volt ismert. Barney a GDAE hangolást használta 19 bundos tenor bendzsóján, egy oktávval a hegedű/mandolin alatt, és Mick Moloney zenész szerint egyedül neki köszönhető, hogy a GDAE hangolású tenor bendzsó lett a standard bendzsó az ír zenében. A bendzsón való jártassága miatt a rajongók szerte a világon és a The Dubliners többi tagja a „Banjo Barney” becenevet adta neki.
-Bill Keith (1939-2015)
-Pete Wernick (sz. 1946)
-Tony Trischka (sz. 1949)
-Béla Fleck (sz. 1958) széles körben elismert, mint a világ egyik leginnovatívabb és technikailag legprofibb bendzsójátékosa. Munkássága számos stílust és műfajt felölel, beleértve a jazzt, a bluegrasst, a klasszikus zenét, az R&B-t, az avantgárdot és a „világzenét”, és jelentős diszkográfiával és videográfiával rendelkezik. Széles körben dolgozik akusztikus és elektromos eszközökkel egyaránt. Flecket több kategóriában jelölték Grammy-díjra, mint bármely más művészt, és 2015-ig 13-at kapott.
-Noam Pikelny (sz. 1981) amerikai bendzsóművész, aki eklektikus stílusokban játszik, beleértve a hagyományos bluegrass, klasszikus, rock és jazz zenét. 2010-ben elnyerte a Steve Martin-díjat a bendzsó és a bluegrass kiválóságáért. Nyolcszor jelölték Grammy-jelölésre, és 2018-ban zenekarával, a Punch Brothers-szel már elnyert egyet.
-További fontos négyhúros banjo előadó volt Mike Pingitore, aki 1948-ig a Paul Whiteman Orchestra tenoristája volt, valamint Roy Smeck, a korai rádiózás és lemezfelvételek úttörője, számos oktatókönyv szerzője, aki aktív évei alatt (1922-1950) számos bundos hangszeren előadott nagy hatású koncertjei miatt a „Húrok varázslója” becenevet kapta. A közelmúlt kiemelkedő tenoristái közé tartozik Narvin Kimball (2006-ban hunyt el) (a Preservation Hall Jazz Band balkezes bendzsóművésze).
-A jelenleg aktív négyhúros banjo játékosok közül a ragtime és dixieland stílusú Charlie Tagawa (1935-2017) és Bill Lowrey (sz. 1963). Howard Alden (sz. 1958) jazzgitáros tenor bendzsón kezdte pályafutását, és a mai napig ezen játszik a hagyományos jazz-rendezvényeken. Cynthia Sayert (sz. 1962) a jazz egyik legjobb pengetős bendzsóművészeként tartják számon. Winston Marshall (sz. 1988) rock- és country-előadó (más hangszerek mellett) bendzsón játszik a Mumford and Sons nevű brit folk-rock együttesben, amely 2013-ban elnyerte az „Év legjobb albuma” Grammy-díjat.
JOHN GREY & SONS LIMITED
A századfordulón már létezett egy jól működő hangszergyártó cég, a Barnett, Samuel & Sons, és ebből a gyökérből nőtt ki többek között a Decca Gramophone Company. Ennek a szervezetnek volt egy hajtása a John Grey & Sons (London) Limited nevű cég, amelyet 1832-ben alapítottak Westminsterben, és amely híres volt finom bendzsóiról, és 1932-re a zenei áruk teljes skálájával kereskedett a Worship Street-en, nem messze a Rose, Morris & Co. telephelyétől. Ltd. mellett. Kényes tárgyalásokat követően a John Grey készletét és üzletét az R.M. vásárolta meg.”
https://en.wikipedia.org/wiki/John_Grey_%26_Sons
STERNBERG HANGSZERGYÁR
A Sternberg császári és királyi hangszergyárat 1881-ben alapította Sternberg Ármin (1861 – 1928) és testvére, ami az 1930-as évekre az ország legnagyobb hangszergyárává fejlődött. Kínálatukban a hangszerek szinte teljes választékán felül rádiók, gramofonok és egyéb hangtechnikai berendezések is megtalálhatóak voltak. Ezen túlmenően saját lemezkiadó részleget üzemeltettek és a jazz hazai népszerűsítésében élen jártak. Sternberg Hiradó címmel, kiadványuk 1935 január 31-én megjelenő száma lett az ország legelső jazzújságja. A II. világháború eseményei és az ezt követő államosítás következtében a cég megszűnt.
Címe: Budapest VII. kerület Rákóczi út. 60.
https://hu.museum-digital.org/people/84575
Sternberg híradó képek forrásai:

Értékelések
Még nincsenek értékelések.