Skip to main content Scroll Top

Viola da gamba - reprodukció - kísérlet

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 760 × 208 × 90 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Húrok száma

Hangszeren történő játék módja

Kontinens

Ország

Megosztás:
Címkék:

Viola da gamba - reprodukció - kísérlet

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 760 × 208 × 90 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Húrok száma

Hangszeren történő játék módja

Kontinens

Ország

Megosztás:
Címkék:

A viola da gamba (olaszul: [ˈvjɔːla da (ɡ)ˈɡamba, viˈɔːla -]), vagy viol, vagy informálisan gamba, egy bundozott vonós hangszer, amelyet da gamba (azaz „lábon”) játszanak. [a] Megkülönböztetjük a későbbi hegedűtől, és a viola da braccio-tól, valamint a vonós, bundozott hangszercsaládba tartozó, üreges fa testtel és fogólappal rendelkező hangszerektől, ahol a húrok feszességét növelni vagy csökkenteni lehet az egyes húrok hangmagasságának beállítása érdekében. Bár leggyakrabban a szoprán, a tenor és a basszus hangszereket használták, a gambák különböző méretekben léteztek, köztük pardessus (magas szoprán, a 18. században fejlesztették ki), szoprán, alt, kis tenor, tenor, basszus és kontrabasszus (violone néven).

A gambacsalád ezen tagjait a későbbi vonóshangszerektől, például a hegedűcsaládtól a megjelenés és a játék közbeni pozíciója különbözteti meg – mivel a nyak jellemzően felfelé, a lekerekített alsó rész pedig lefelé néz, hogy az ölben vagy a térdek között helyezkedjen el.

A viola da gambára írt kottához az alt kulcsot használják. A hangszer nyaka körül a fogólapon hét, esetenként nyolc, „feszített bélből” készült bundot kötöznek. Az ilyen módon megkötött bundok – ahelyett, hogy a gitárhoz hasonlóan állandóan rögzítve lennének – lehetővé teszik a hangszer finomhangolását. (A bundok lehetővé teszik az előadó számára, hogy a húrokat tisztábban fogja le, javítják az intonáció konzisztenciáját, és a lefogott hangoknak olyan hangzást kölcsönöznek, amely jobban hasonlít az üres húrokhoz).

A hegedű először Spanyolországban és Olaszországban jelent meg a 15. század közepén-végén, és a reneszánsz és a barokk (1600-1750) korszakban volt a legnépszerűbb. Korai ősei közé tartozik az arab rebab és a középkori európai vielle, de a későbbi, közvetlenebb elődök közé tartozik a velencei viole és a 15. és 16. századi spanyol vihuela, egy hat húrsoros, pengetős, lanthoz (és a mai gambához) hasonlóan hangolt hangszer, amely (akkoriban) úgy nézett ki, mint a négy húrsoros gitár (egy korábbi kordofon), de jól megkülönböztethető volt tőle. Azt is meg kell említeni, hogy az arab rebab eredetileg egy perzsa hangszer, amelyet az eredeti perzsa nyelven rubābnak hívnak.

Bár a basszus gambák kissé hasonlítanak a csellókra, a gambák több szempontból is különböznek a hegedűfélék családjába tartozó hangszerektől: a gambák családjának inkább lapos, mint ívelt a háta, inkább ferde, mint lekerekített a válla, inkább c-lyukak vannak a testén, mint f-lyukak, és négy helyett öt-hét húrja van. További különbségek közé tartozik a hangolási rendszer – kvartok, egy terccel a közepén (a lanthoz hasonlóan), nem pedig kvintek -, a bundok jelenléte, és a vonófogás inkább alsó, mint felső.

A modern gamba játékosokat általában gambistának, violistának vagy violist da gambá-nak nevezik. A „violist” a 20. század közepe óta általánosan használt szó homográfiája, amely a brácsás játékosra utal, ami az írott/nyomtatott szövegekben zavart okozhat, ha nem egyértelmű a szövegkörnyezet.

Története

A vihuelisták a 15. század második felében kezdték el vonóval játszani lapos tetejű, eredetileg pengetős hangszereiken. Ez két-három évtizeden belül egy teljesen új, kifejezetten vonós hangszer kialakulásához vezetett, amely megtartotta a vihuela számos jellegzetességét: pl. a lapos hát, az éles derékhajlat, a bundok, a vékony bordák és az azonos hangolás – innen ered az eredeti neve, vihuela de arco; az arco spanyolul „íjat” jelent. A hangszer játék közbeni pozíciója valószínűleg a mór rebab játékosok hatására alakult ki.

Stefano Pio (2012) azonban azt állítja, hogy a dokumentumok új adatok fényében történő újbóli vizsgálata az aragóniai vihuela de arco-tól eltérő eredetre utal. Pio szerint a gamba Velencéből származik, és ott önállóan fejlődött tovább. Azt állítja, hogy valószínűtlen, hogy a vihuela de arco ilyen gyors fejlődésen ment keresztül a nem velencei olasz hangszerkészítők által. Ennek ellenére egy tízéves időszak alatt Itáliában egy új hangszercsalád (viola da gamba) született és terjedt el. Ezek különböző méretű hangszerekből álltak, némelyikük olyan nagy volt, mint a Prospero Bernardino által 1493-ban említett híres – embernagyságú – violoni.

Pio azt is megjegyzi, hogy a viola da gamba ötödik húrját egyedülálló módon bordone-nak (burdon) nevezik – mind a 15. század elején élt Antonius de Leno zeneelméletíró kéziratában, mind pedig a velencei Silvestro Ganassi dal Fontego és Giovanni Maria Lanfranco értekezéseiben. Ez azonban nem burdon húr, hanem ugyanúgy dallamjátékra használták, mint a többi húrt. Pio szerint ez az ellentmondás csak akkor igazolható, ha feltételezzük, hogy a középkori violettából származó nagyobb hangszert (a 15. század második felében) találták fel, amely fokozatosan több húrral bővült, hogy a mély regisztert jobban ki lehessen terjeszteni. Az ötödik húrt a nyakba építették be. Ezen túlmenően megjelent egy hatodik (mély) húr, amely elerősítette a hangszer által keltett mély hangokat. Pio véleménye szerint: a viola da gamba eredete a kisebb violetta vagy vielle fejlődéséhez kötődik, amely eredetileg ötödik burdon húrral volt felszerelve; és a név még azután is rajta maradt, hogy megszűnt ezt a funkciót ellátni.

Ian Woodfield a The Early History of the Viol című művében rámutat arra, hogy a gamba története valójában a vihuelával kezdődik, de az itáliai hangszerkészítők azonnal elkezdték alkalmazni saját, kifejlett hangszerkészítési hagyományaikat a hangszer korai változatára, minek után az Itáliába került.

Felépítés

A gambák leggyakrabban hathúrosak, bár sok 16. századi hangszeren csak négy vagy öt húr volt, és a 17. században Franciaországban néhány basszus gambának hetedik alsó húrja is volt. A gambákat a hegedűcsalád tagjainál alacsonyabb feszültségű bélhúrokkal húrozták (és húrozzák). A bélhúrok az acélhúroktól jelentősen eltérő hangzást eredményeznek, általában lágyabbnak és szelídebbnek mondják. 1660 körül váltak először elérhetővé a rézhuzallal tekercselt bél- vagy selyemhúrok; ezeket használták a gambák legmélyebb basszushúrjaihoz, és sok más vonós hangszeren is. 1664-ben jelent meg a bélszálak közé sodort rézhuzalos húr, az úgynevezett „gimped (=zsinór)” húr, amely az azonos nevű hímzés stílusát utánozza.

A gambákat a korai gitárokhoz és lantokhoz hasonlóan bundozták, mozgatható, körbetekert és felkötött bélbundokkal. Franciaországban állítólag Monsieur de Sainte-Colombe (1640-1690 körül), akinek tanítványai között volt a francia gamba virtuóz és zeneszerző Marin Marais is, mély hetedik húrral egészítette ki a basszus gambát. Domenichino (1581-1641) Szent Cecília egy angyallal (1618) című festményén is látható egy valószínűleg héthúros gamba.

A hegedűcsalád tagjaitól eltérően, amelyek többsége kvintekre van hangolva, a gambákat általában kvartokra hangolják, középen egy nagy terccel, ami a 16. században a vihuela de mano és a lant hangolását tükrözi, és hasonló a modern hathúros gitáréhoz.

A gambát először a vihuela de mano hangszerhez hasonlóan úgy építették, hogy minden felületet, a tetejét, a hátát és az oldalát sík lapokból vagy összeillesztett fadarabokból készítették, amelyeket szükség szerint hajlítottak vagy íveltek. Néhány korai és későbbi brácsának azonban faragott teteje volt, hasonlóan a hegedű családba tartozó hangszerekhez. A korai gambák bordái vagy oldalai általában meglehetősen sekélyek voltak, ami inkább a pengetős vihuelák felépítését tükrözte. A bordák mélysége a 16. század folyamán növekedett, és végül a klasszikus 17. századi mintázat nagyobb mélységét érte el.

A legtöbb gamba lapos hátlapja éles szögű törést vagy ferde hajlatot mutat a felszínén, közel ahhoz a ponthoz, ahol a nyak a testtel találkozik. Ez arra szolgál, hogy a hát (és a test teljes mélysége) a felső végénél elvékonyodjon, hogy a nyak tövének hátulja a test sarkával egy vonalban találkozzon. A hagyományos építéshez állati eredetű ragasztót használnak, és a belső illesztéseket gyakran forró állati ragasztóval átitatott vászon- vagy pergamencsíkokkal erősítik meg – ezt a gyakorlatot a korai vihuelák építésénél is alkalmazták. A gambák hangolókulcs szekrényét (amelyek a hangolókulcsokat tartják) jellemzően díszítették, vagy díszesen faragott állat- vagy emberfejekkel, vagy a ma már megszokott spirális tekercses végződéssel.

A legkorábbi vihuelák és gambák – mind a pengetős, mind a vonós hangszerek – mindegyikének éles bevágás volt a derekán, hasonlóan a modern hegedűk profiljához. Ez egy kulcsfontosságú és új jellegzetesség volt – először a 15. század közepén jelent meg -, és ettől kezdve számos különböző típusú vonós hangszeren alkalmazták. Ez a jellemző szintén kulcsfontosságú volt a korai vihuelák pengetős és vonós változatai közötti kapcsolat meglátásában és megértésében. Ha valaki nagyon korai, sima ívű nyolcas testű gambákat keresne, mint amilyenek a csak valamivel későbbi pengetős vihuelák és a modern gitárok, akkor nincs szerencséje. A 16. század közepére azonban a „gitár alakú” gambák meglehetősen gyakoriak voltak, és néhány közülük fennmaradt.

A legkorábbi gambáknak lapos, ragasztott hídjuk volt, akárcsak a vihueláknak. Nem sokkal később azonban a gambák szélesebb és magasan ívelő hidat kaptak, amely megkönnyítette az egyes húrok vonóval történő megszólaltatását. A legkorábbi gambáknál a fogólapok végei is laposan feküdtek a fedlapon, egy szintben voltak a fedlappal vagy arra támaszkodtak. Amint a fogólapok vége a hangszer fedlapja fölé emelkedett, a teljes fedlap szabadon rezeghetett. A korai gambákban nem volt lélek sem (ami ismét a pengetős vihuela testvéreikre emlékeztet). Ez a csökkentett csillapítás ismét azt jelentette, hogy a tetejük szabadabban rezeghetett, ami hozzájárult a gambák jellegzetes „zümmögő” hangjához; ugyanakkor a lélek hiánya összességében halkabb és lágyabb hangot is eredményezett.

Általánosan elterjedt nézet, hogy a C-lyukak (a vonós hangszerek fedlapján vagy hasán látható fúrt hangnyílás típusa és formája) a gambák jellemzői, amelyek megkülönböztetik a gambákat a hegedűfélék családjába tartozó hangszerektől, melyek utóbbiaknak jellemzően F-alakú lyukaik vannak. Ez a nagy többséget jól jellemző különbség azonban nem fedi le a teljes palettát. A legkorábbi gambák vagy nagy, nyitott, kerek hanglyukakkal rendelkeztek (vagy akár kerek, lyukacsos rozettákkal, mint amilyenek a lantokon és vihuelákon találhatók), vagy valamilyen C-lyukkal. A gambáknak néha akár négy kis C-lyukuk is volt – egy-egy a káva minden sarkában -, de gyakrabban kettővel rendelkeztek. A két C-lyuk elhelyezkedhetett a felső kávánál, középen, vagy az alsó kávánál. A hangszer kialakulásának éveiben a C-lyukakat leggyakrabban egymással szemben vagy tetejükkel befelé fordítva helyezték el.

A kerek vagy C-lyukak mellett azonban már a 16. század első negyedében egyes brácsák S-alakú, szintén befelé néző lyukakat használtak. A 16. század közepére az S-lyukak átalakultak a klasszikus F-alakú lyukakká, amelyeket aztán a brácsák és a hegedűcsalád tagjai egyaránt használtak. A 16. század közepére-végére a gamba C-lyukainak iránya megfordult, és kifelé nézővé váltak. Ez az elrendezés aztán a ma „klasszikusnak” nevezett 17. századi mintázat standard jellemzőjévé vált. A hanglyukak egy másik stílusa, amely néhány gambán megtalálható volt, egy pár láng alakú arabeszk volt, balra és jobbra elhelyezve. A lant- és vihuelaszerű kerek vagy ovális hangnyílások vagy rozetták a német és osztrák gambák standard jellemzőjévé váltak, és végig megmaradtak. Ez a jellegzetesség a gambák sajátossága volt, és mindig emlékeztetett a gamba ősibb, pengetős vihuela-gyökereire, a gambák „cukiságára”.

A történészek, a hangszerkészítők és a játékosok általában különbséget tesznek a reneszánsz és a barokk gamba között. Az utóbbiak erősebb szerkezetűek, és a modern vonós hangszerekhez hasonlóan basszushúrral és lélekkel vannak felszerelve.

Gamba vonók

A vonót a német nagybőgő alsó vonófogásához hasonlóan, de a markolattól távolabb, az egyensúlyi pont felé, tenyérrel felfelé tartják. A bot görbülete általában domború, mint a korabeli hegedűvonóké, nem pedig homorú, mint a modern hegedűvonóké. A markolat (amely a vonószőrzetet tartja és annak feszességét állítja be) szintén különbözik a modern vonóktól: míg a hegedűvonó markolat „csúszka” (gyakran gyöngyházból készült), amely a szőrt összeszorítja és laposan és mozdulatlanul tartja a markolatban, a gamba vonóknak nyitott markolata van, amely nagyobb mozgást tesz lehetővé a szőrzet számára. Ez megkönnyíti azt a hagyományos játéktechnikát, amikor az előadó a vonókezének egy vagy két ujját használja arra, hogy a szőrt eltartsa a vonó rúdjától. Ez dinamikusan növeli a vonószőr feszességét az artikuláció és a hanglejtés szabályozása érdekében.

Különféle változatok

Hétféle méretben léteznek a gambák: magas szoprán (pardessus) (amely viszonylag ritka, kizárólag francia, és a 18. század előtt nem létezett), szoprán (franciául dessus), alt, tenor (franciául taille), basszus, nagybasszus és kontrabasszus (az utolsó kettőt gyakran violone-nak nevezik, azaz nagy gamba), a kisebbik egy oktávval a tenor alá van hangolva (violone in G, néha nagybasszusnak vagy franciául grande basse-nak nevezik), a nagyobbik pedig egy oktávval a basszus alá van hangolva (violone in D, azaz kontrabasszus brácsa). Ez utóbbi hangszer nem tévesztendő össze a nagybőgővel.

Hangolásuk (lásd a következő szakaszt) a G-re és D-re hangolt hangszereket váltogatja: pardessus G-ben, szoprán D-ben, tenor G-ben, basszus D-ben (a héthúros basszus francia találmány volt, egy hozzáadott mély A-val), kis violone G-ben, nagy violone D-ben és az alt (a treble és a tenor között).

A szoprán a brácsához hasonló méretű, de mélyebb testű; a tipikus basszus körülbelül cselló méretű. A magas szopránt és a szopránt függőlegesen tartották az ölben. Az angolok készítettek kisebb basszus hangszereket, amelyeket division violnak (≈díszítő gamba) neveztek, és a még kisebb líra gambát. A viola bastarda egy hasonló típusú gamba volt, amelyet Itáliában a virtuóz gamba-repertoár és előadása során használtak. A német consort basszus hangszerek nagyobbak voltak, mint a francia continuo hangszerek.

Ezek a hangszerek nem voltak egyformán elterjedtek. A tipikus Erzsébet-kori gamba-konzort hat hangszerből állt: két basszus, két tenor és két szoprán, vagy egy basszus, három tenor és két szoprán (lásd: „chest of viols”). Így a basszus, a tenor és a szoprán hangszerek voltak a család központi tagjai, ami a kifejezetten a gambára írt zenét illeti. A basszus hangszert a konzorciális játék mellett szólóhangszerként is használták (voltak kisebb, kifejezetten virtuóz szólószerepre tervezett basszus hangszerek is, lásd fentebb division viol (≈díszítő gamba), líra gamba, viola bastarda). A basszus gamba pedig continuo basszusként is szolgálhatott. A magas szoprán (pardessus) egy 18. századi francia hangszer volt, amelyet azért vezettek be, hogy a hölgyek főként hegedű- vagy fuvolamuzsikát játszhassanak, de végül saját repertoára lett. Az alt a tenor viszonylag ritka, kisebb változata volt. A violon ritkán volt része a gamba-konzortnak, de mindenféle hangszeres kombináció basszusaként vagy kontrabasszusaként működött.

Ezek a hangszerek nem voltak egyformán elterjedtek. A tipikus Erzsébet-kori gamba-konzort hat hangszerből állt: két basszus, két tenor és két szoprán, vagy egy basszus, három tenor és két szoprán (lásd: „chest of viols”). Így a basszus, a tenor és a szoprán hangszerek voltak a család központi tagjai, ami a kifejezetten a gambára írt zenét illeti. A basszus hangszert a konzorciális játék mellett szólóhangszerként is használták (voltak kisebb, kifejezetten virtuóz szólószerepre tervezett basszus hangszerek is, lásd fentebb division viol (≈díszítő gamba), líra gamba, viola bastarda). A basszus gamba pedig continuo basszusként is szolgálhatott. A magas szoprán (pardessus) egy 18. századi francia hangszer volt, amelyet azért vezettek be, hogy a hölgyek főként hegedű- vagy fuvolamuzsikát játszhassanak, de végül saját repertoára lett. Az alt a tenor viszonylag ritka, kisebb változata volt. A violon ritkán volt része a gamba-konzortnak, de mindenféle hangszeres kombináció basszusaként vagy kontrabasszusaként működött.

Hangolás

A legtöbb gamba standard hangolása kvart hangolás, egy nagy terccel a középső (mint a reneszánsz lant standard hangolása), vagy kvart hangolás, egy nagy terccel a 2. és 3. húr között. A következő táblázat azokat a hangolásokat mutatja, amelyeket a gambák 20. és 21. századi reneszánsza során legalábbis valamelyest széles körben átvettek. (A líra gamba hangolások nem szerepelnek a táblázatban).

A gamba hangolása

Hangszer Húrok (alacsonytól a magasig) Hangköz (alacsonytól a magasig)
7 6 5 4 3 2 1
Magas szoprán (5 húros)c G3 D4 A4 D5 G5 5, 5, 4, 4
Magas szoprán (6 húros) G3 C4 E4 A4 D5 G5 4, n3, 4, 4, 4
Szoprán D3 G3 C4 E4 A4 D5 4, 4, n3, 4, 4
Alt C3 F3 A3 D4 G4 C5 4, n3, 4, 4, 4
A tenor A2 D3 G3 H3 E4 A4 4, 4, n3, 4, 4
G tenor G2 C3 F3 A3 D4 G4 4, 4, n3, 4, 4
Basszus A1d D2 G2 C3 E3 A3 D4 4d, 4, 4, n3, 4, 4
A violon A1 D2 G2 H2 E3 A3 4, 4, n3, 4, 4
G violon G1 C2 F2 A2 D3 G3 4, 4, n3, 4, 4
D violon D1 G1 C2 E2 A2 D3 4, 4, n3, 4, 4

4=tiszta kvart; 5=tiszta kvint; n3=nagy terc

c: A magas szoprán gamba leggyakrabban csak öt húrból áll, de a hathúros hangszerek sem ritkák.

d: A barokk basszus gamba hat vagy hét húrral rendelkezik.

Gyakran alkalmaztak alternatív hangolásokat (úgynevezett scordatura), különösen a szóló líra gamba esetében, amelynél számos olyan technikát is használtak, mint az akkordok és a pizzicato, amelyeket a consort játékban általában nem használtak. A pizzicato egy szokatlan stílusát angolul „thump” (=ütés) néven ismerték. A líra gamba zenéjét általában tabulatúrában írták. Ebből a zenéből hatalmas repertoár áll rendelkezésre, részben ismert zeneszerzőktől, részben pedig névtelen szerzőktől.

A gambára írt zene nagy része megelőzte a temperált hangrendszer zenészek általi elfogadását. A kötözött bundok mozgatható jellege lehetővé teszi a gamba játékos számára, hogy a hangszer temperálását kiigazítsa, és egyes játékosok és társulatok a reneszánsz zenéhez jobban illeszkedő „meantone” temperálást alkalmaznak. Számos bundozási séma olyan bundokat tartalmaz, amelyek egyenlőtlen távolságra vannak egymástól, hogy jobban hangzó akkordokat hozzanak létre korlátozott számú „hangnemben”. Néhány ilyen sémában a bundot alkotó két bélszálat elválasztják egymástól, hogy a játékos a különböző körülményeknek megfelelően egy hang kissé élesebb vagy laposabb változatát (például G♯ kontra A♭) foghassa le.

Értekezések

A 16. század elején számos zenei témájú értekezésben találhatók leírások és illusztrációk a gambákról, többek között a következő szerzők tollából:

-Sebastian Virdung: Musica getutsch, 1511

-Hans Judenkünig: Ain schone kunstliche Vunderwaisung, 1523.

-Martin Agricola: Musica instrumentalis deutsch, 1528.

-Hans Gerle: Musica Teusch (vagy Teutsch), 1532

Agricola és Gerle művei is különböző kiadásokban jelentek meg.

Ezután számos fontos értekezés jelent meg a gambával kapcsolatban vagy annak szentelve. Az elsőt Silvestro Ganassi dal Fontego írta: Regola Rubertina & Lettione Seconda (1542/3). Diego Ortiz kiadta a Trattado de Glosas (Róma, 1553) című, a gambára írt fontos zeneművet, amely díszítési példákat és Recercadas nevű darabokat is tartalmaz. Angliában Christopher Simpson írta a legfontosabb értekezést, amelynek második kiadása 1667-ben jelent meg párhuzamos angol és latin szöveggel. Ennek a hátulján vannak olyan részek, amelyek nagyon értékes repertoárként szolgának. Kicsit később, Angliában Thomas Mace megírta a Musick’s Monument-et, amely inkább a lantról szól, de van benne egy fontos rész a gambáról. Ezt követően Machy (1685), Rousseau (1687), Danoville (1687) és Etienne Loulie (1700) francia értekezései ismertetik a játéktechnika további fejlődését.

Népszerűsége

A gambák népszerűsége a lant után a második helyen állt (bár ez vitatott), és a lantokhoz hasonlóan nagyon gyakran amatőrök játszottak rajtuk. A jómódú otthonok rendelkezhettek úgynevezett „gamba-ládával” (chest of viols), amely minden méretből egy vagy több hangszert tartalmazott. A 16. és 17. században gyakoriak voltak a konzortnak nevezett gamba-együttesek, amelyek a kifejezetten hangszerekre írt zenék mellett vokális zenét (konzort-dalokat vagy himnuszokat) is játszottak. A három, négy, öt vagy hat hangszerből álló gamba-konzortnak csak a szoprán, tenor és basszus méretű gambák voltak állandó tagjai. A konzortokra írt zene az Erzsébet-kori Angliában nagyon népszerű volt, olyan zeneszerzőkkel, mint William Byrd és John Dowland, valamint I. Károly király uralkodása alatt John Jenkins, William Lawes és Tobias Hume. A modern reneszánszuk előtti utolsó hegedűversenyzenét valószínűleg Henry Purcell írta az 1680-as évek elején.

Talán még a tiszta gamba-konzortoknál is elterjedtebbek voltak a vegyes konzortok (más néven Morley-konzortok). A vegyes konzort amely általában amatőrökből állt különböző típusú hangszerek keverékét használta (lényegében egy kis zenekar volt) és jellemzően olyan hangszereket tartalmazott, mint egy basszus gamba, egy lant vagy orpharion (fémhúros lant, fém bundokkal, lapos háttal és virágfüzérre emlékeztető alakkal), egy ciszter, egy szoprán gamba (vagy idővel hegedű), néha egy korai billentyűs hangszer (virginal, spinett vagy csembaló), valamint bármilyen más – az adott pillanatban rendelkezésre álló – hangszer vagy hangszerek. A leggyakoribb és legelterjedtebb párosítás mindig és mindenütt a lant és a basszus gamba volt: évszázadokon át elválaszthatatlan volt a duó.

A basszus viola da gamba a 18. században is használatban maradt szólóhangszerként (és a csembaló kiegészítéseként a basso continuóban). XIV. Lajos kedvenc hangszere volt, és az udvariasság és a „franciaság” fogalmával társították (ellentétben az olaszos hegedűvel). Olyan zeneszerzők, mint Marc-Antoine Charpentier, François Couperin, Marin Marais, Sainte Colombe, Johann Sebastian Bach, Johannes Schenck, DuBuisson, Antoine Forqueray, Charles Dollé és Carl Friedrich Abel írtak virtuóz műveket a hangszerre. Georg Philipp Telemann 1735-ben adta ki Tizenkét fantáziáját szóló viola da Gambára, amikor a hangszer már kezdett kimenni a divatból. A gambák azonban fokozatosan kikerültek a használatból, ahogy a koncerttermek egyre nagyobbak lettek, és a hegedűcsalád hangosabb és áthatóbb hangja egyre népszerűbbé vált. A 20. században a viola da gambát és repertoárját a régi zene szerelmesei élesztették újjá, egyik korai képviselője Arnold Dolmetsch volt.

A D-s szoprán gamba és a még kisebb G-s magas szoprán gamba (gyakran csak öt húrral) szintén népszerű hangszerek voltak a 18. században, különösen Franciaországban. Olyan zeneszerzők, mint Jean-Baptiste Barrière, Georg Phillipp Telemann és Marin Marais szóló- és zenekari darabokat írtak szoprán és magas szoprán gambára. Szintén gyakori volt, hogy hegedűre vagy fuvolára, illetve meghatározatlan magas szólamokra írt zenét játszottak kis gambákon.

Historikus gambák viszonylag nagy számban maradtak fenn, bár nagyon kevés maradt meg eredeti állapotban. Ezek gyakran megtalálhatók a múzeumok és egyetemek történelmi hangszergyűjteményeiben. Íme néhány fennmaradt történelmi gamba a Metropolitan Művészeti Múzeumban:

-Division Viol (≈díszítő gamba), Barak Norman, London, 1692.

-Basszus gamba, Richard Meares felirattal ellátva, London, 1680 körül.

-Basszus gamba, John Rose, London, 1600 körül.

-Angol gamba, szignálatlan, 17. századi, látványosan eredeti állapotban.

-Division Viol (díszítő gamba), Tielke iskola, Hamburg, 1720 körül.

-Basszus gamba, Matthias Humel, Nürnberg, 18. század.

-Basszus gamba, Nürnberg, Németország, 18. század.

-Basszus gamba, Nicolas Bertrand, Párizs, 1720.

Modern korszak

A 20. században és a 21. század elején a gamba iránt egyre nagyobb az érdeklődés, különösen az amatőr játékosok, a régi zene kedvelői és társaságai, valamint a konzervatóriumok és zeneiskolák körében. Ennek oka az lehet, hogy egyre több automatizált gyártási technikát alkalmazó cégek által gyártott, megfizethető árú hangszer áll rendelkezésre, valamint hogy a régizenei kiadások és a történeti értekezések egyre könnyebben hozzáférhetővé válnak. A gambát a felnőtt tanulók számára is megfelelő hangszernek tartják; Percy Scholes írta, hogy a gambarepertoár „egy olyan korhoz tartozik, amely gyakrabban követelte meg a muzikalitást, mint a virtuozitást”. Ma már számos társaság létezik a gamba iránt érdeklődők számára. Az első a Viola da Gamba Society volt, amelyet 1948-ban alapítottak az Egyesült Királyságban (Nathalie és Cecile Dolmetsch). Ezt követte 1962-ben az Amerikai Viola da Gamba Társaság, amelynek több mint 1000 tagja van Észak-Amerikában és szerte a világon. Azóta számos más nemzetnél is szerveződtek hasonló társaságok. Az 1970-es években a ma már megszűnt Honolulu-i Guitar and Lute Workshop újraélesztette az Egyesült Államok nyugati részén a gamba és a hagyományos hangszerkészítő eljárások iránti érdeklődést.

Nevezetes fiatalokból álló gamba együttes a Gateshead Viol Ensemble. A csoport 7 és 18 év közötti fiatal játékosokból áll, és meglehetősen ismert Anglia északkeleti részén. Lehetőséget ad a fiataloknak a gambatanulásra, és koncerteket ad észak-kelet Angliában és külföldön egyaránt. Az ilyen együttesek azt mutatják, hogy a gamba visszatérőben van a zenei életbe. A Bécsi Egyetemen a hangszer reneszánszának központjában a történelmi hangszerek élő múzeumát hozták létre. Több mint 100 hangszer, köztük körülbelül 50 játszható állapotban lévő történelmi viola da gamba a tulajdona az új múzeumi koncepciónak, melynek neve: Orpheon Alapítvány Történelmi Hangszerek Múzeuma. E múzeum valamennyi hangszerén játszik az Orpheon Barokk Zenekar, az Orpheon konzort, vagy azok a zenészek, akik tartós kölcsönbe kapnak egy hangszert. A hangszerek időszakos kiállítások alkalmával megtekinthetők. A hegedűkészítők tanulmányozzák és lemásolják őket, hozzájárulva a viola da gamba-ról, annak formáiról és a gyártásához használt különböző technikákról rendelkezésre álló általános ismereteink bővítéséhez.

Alain Corneau 1991-es Tous les matins du monde (Minden áldott reggel) című játékfilmje, amely Monsieur de Sainte-Colombe és Marin Marais életén alapul, kiemelten szerepeltette e zeneszerzők viola da gamba-zenéjét, és új közönséghez juttatta el a gambazenét. A film bestsellerszerű filmzenéjén Jordi Savall, az egyik legismertebb modern viola da gamba-játékos játszik. A legjelentősebb modern gambaművészek közé tartozik Alison Crum, Vittorio Ghielmi, Susanne Heinrich, Wieland Kuijken, Paolo Pandolfo, Andrea de Carlo, Hille Perl és Jonathan Dunford. Számos kiváló modern gamba-konzort (együttes) is készít felvételeket és koncertezik, köztük a Fretwork, a Rose Consort of Viols, a Les Voix Humaines és a Phantasm. A Baltimore Consort reneszánsz (főleg angol) dalokra specializálódott, vegyes konzortot létrehozva (beleértve a gambákat is).

Új kompozíciók

Számos kortárs zeneszerző írt gambára, és számos szólista és együttes rendelt új zenét gambára. A Fretwork Viol Consort volt a legaktívabb ebben a tekintetben: George Benjamin, Michael Nyman, Elvis Costello, Sir John Tavener, Orlando Gough, John Woolrich, Tan Dun, Alexander Goehr, Fabrice Fitch, Andrew Keeling, Thea Musgrave, Sally Beamish, Peter Sculthorpe, Gavin Bryars, Barrington Pheloung, Simon Bainbridge, Duncan Druce, Poul Ruders, Ivan Moody és Barry Guy voltak a megrendelői; számos szerzeményük hallható az 1997-es Sit Fast című CD-jükön. A Yukimi Kambe Viol Consort David Loeb számos művét rendelte meg és vette fel, a New York Consort of Viols pedig Bülent Arel, David Loeb, Daniel Pinkham, Tison Street, Frank Russo, Seymour Barab, William Presser és Will Ayton műveit játszotta; e kompozíciók közül több az 1993-as Illicita Cosa című CD-jükön is hallható.

A Viola da Gamba Society of America szintén erőteljes szerepet játszott az új gambára írt kompozíciók támogatásában. A társaság zenei kiadványai között szerepel a New Music for Viols (NMV) sorozat, amely újonnan írt darabokat mutat be. A Társaság szponzorálja a Leo M. Traynor Nemzetközi Kompozíciós Versenyt új gambaművek számára. A versenyt először 1989-ben rendezték meg, és azóta négy-ötévente kerül megrendezésre. A verseny kifejezetten az olyan három-hat brácsára írt konzort zenét pártolja, amely a reneszánsz kori repertoárhoz hasonlóan a gyakorlott amatőrök számára is hozzáférhető. A győztes darabokat koncerten is játsszák, és a Társaság kiadja őket. A Társaság célja, hogy ösztönözze e figyelemre méltó régi hangszer kortárs irodalmának fejlődését, és így megőrizze hagyományát a modern világban.

A firenzei Palazzo Strozzi megbízást adott Bruce Adolphe zeneszerzőnek, hogy Bronzino versei alapján hozzon alkosson egy zeneművet. A mű „A művészetről és a hagymáról: Hommage to Bronzino” címet viseli és kiemelkedő viola da gamba szólamot tartalmaz. Jay Elfenbein többek között a Yukimi Kambe Viol Consort, a Les Voix Humaines és Elliot Z. Levine számára is írt műveket. További gambaszerzők: Moondog, Kevin Volans, Roy Whelden, Toyohiko Satoh, Roman Turovsky, Giorgio Pacchioni, Michael Starke, Emily Doolittle és Jan Goorissen. Henry Vega zeneszerző több darabot írt gambára: A „Ssolo” című, a Sonológiai Intézetben megírt művét Karin Preslmayr adta elő, a „Slow slower” című, blockflötére, viola da gambára, csembalóra és számítógépre írt művét pedig a hollandiai székhelyű The Roentgen Connection együttes számára írta 2011-ben. Az Aston Magna Zenei Fesztivál nemrégiben Nico Muhly és Alex Burtzos zeneszerzőktől rendelt olyan műveket, amelyekben gamba is szerepel. Carlotta Ferrari olasz kortárs zeneszerző két darabot is írt gambára: „Le ombre segrete” 2015-ben, és „Profondissimi affetti” 2016-ban, ez utóbbi az RPS (Restarting Pitch Space) modális harmóniarendszerén alapul.

Elektromos hangszerek

Az 1980-as évek eleje óta számos hangszerkészítő, köztük Eric Jensen, Francois Danger, Jan Goorissen és Jonathan Wilson kísérletezett elektromos gambák tervezésével és építésével. Más akusztikus hangszerekhez hasonlóan, amelyeket hangszedőkkel vagy mikrofonokkal szereltek fel, az elektromos gambákat is erősítőhöz vagy hangszórórendszerhez csatlakoztatják, ami hangosabbá teszi a hangjukat. Mivel az erősítők és a PA-rendszerek elektronikus alkatrészek, az előadóművésznek lehetősége van arra, hogy megváltoztassa a hangszer hangszínét és hangzását olyan effektek hozzáadásával, mint például a visszhang, vagy a hangszín megváltoztatásával egy grafikus equalizerrel. Egy equalizer segítségével az elektromos gamba hangzását az előadási helyhez igazítva alakíthatják, vagy szokatlan, új hangzásokat hozhatnak létre. Az elektromos gambák a Danger minimálisan erősített akusztikus/elektromos Altra vonalától Eric Jensen tömör testű, merevítővel szerelt kialakítású konstrukciójáig terjednek. Ezek különböző mértékű ergonómiai és zenei sikert arattak. A 21. század elején a hollandiai Arnhemben működő Ruby Instruments fejlesztett ki a Ruby Gambát, amely egy héthúros elektromos viola da gamba. A hagyományos gambák állítható (kötözött bél) bundjainak megfelelően 21 nylon (állítható) bundja van, és több mint hat oktávnyi effektív játéktartománya van. Az elektromos gambát olyan kortárs gambisták vették át, mint Paolo Pandolfo, Tina Chancey és Tony Overwater.

Hasonló nevek és gyakori tévesztések

A viola da gambát időnként összetévesztik a brácsával, a modern hegedűcsalád alt tagjával, amely a szimfonikus zenekar és a vonósnégyes állandó tagja. A 15. században az olasz „viola” szó általános kifejezés volt, amelyet bármilyen vonós hangszerre vagy hegedűre használtak. A „viola” szó már azelőtt létezett Itáliában, hogy a vihuelát vagy az első gambát Spanyolországból behozták volna. Itáliában a „viola” kifejezést először a modern hegedű elődjére, a braccióra alkalmazták, amint azt Tinctoris leírta (De inventione et usu musice, 1481-3 körül), majd később az első olasz gambákra is használták. A kontextustól függően a változatlan viola da braccio leggyakrabban vagy a hegedű családba tartozó hangszert, vagy kifejezetten a brácsát jelölte (amelynek konkrét neve „alto de viola da braccio” volt). Amikor Monteverdi az „Orfeóban” egyszerűen „viole da braccio”-t kért, a zeneszerző brácsákat, valamint magas- és mély hangszereket értett ez alatt. A brácsa teljes neve, nevezetesen az „alto de viola da braccio” végül egyes nyelvekben (pl. angol, olasz, spanyol) „viola”-ra rövidült, miután a brácsák egyre kevésbé terjedtek el, míg más nyelvek a kifejezés valamely más részét választották a hangszer megnevezésére, pl. a francia „alto” és a német „Bratsche” (ez utóbbi az olasz „braccio” szóból származik).

Néhány más hangszer nevében is szerepel a viola szó, de nem tartozik a viola da gamba családba. Ezek közé tartozik a viola d’amore és a viola pomposa. Bár a baryton neve nem tartalmaz violát, néha mégis a gamba-családba sorolják. Az, hogy e család tagjának tekintik-e, szemantikai kérdés. Organológiailag szoros rokonságban áll a tulajdonképpeni viola da gambával, de ha a családot a különböző méretű hangszerek csoportjaként képzeljük el, amelyeken konzortban játszanak együtt, akkor a baryton nem tartozna ebbe a csoportba. A viola (Olaszország) és a vihuela (Spanyolország) elnevezések lényegében szinonimák és felcserélhetők voltak. Ian Woodfield gamba-történész szerint kevés bizonyíték van arra, hogy a vihuela de arco az 1490-es évek előtt került volna Olaszországba. A „viola” kifejezést a 15. vagy 16. században soha nem használták kizárólag a gambára. A 16. századi Itáliában mindkét „brácsa”, a korai brácsa és a hegedű, némileg egyszerre fejlődött. Míg a hegedűk, például Amati hegedűi, a század első fele előtt elérték klasszikus formájukat, addig a brácsa formája a század későbbi szakaszában, az angliai hangszerkészítők keze alatt egységesült.

A viola da gamba, viola cum arculo és vihuela de arco a gambák (valódi) alternatív nevei. Mind a „vihuelá”, mind a „violát” eredetileg meglehetősen általános értelemben használták, mivel még a korai hegedűket (viola da braccio) is ide sorolták. Ma már elég gyakori (és indokolt), hogy a viola da gamba kortárs játékosai gambának nevezik hangszerüket, és magukat gamba játékosoknak. Az a tény, hogy az „althegedű” végül egyszerűen „brácsa” (viola) néven vált ismertté, nem nélkülözi a történelmi összefüggéseket, ugyanakkor az elnevezés kétértelműsége hajlamos némi zavart okozni. A hegedű vagy violino eredetileg a szoprán viola da braccio vagy violino da braccio volt. A szopránhegedű népszerűsége miatt az egész konzort végül a „hegedűcsalád” nevet vette fel. A gambák más elnevezései közé tartozik a viole vagy violle (francia). Az Erzsébet-kori angol nyelvben a „gambo” (a gamba) szó számos változatban fordul elő; pl. „viola de gambo”, „gambo violl”, „viol de gambo” vagy „viole de gambo”, amelyet olyan neves személyek használtak, mint Tobias Hume, John Dowland és William Shakespeare a Vízkeresztben. A Viola da Gamba és a Gamba az orgonán is megjelenik, mint vonós hangszercsalád regiszterei. Ezek a orgonasíp regiszterek a viola da gamba hangját utánzó hangokat adnak ki.

https://en.wikipedia.org/wiki/Viol#cite_note-fn1-18

nincs adat

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

Mondd el a véleményed

For security, use of CloudFlare's Turnstile service is required which is subject to the CloudFlare Privacy Policy and Terms of Use.

HÚREMBER
KÜLÖNLEGES HANGSZEREINK

Lehet, hogy ez is érdekel

Privacy Preferences
When you visit our website, it may store information through your browser from specific services, usually in form of cookies. Here you can change your privacy preferences. Please note that blocking some types of cookies may impact your experience on our website and the services we offer.