Lant - Reneszánsz lant
| Méretek | 742 × 306 × 178 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
Lant - Reneszánsz lant
| Méretek | 742 × 306 × 178 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
A lant (/ljuːt/ vagy /luːt/) bármely olyan pengetős húros hangszer, amelynek nyaka és mély, kerek háta van, amely egy üreges testet zár körül, és amelynek testén általában hanglyuk vagy nyílás található. Lehet bundozott vagy bundozatlan.
Pontosabban a „lant” kifejezés általában az európai lantcsaládba tartozó hangszerekre utal, amelyekre hatással voltak a gandhárai rövid nyakú lantok, amelyek az iszlám, a kínai-japán és az európai lantcsaládok elődei voltak. A kifejezés általában bármilyen nyakkal rendelkező húros hangszerre is utal, amelynek húrjai a hangtáblával párhuzamos síkban futnak (a Hornbostel–Sachs-rendszer szerint).
A húrok a nyak végén található kulcsokhoz vagy rudakhoz vannak rögzítve, amelyek valamilyen forgómechanizmussal rendelkeznek, hogy a zenész a játék előtt megfeszíthesse vagy meglazíthassa a húr feszességét (ami a húr hangmagasságát emeli, illetve csökkenti), így minden húr egy meghatározott hangmagasságra (vagy hangra) van hangolva. A lantot az egyik kézzel pengetik, míg a másik kéz a nyak fogólapján „fogja” (lenyomja) a húrokat. A húrok fogólap különböző pontjainál történő lenyomásával a zenész rövidítheti vagy meghosszabbíthatja a húr rezgő szakaszát, így magasabb vagy mélyebb hangokat hoz létre.
Az európai lant és a modern közel-keleti oud egy közös őstől származnak, de eltérő fejlődési utakat jártak be. A lantot a középkortól a késő barokk korszakig a hangszeres zene legkülönbözőbb műfajaiban használták, és a reneszánszban a világi zene legfontosabb hangszere volt. A barokk zene korszakában a lantot a „basso continuo” kíséretet játszó hangszerek egyikeként használták. Emellett vokális művekben is kísérőhangszerként szolgál. A lantjátékos vagy improvizál egy akkordokból álló kíséretet a basszus szólam alapján, vagy kottából játszik (a lantnál mind a kottaírást, mind a tabulatúrát („tab”) használják). Kis méretű hangszer lévén a lant viszonylag halk hangot ad. A lantjátékost lantosnak nevezik, a lantkészítőt (és tágabb értelemben bármely húros hangszer, például a hegedűcsalád tagjainak készítőjét) pedig lantkészítőnek (luthiernek) nevezik.
A szó eredete
A „lute” és az „oud” szavak valószínűleg az arab al-ʿoud (العود – szó szerint „a fa”) szóból származnak. Ez utalhat az oud játékához hagyományosan használt fa pengetőre, a hangszer hátuljának kialakításához használt vékony fa csíkokra, vagy a fa fedlapra, amely megkülönböztette a bőrrel borított testű hasonló hangszerektől.
Az arab név eredetéről számos elmélet látott napvilágot. Eckhard Neubauer zenetudós felvetette, hogy az „oud” az arab nyelvbe a perzsa „rōd” vagy „rūd” szóból került át, amely „húr” jelentésű volt. Egy másik kutató, Richard J. Dumbrill régizene kutató szerint a „rud” a szanszkrit „rudrī” (रुद्री, jelentése: „húros hangszer”) szóból származik, és egy sémi nyelven keresztül került át az arab és az európai nyelvekbe. A szemita nyelvészek szerint azonban az arab ʿoud a szír ʿoud-a szóból származik, amelynek jelentése „fapálca” és „égő fa” – rokon a bibliai héber ‘ūḏ szóval, amely a tűzben a rönkök mozgatására használt pálcára utal. Henry George Farmer rámutat az al-ʿūd és az al-ʿawda („a – boldogság – visszatérése”) közötti hasonlóságra.
A lant története és fejlődése
Az első lantok
Curt Sachs «A hangszerek története» című művének terminológiai részében a lantot úgy határozta meg, mint „egy testből és egy nyakból álló hangszert, amely nyak egyrészt fogantyúként, másrészt a húrok testen túli kifeszítésére szolgál”. Meghatározása a test és a nyak jellemzőire összpontosított, nem pedig a húrok hangkeltésének módjára, így a hegedű is „vonós lantnak” minősült. Sachs emellett különbséget tett a „hosszú nyakú lant” és a rövid nyakú változat között. A rövid nyakú változatba tartozott a mai hangszereink többsége: „a lantok, a gitárok, a tekerőlantok, valamint a viola da gamba és a hegedű-félék teljes családja”.
A hosszúnyakú lantok voltak az ősibb lantok; a tanbúr … hűen megőrizte a babilóniai és egyiptomi ókori lantok külső megjelenését”. A hosszúnyakú lantokat továbbá „nyárslant” és „hosszú nyakú lant” kategóriákba sorolta.
A nyárslant nyaka egy botból készült, amely átfúródott a testen (mint az ókori egyiptomi hosszú nyakú lantoknál és a modern afrikai gunbrī esetében).
A hosszúnyakú lant nyaka a testhez rögzítve volt, és ide tartozott a szitár, a tanbur és a tar: a dutár két húros, a setár három húros, a čārtár négy húros, a pančtár pedig öt húros volt.
Sachs könyve 1941-ből származik, és az általa rendelkezésre álló régészeti leletek alapján a korai lantok megjelenését i. e. 2000 körülre tette. Az azóta történt felfedezések a lant létezését i. e. 3100 környékére tolják vissza.
Richard Dumbrill zenetudós manapság a „lant” szót sokkal kategorikusabban használja olyan hangszerek megjelölésére, amelyek már évezredekkel a „lant” kifejezés megalkotása előtt is léteztek. Dumbrill *The Archaeomusicology of the Ancient Near East* című könyvében több mint 3000 évre visszamenő ikonográfiai bizonyítékokat dokumentált a mezopotámiai lantokról. Dumbrill szerint a lantcsaládhoz tartozó hangszerek már i. e. 3000 előtt is léteztek Mezopotámiában. Bizonyítékként egy hengeres pecsét szerepét emeli ki: az i. e. 3100 körüli időszakból vagy még korábbi időkből származó, jelenleg a British Museum birtokában lévő pecsét egyik oldalán egy nő látható, aki feltehetően egy nyárslanton játszik. Sachshoz hasonlóan Dumbrill is a hangszer hosszúságát tekintette a lantok megkülönböztető jellemzőjének, és a mezopotámiai lantokat hosszú és rövid változatokra osztotta. Könyve nem foglalkozik azokkal a rövidebb hangszerekkel, amelyekből az európai lant kialakult, csupán bemutat néhány példát az ókori világ rövidebb lantjai közül. A mezopotámiai hosszú lantokra összpontosít, az ókori világban kialakult különböző típusú nyakkal rendelkező húros hangszerekre: az indiai (gandhárai és más), görög, egyiptomi (a Középbirodalomban), iráni (elámi és más), zsidó/izraelita, hettita, római, bolgár, török, kínai, örmény/kilikiai kultúrákban előforduló hangszerekre. A hosszú lantok közül megemlíti a pandurát és a tanburt.
A rövid nyakú lantok vonala Mezopotámiától keletre, Baktriában és Gandharában továbbfejlődött, és egy rövid, mandula alakú lant lett belőle. Curt Sachs a gandhárai lantok művészeti ábrázolásairól beszélt, amelyek „erős görög hatások” alatt álló „északnyugat-indiai művészet” keverékeként jelennek meg. Ezeken a gandhárai műalkotásokon látható rövid nyakú lantok „az iszlám, a kínai–japán és az európai lantcsaládok tiszteletreméltó ősei” voltak. Leírása szerint a gandhárai lantok „körte alakú testtel rendelkeztek, amely a rövid nyak felé keskenyedett, elülső húrtartóval, oldalsó hangolókulcsokkal, valamint négy vagy öt húrral rendelkeztek”.
Perzsa barbat
Baktria és Gandhára a Szászánida Birodalom (224–651) részévé vált. A Szászánidák idején a Baktriából származó, rövid, mandula alakú lantot barbátnak vagy barbudnak kezdték nevezni, amelyből később az iszlám világban az oud vagy ud alakult ki. Amikor a mórok 711-ben meghódították Andalúziát, magukkal hozták az udjukat vagy quitrájukat egy olyan országba, ahol már a rómaiak idején is létezett lant-hagyomány, a pandura.
A 8. és 9. század folyamán az iszlám világ számos zenésze és művésze özönlött az Ibériai-félszigetre. Köztük volt Abu l-Hasan »Ali Ibn Nafi« (789–857) is, egy kiemelkedő zenész, aki Ishaq al-Mawsili (meghalt 850-ben) tanítványa volt Bagdadban, és 833 előtt száműzték Andalúziába. Tanított, és neki tulajdonítják, hogy ötödik húrt adott hozzá az oudjához, valamint hogy megalapította az egyik első zeneiskolát Córdobában.
A 11. századra a muszlim Ibériai félsziget a hangszergyártás központjává vált. Ezek a termékek fokozatosan elterjedtek Provence-ban, befolyásolva a francia trubadúrokat és trouvère-eket, és végül eljutottak Európa többi részébe is. Míg Európában a lant fejlődött tovább, az oud az arab zene, valamint a tágabb értelemben vett oszmán zene központi eleme maradt, és számos átalakuláson ment keresztül.
A mórok által Spanyolországba (Andalúziába) behozott lant mellett a lant arab kultúrából az európai kultúrába való átvitelének másik fontos állomása Szicília volt, ahová vagy bizánci, vagy később muszlim zenészek hozták el a hangszert. A muszlimok kiűzésével a sziget normannok általi meghódítása után, énekes-lantosok kerültek a palermói udvarba. A lantot számos alkalommal ábrázolják a palermói királyi Cappella Palatina mennyezeti festményein, amelyet II. Roger szicíliai normann király szentelt fel 1140-ben. Hohenstaufen-házból származó unokája, II. Frigyes, a Német-római Birodalom császára (1194–1250) folytatta a muszlimok – köztük a mór zenészek – udvarába történő bevonását. II. Frigyes 1218 és 1237 között „mór-szicíliai kísérettel” látogatott el a Lech-völgybe és Bajorországba. A 14. századra a lant elterjedt egész Olaszországban, és – valószínűleg a palermói székhelyű Hohenstaufen-királyok és császár kulturális hatása miatt – a német nyelvterületeken is jelentős teret nyert. 1500-ra a völgyben és Füssenben már több lantkészítő család élt, és a következő két évszázadban a térség a „16. és 17. századi lantkészítés híres neveinek” adott otthont.
Bár a rövid lant elsősorban Nyugat-Európában terjedt el, ami a lantstílusok sokféleségéhez vezetett, a rövid lant Kelet-Európába is bejutott; már a 6. században a bolgárok elhozták a Balkánra a komuz nevű, rövid nyakú változatot.
A középkortól a barokkig
A középkori lantok négy- és öt húros hangszerek voltak, amelyeket tollheggyel pengettek. Többféle méretben léteztek, és a reneszánsz végére hét méret (egészen a nagy oktávos basszusig) szerepel a forrásokban. A középkorban a lant elsődleges funkciója valószínűleg az ének kísérése volt, de 1500 előttről nagyon kevés olyan zene maradt fenn, amelyet biztosan a lanthoz tudnánk kötni. A középkori és a kora reneszánsz énekkíséret valószínűleg többnyire improvizált volt, ezért hiányoznak az írásos feljegyzések.
A 15. század utolsó néhány évtizedében, annak érdekében, hogy egyetlen hangszeren is eljátszhassák a reneszánsz polifón dallamokat, a lantosok fokozatosan felhagytak a toll használatával, és inkább az ujjaikkal pengették a hangszert. A húrok száma hatra, sőt még többre is nőtt. A lant a 16. század legfontosabb szólóhangszere volt, de az énekeseket továbbra is kísérte.
1500 körül számos ibériai lantos átvette a vihuela de mano-t, egy lanthoz hasonlóan hangolt, viola alakú hangszert; a két hangszer továbbra is egymás mellett létezett. Ez a hangszer eljutott a spanyol uralom alatt álló olaszországi területekre is (különösen Szicíliába és a Borgia-családból származó VI. Sándor pápa által irányított pápai államokba, aki számos katalán zenészt hozott Olaszországba), ahol viola da mano néven volt ismert.
A reneszánsz végére a húrok száma tízre nőtt, a barokk korszakban pedig tovább emelkedett, mígnem elérte a 14-et (és esetenként akár a 19-et is). Ezek a legfeljebb 35 húros hangszerek újításokat tettek szükségessé a lant felépítésében. A lant fejlődésének végső szakaszában az íves lant, a teorba és a torban is hosszú kiterjesztett húrokkal rendelkezett a fő hangolófejhez rögzítve, hogy nagyobb rezonáló hosszt biztosítsanak a basszus húrok számára; és mivel az emberi ujjak nem elég hosszúak ahhoz, hogy a 14 húrsort befogadó, elég széles nyakon a húrokat lefogják, a basszus húrokat a fogólap mellé helyezték, és üresen pengették őket, azaz anélkül, hogy a bal kézzel a fogólaphoz nyomták volna őket. „A lant egy nagyon törékeny hangszer, ezért bár sok régi lant maradt fenn, az eredeti fedlappal rendelkező hangszerek közül csak nagyon kevés van játszható állapotban”, ami a Rauwolf-lantot annyira figyelemre méltóvá teszi.
A barokk korszak folyamán a lantot egyre inkább a continuo-kíséretre alkalmazták és ezzel háttérbe szorult, majd végül ebben a szerepben a billentyűs hangszerek váltották fel. 1800 után a lant szinte teljesen kikerült a mindennapi használatból. Bizonyos lantfajtákat még egy ideig használtak Németországban, Svédországban és Ukrajnában.
Felépítés
Fedlap
A lantok szinte teljes egészében fából készülnek. A fedlap egy csepp alakú, vékony, lapos lemez, amely rezonáns fából (jellemzően lucfenyőből) készül. Minden lant fedlapján a húrok alatt egy (néha három) díszített hanglyuk található, amelyet „rozettának” neveznek. A hanglyuk nem nyitott, hanem egy rács fedi, amely összefonódó szőlőindák vagy díszes csomó formájú, és amelyet közvetlenül a hangtábla fájából faragtak ki.
A lant fedlapjának geometriája viszonylag bonyolult: egy merevítőrendszerből áll, amely a húrokra merőleges merevítőket helyez el meghatározott hosszúságokban a fedlap teljes hosszán, és amelyek végei szerkezeti okokból szögben illeszkednek a két oldalon lévő oldalsó léchez. Robert Lundberg a Historical Lute Construction című könyvében azt feltételezi, hogy az ókori hangszerkészítők a menzúra hosszának és a test hosszának egész számú arányai szerint helyezték el a merevítőket. Feltételezi továbbá azt is, hogy a fedlap befelé irányuló hajlítása (a „belly scoop”) az ókori hangszerkészítők szándékos megoldása volt, hogy a lantos jobb kezének több helyet biztosítsanak a húrok és a fedlap között.
A fedlap vastagsága változó, de általában 1,5 és 2 mm (0,06–0,08 hüvelyk) között mozog. Egyes hangszerkészítők az építés során hangolják a hangtáblát: anyagot távolítanak el belőle, és a merevítőelemeket úgy alakítják ki, hogy a kívánt hangzást érjék el. A lant fedlapját szinte soha nem lakkozzák, de bizonyos esetekben a hangszerkészítő egy nagyon vékony réteg sellakkal vagy tojásfehérjével bevonhatja a tetejét, hogy tisztán tartsa azt. A fedlap közvetlenül csatlakozik az oldalhoz, anélkül, hogy bélést ragasztanának az oldalakra, és a hangtér alsó végének belső és külső oldalára egy-egy fedőlapot ragasztanak, hogy merevséget biztosítsanak és növeljék a ragasztási felületet.
A fedlap és az oldalak összekapcsolása után általában félkeretet helyeznek el a fedlap széle körül. A félkeret vastagsága körülbelül a fedlap vastagságának fele, és általában kontrasztos színű fából készül. A félkeret befogadására szolgáló horonynak rendkívül precíznek kell lennie, hogy ne veszélyeztesse a szerkezet integritását.
Hátlap
A hátlapot, vagyis a testet vékony keményfa-csíkokból (juhar, cseresznye, ébenfa, rózsafa, lucfenyő és/vagy egyéb hangszerkészítő fák) állítják össze, amelyeket „bordáknak” neveznek, és amelyeket (ragasztóval) éleik mentén összeillesztve egy mély, lekerekített hangszerházat hoznak létre. A fedlapon belül merevítők találhatók, amelyek megerősítik azt.
Nyak
A nyak könnyű fából készül, keményfa (általában ébenfa) furnérral borítva, hogy a húrok alatti fogólap tartós legyen. A legtöbb modern húros hangszerrel ellentétben a lant fogólapja síkban van a fedlappal. A barokk korszak előtti lantok hangolókulcs szekrénye a nyaktól szinte 90°-os szögben hátrafelé hajlott, feltehetően azért, hogy a kis feszültségű húrokat szilárdan a felső nyereghez szorítsa, amelyet hagyományosan nem ragasztanak a helyére, hanem kizárólag a húrok nyomása tartja a helyén. A hangolókulcsok egyszerű, kissé kúpos keményfa csapok, amelyeket a hangolókulcs szekrénybe fúrt lyukakban a súrlódás tart a helyükön.
Mint más, súrlódó hangolócsapokat használó hangszerek esetében is, a hangolócsapokhoz használt faanyag döntő fontosságú. Mivel a fa az idő múlásával és a páratartalom változásával méretbeli változásokon megy keresztül, a megfelelő működéshez meg kell őriznie a viszonylag kör alakú keresztmetszetét – hiszen a hangszer hangolásához nincsenek fogaskerekek vagy más mechanikus segédeszközök. A hangolócsapokat gyakran megfelelő gyümölcsfákból, például európai körtefából, vagy hasonlóan méretstabil anyagokból készítették. Matheson, 1720 körül, így fogalmazott: „Ha egy lantos nyolcvan évet élt, akkor bizonyára hatvan évet töltött hangolással.”
Híd
A híd – amelyet néha gyümölcsfából készítenek – általában a hangszer végétől a hangszer testhosszának az 1/5-e és 1/7-e közötti távolságban van rögzítve a fedlaphoz. Nincs külön nyerge, hanem lyukakat fúrnak bele, amelyekhez a húrok közvetlenül kapcsolódnak. A híd úgy van kialakítva, hogy magasságában és szélességében elvékonyodik: a keskenyebb végén a magas húrok, a magasabb és szélesebb végén pedig a mély húrok helyezkednek el. A hidat gyakran feketére festik oldószerben (gyakran sellakban) feloldott szénporral ––, és gyakran díszítő feliratokkal is ellátják. A lant hídjának végein található tekercsek vagy egyéb díszítések a húrtartó szerves részét képezik, és nem utólag kerülnek rájuk, mint egyes reneszánsz gitárok esetében (vö. Joachim Tielke gitárjai).
Bundok
A bundok a nyak köré kötött bélhurkokból készülnek. Használat során elkopnak, ezért időről időre ki kell cserélni őket. Általában néhány további, részleges fa bundot ragasztanak a hangszer testére, hogy a legmagasabb húrokat akár egy teljes oktávval magasabban is le lehessen fogni, mint az üres húr hangja. Ezeket a bundokat egyes szakemberek anakronisztikus jelenségnek tartják (bár John Dowland és Thomas Robinson leírják a fa bundok hangtáblára ragasztásának gyakorlatát). Ha a nylon és a bél között kell választaniuk, sok hangszerkészítő a bél használatát részesíti előnyben, mivel az jobban illeszkedik a fogólap szélén lévő éles szöghöz.
Húrok
A húrokat eredetileg állati belekből, általában juhok vékonybeléből készítették (néha fémmel kombinálva), és ma is belekből vagy szintetikus anyagból készülnek, a mélyebb húrokon fémtekercseléssel. A modern gyártók mind belekből, mind nejlonból készítenek húrokat, és mindkettő széles körben elterjedt. A belekből készült húrok hitelesebbek a korabeli művek előadásához, bár sajnos a páratartalom változásai miatt hajlamosabbak az egyenetlenségre és a hangmagasság ingadozására. A nejlon nagyobb hangolási stabilitást biztosít, de a puristák anakronisztikusnak tartják, mivel hangszíne eltér a korábbi bélhúrok hangjától. Az ilyen aggályok azonban irrelevánsak, ha újabb korszakból származó lantdarabokat adnak elő.
Külön említést érdemelnek a történelmi hangszereken basszusként használt „catline”-ok. A „catline”-ok több, egymásra tekert bélhúrból állnak, amelyeket nehézfém-oldatokba áztatnak a húr tömegének növelése érdekében. A „catline”-ok átmérője meglehetősen nagy lehet az azonos hangmagasságú tekercselt nejlon húrokhoz képest. Olyan basszus hangot hoznak létre, amely hangszínében némileg eltér a nejlon basszusoktól.
A lant húrjai két-két húrból álló sorokban (kórusokban) vannak elrendezve, bár a legmagasabb hangú kórus általában csak egyetlen húrból áll, amelyet „chanterelle”-nek neveznek. A későbbi barokk lantoknál a két felső kórus egyhúros. A kórusokat a legmagasabb hangtól kezdve egymás után számozzák, így a chanterelle az első kórus, a következő húrpár a második kórus stb. Így egy 8-kórusú reneszánsz lantnak általában 15 húrja van, és egy 13 kórusú barokk lantnak 24.
A húrok a magas és közepes hangmagasságok esetében egyhangra vannak hangolva, de az alacsonyabb hangmagasságoknál a két húr egyikét egy oktávval magasabbra hangolják (az a húrpár, ahol ez az eltérés kezdődik, a lant története során változott). Egy húrpár két húrját gyakorlatilag mindig együtt fogják le és pengetik, mintha egyetlen húr lenne – de ritka esetekben egy-egy darab megköveteli, hogy a húrpár két húrját külön-külön fogják le vagy pengessék. A lant hangolása bonyolult kérdés, amelyet az alábbiakban egy külön szakaszban ismertetünk. A lant kialakítása miatt méretéhez képest rendkívül könnyű.
A lant a modern világban
A lant a reneszánszát élte az 1900 körül kezdődő, a történelmi zene iránti érdeklődés felébredésével, amely az egész században folytatódott. Ezt a reneszánszot a 20. századi régizenei mozgalom tovább erősítette. A lant reneszánszának fontos úttörői Julian Bream, Hans Neemann, Walter Gerwig, Suzanne Bloch és Diana Poulton voltak. Manapság már nem ritkák a lantkoncertek; számos hivatásos lantművész működik, különösen Európában, ahol a legtöbb munkalehetőséget találják, és a zeneszerzők új kompozíciókat is írnak erre a hangszerre.
A régizenei mozgalom kezdeti időszakában sok lantot olyan hangszerkészítők készítettek, akiknek a szakterülete gyakran a klasszikus gitár volt. Ezek a lantok masszív felépítésűek voltak, szerkezetük hasonló volt a klasszikus gitárokéhoz: legyezős merevítéssel, nehéz fedlappal, rögzített bundokkal és belülről megerősített háttal rendelkeztek, amelyek mind anakronisztikusak a történelmi lantokhoz képest. Ahogy a hangszerkészítéssel kapcsolatos tudás gyarapodott, a készítők elkezdtek történelmi modellek alapján hangszereket készíteni, amelyekről kiderült, hogy könnyebbek és érzékenyebbek.
A jelenleg készített lantok kivétel nélkül azoknak a fennmaradt történelmi hangszereknek a másolatai vagy közel azonos másai, amelyek múzeumokban vagy magángyűjteményekben találhatók. Sokukat egyedi megrendelésre készítik, de egyre több hangszerkészítő gyárt lantokat általános értékesítésre, és létezik egy viszonylag erős, bár kicsi használt piac is.
Ezen a meglehetősen korlátozott piacon a lantok általában drágábbak, mint a tömeggyártású modern hangszerek. A gyárilag készített gitárokat és hegedűket például olcsóbban lehet megvásárolni, mint az alacsonyabb kategóriájú lantokat, míg a modern hangszerek legmagasabb szintjén a gitárok és a hegedűk általában magasabb árakat érnek el.
A múlttal ellentétben manapság számos lanttípussal találkozhatunk: 5 húros középkori lantok, 6–10 húros reneszánsz lantok különböző hangolásokban reneszánsz művek szóló- és kamaradarabjaihoz, a barokk művekhez használt arciliuto, d-moll hangolású 11 húros lantok a 17. századi francia, német és cseh zene előadásához, 13-14 húros, d-moll hangolású német barokk lantok a késői érett barokk és klasszikus zene számára, theorbo a barokk együttesek basso continuo szólamaihoz, gallichonok/mandorák, bandorák, orpharionok és mások.
A lantjáték az elmúlt években magas szintre emelkedett, köszönhetően a világszínvonalú lantművészek egyre növekvő számának: Rolf Lislevand, Hopkinson Smith, Paul O’Dette, Christopher Wilke, Andreas Martin, Robert Barto, Eduardo Egüez, Edin Karamazov, Nigel North, Christopher Wilson, Luca Pianca, Yasunori Imamura, Anthony Bailes, Peter Croton, Xavier Diaz-Latorre, Evangelina Mascardi és Jakob Lindberg. A dalszerző-énekes Sting is játszott lanton és arciliut-on, Edin Karamazovval való együttműködése keretében, de attól függetlenül is. Jan Akkerman pedig két lantzenét tartalmazó albumot adott ki az 1970-es években, miközben a holland Focus rockzenekar gitárosa volt. A lantművész és zeneszerző Jozef van Wissem komponálta a Jim Jarmusch-film, a Halhatatlan szeretők filmzenéjét.
Repertoár
A lantok legkésőbb a 13. századtól kezdve széles körben elterjedtek Európában, és a források számos korai előadót és zeneszerzőt említenek. A fennmaradt legkorábbi lantzenék azonban a 15. század végéről származnak. A lantzene a 16. és 17. században virágzott: számos zeneszerző jelentette meg műveinek gyűjteményét, és a mai kutatók rengeteg kéziratot tártak fel ebből a korszakból – a zenei anyag nagy része azonban még mindig nem ismert. A 17. század második felében a lant, a vihuela és a hasonló hangszerek népszerűsége hanyatlani kezdett, és 1750 után alig írtak zenét erre a hangszerre. A lantzene iránti érdeklődés csak a 20. század második felében éledt újra.
Az improvizáció nyilvánvalóan fontos eleme volt a lantjátéknak, így a repertoár nagy része valószínűleg soha nem került leírásra. Ráadásul csak 1500 körül kezdtek átállni a lantjátékosok a pengetőről az ujjal történő pengetésre. Ez a változás lehetővé tette a bonyolult polifóniát, ami szükségessé tette a kottaírás kidolgozását. A következő száz évben fokozatosan három tablatúra-írási iskola alakult ki: az olasz (amelyet Spanyolországban is használtak), a német és a francia. Csak az utóbbi maradt fenn a 17. század végéig. A legkorábbi ismert tablatúrák hat húros hangszerre készültek, bár léteznek bizonyítékok korábbi négy- és öt húros lantokról is. A tablatúra-írás a zenemű megírásának alapjául szolgáló konkrét hangszertől függ. Az olvasásához a zenésznek ismernie kell a hangszer hangolását, a húrok számát, stb.
A reneszánsz és a barokk lantzenék hasonlóak a korszak billentyűs zenéjéhez. Nagyon elterjedtek voltak az énekművek intabulációi, valamint a különféle táncok, amelyek közül néhány – például a piva és a saltarello – a 17. század folyamán eltűnt. A polifónia megjelenése a fantáziák kialakulásához vezetett: ezek összetett, bonyolult darabok voltak, amelyekben gyakran alkalmazták az imitatív ellenpontot. Az improvizációs elem, amely bizonyos mértékben a legtöbb lantdarabban jelen van, különösen szembetűnő a korai ricercárokban (amelyek nem imitatívak, mint későbbi névrokonaik, hanem teljesen szabadok), valamint számos prelúdiumszerű formában: prelúdiumok, tastar de corde („a húrok kipróbálása”) stb. A 17. század folyamán a billentyűs és a lantzene kéz a kézben járt, és 1700-ra a lantosok már olyan táncszviteket írtak, amelyek nagyon hasonlítottak a billentyűs zeneszerzők műveihez. A lantot története során együttesekben is használták – leggyakrabban énekek lant kíséretére, amelyek nagyon népszerűek voltak Olaszországban (lásd: frottola) és Angliában.
A legkorábbi fennmaradt lantművek olasz eredetűek, egy 15. század végi kéziratból származnak. A 16. század elején Petrucci kiadta Francesco Spinacino (aktív 1507 körül) és Joan Ambrosio Dalza (aktív 1508 körül) lantműveit; ezek az úgynevezett Capirola-lantkönyvvel együtt az olasz írott lantművek legkorábbi szakaszát képviselik. Az olasz lantosok következő generációjának vezetője, Francesco Canova da Milano (1497–1543) ma már a történelem egyik leghíresebb lantkomponistájaként ismert. Műveinek nagy része úgynevezett fantáziákból vagy ricercar-okból áll, amelyekben széles körben alkalmazza az imitációt és a szekvenciát, ezzel bővítve a lantpolifónia határait. A 17. század elején Johannes Hieronymus Kapsberger (kb. 1580–1651) és Alessandro Piccinini (1566–1638) forradalmasították a hangszer technikáját, és Kapsberger valószínűleg hatással volt Girolamo Frescobaldi billentyűs zenéjére is.
A francia írott lantzenék – amennyire tudjuk – Pierre Attaingnant (kb. 1494 – kb. 1551) nyomtatott kiadványaival kezdődtek, amelyek prelúdiumokat, táncokat és intabulációkat tartalmaztak. Különösen fontos szerepet játszott az olasz származású, Franciaországban alkotó zeneszerző, Albert de Rippe (1500–1551), aki rendkívül összetett polifon fantáziákat komponált. Műveit halála után tanítványa, Guillaume de Morlaye (született kb. 1510) adta ki, aki azonban nem vette át de Rippe bonyolult polifóniáját. A francia lantzene a 16. század második felében hanyatlásnak indult; a hangszeren végrehajtott különböző változtatások (a mély üres basszushúrok számának növelése, új hangolások stb.) azonban jelentős stílusbeli változást idéztek elő, amely a kora barokk idején a híres „style brisé”-hez vezetett: törött, arpeggiós technikákhoz, amelyek Johann Jakob Froberger szvitjeire is hatással voltak. A francia barokk iskolát olyan zeneszerzők képviselik, mint Ennemond Gaultier (1575–1651), Denis Gaultier (1597/1603–1672), François Dufaut (1604 előtt – 1672 előtt) és még sokan mások. A francia lantzene utolsó szakaszát Robert de Visée (kb. 1655–1732/3) képviseli, akinek szvitjei a hangszer lehetőségeit a legteljesebb mértékben kihasználják.
A német írott lantzene története Arnolt Schlickkel (kb. 1460–1521 után) kezdődött, aki 1513-ban kiadott egy gyűjteményt, amely 14 ének- és lantdalt, három szóló lantdarabot, valamint orgonaműveket tartalmazott. Nem ő volt az első jelentős német lantművész, mivel kortársai Conrad Paumannnak (kb. 1410–1473) tulajdonították a német lanttablatúra feltalálását, bár ez az állítás továbbra is bizonyítatlan, és Paumanntól egyetlen lantmű sem maradt fenn. Schlick után számos zeneszerző fejlesztette tovább a német lantzenét: Hans Judenkünig (kb. 1445/50 – 1526), a Neusidler-család (különösen Hans Neusidler (kb. 1508/09 – 1563)) és mások. A 16. század második felében a német tabulatúrát és a német repertoárt fokozatosan felváltotta az olasz, illetve a francia tabulatúra és a nemzetközi repertoár, a harmincéves háború (1618–1648) pedig gyakorlatilag fél évszázadra leállította a kiadványok megjelenését. A német lantzenét jóval később olyan zeneszerzők élesztették újjá, mint Esaias Reusner (aktív 1670 körül), azonban a jellegzetesen német stílus csak 1700 után alakult ki Silvius Leopold Weiss (1686–1750) műveiben, aki az egyik legnagyobb lantzeneszerző volt, akinek néhány művét nem más, mint Johann Sebastian Bach (1685–1750) írta át billentyűs hangszerre, aki maga is komponált néhány darabot lantra (bár általánosan elfogadott, hogy ezeket valójában a lantcsemballóra komponálta, mivel sok közülük nem jellemző a lantra írt zenékre).
Az egyéb európai országok közül különösen fontos szerepet játszott Anglia és Spanyolország. Az angol lantzenék csak 1540 körül jelentek meg; az ország azonban számos lantművészt adott a világnak, akik közül John Dowland (1563–1626) talán a leghíresebb. Hatása nagyon messzire terjedt: témáira variációkat írtak német billentyűs zeneszerzők még évtizedekkel halála után is. Dowland elődei és kollégái, mint például Anthony Holborne (kb. 1545–1602) és Daniel Bacheler (1572–1619), kevésbé voltak ismertek. A spanyol zeneszerzők főként a vihuela számára komponáltak; fő műfajaik a polifon fantáziák és a differencias (variációk) voltak. Luys Milan (kb. 1500 – 1560 után) és Luys de Narváez (aktív 1526–1549 között) különösen fontosak voltak a spanyol lant-polifónia fejlődéséhez való hozzájárulásuk miatt.
Végül talán a legbefolyásosabb európai lantzeneszerző a magyar Bakfark Bálint (kb. 1526/30–1576) volt, akinek kontrapunktikus fantáziái sokkal nehezebbek és szigorúbbak voltak, mint nyugat-európai kortársaié.
Ottorino Respighi híres, „Ancient Airs and Dances” (Ősi dallamok és táncok) című zenekari szvitjei a 16. és 17. századi lantzenéről szóló különböző könyvekből és cikkekből merítenek, amelyeket Oscar Chilesotti zenetudós átírt, köztük nyolc darabot egy német kéziratból, a Da un Codice Lauten-Buch-ból, amely ma egy észak-olaszországi magánkönyvtárban található.
A 20. századi reneszánsz és a zeneszerzők
A lantjáték 20. századi reneszánszának gyökerei Arnold Dolmetsch (1858–1940) úttörő munkásságában keresendők; az ő korai zene és hangszerek terén végzett kutatásai indították el az autentikusságra törekvő mozgalmat. A lant reneszánsza lehetőséget nyújtott a zeneszerzőknek, hogy új műveket komponáljanak erre a hangszerre.
Az első ilyen zeneszerzők egyike Johann Nepomuk David volt Németországban. Vlagyimir Vavilov zeneszerző a lant reneszánszának úttörője volt a Szovjetunióban, emellett számos zenei átverés szerzője is volt. Kallos Sándor és Toyohiko Satoh a modernista zenei nyelvet alkalmazták a lantra, Elena Kats-Chernin, Jozef van Wissem és Alexandre Danilevsky a minimalista és posztminimalista zenei nyelvet, Roman Turovsky-Savchuk, Paulo Galvão és Robert MacKillop a historizáló zenei nyelvet, Ronn McFarlane pedig a New Age stílust. Ez a régizenei szakértők által vezetett aktív mozgalom különböző területeken tevékenykedő zeneszerzőket is inspirált; például 1980-ban Akira Ifukube, a klasszikus és filmzeneszerző, akit leginkább a Godzilla-téma tett híressé, megírta a Fantasia for Baroque Lute című művet, amelyben a modern kotta helyett a történelmi tabulatúrát használta.
Különféle hangolások
A lantokat sokféle méretben, változó számú húrral/húrsorral készítették, és nem volt állandó hangolási szabály. A reneszánsz lant esetében azonban az alábbiak általánosan érvényesnek tűnnek.
Egy 6-kórusos reneszánsz tenor lantot ugyanazokkal az intervallumokkal hangoltak, mint egy tenor violát: minden húrsor között tiszta kvart volt, kivéve a harmadik és a negyedik húrsort, amelyek között csak nagy terc volt a különbség. A tenor lantot általában névlegesen „G-ben” hangolták (a 20. század előtt nem létezett hangmagassági szabvány), a legmagasabb húr hangmagassága után elnevezve, így a legalacsonyabbtól a legmagasabbig a következő mintázatot kapjuk: (G’G) (Cc) (FF) (AA) (dd) (g). (A reneszánsz lantzenék nagy része gitáron is eljátszható, ha a gitár harmadik húrját fél hanggal lejjebb hangolják.)
A hatnál több kórusos lantok esetében a további húrokat a mélyebb hangtartományban adták hozzá. A nagy számú húr miatt a lantok nyaka nagyon széles, és a hatodik húrpár után nehéz a húrokat lefogni, ezért a további kórusokat általában nem a kvartok szabályos sorozatának folytatásaként, hanem basszushangként használható hangmagasságokra hangolták, és ezeken az alacsonyabb húrpárokon leggyakrabban üres húrként játszottak. Így egy 8-kórusos reneszánsz tenor lantot (D’D) (F’F) (G’G) (Cc) (FF) (AA) (dd) (g) hangokra, egy 10-kórusosat pedig (C’C) (D’D) (E♭‘E♭) (F’F) (G’G) (Cc) (FF) (AA) (dd) (g) hangokra hangoltak.
Ezek a hangolások azonban nem voltak kötelezőek, és a mai lantosok időnként egy vagy több húrt is áthangolnak a darabok között. A kéziratokban megtalálhatók a zenésznek szóló utasítások, pl.: 7e chœur en fa = „hetedik kórus fa-ban” (= F a standard C-skálán).
A 17. század eleje a lant számára jelentős fejlődés időszakát jelentette, különösen a Franciaországban kidolgozott új hangolási rendszereknek köszönhetően. Ekkoriban a francia lantosok a hangszer hangolási rendszereivel való kísérletezés révén kezdték felfedezni a lant kifejezőerejét. Ma ezeket a hangolásokat gyakran átmeneti hangolásoknak vagy Accords nouveaux-nak (franciául: „új hangolások”) nevezik. Az átmeneti hangolások dokumentálják az változást a kialakult reneszánsz lant-hangolásról a később kialakult barokk d-moll hangolási rendszerre.
Ezt a hangolási fejlődést a 17. század eleji francia lantosoknak tulajdonítják, akik elkezdték növelni a nagy- és kis tercek számát a 10-kórusos lant üres húrjain. Ennek eredményeként a francia lantművészek teltebb hangzást és fokozottabb rezonanciát értek el a hangszeren. Ez új zeneszerzői stílusokhoz és játéktechnikákhoz vezetett, leginkább a „Style brisé” (franciául: „tört stílus”) kialakulásához. A 17. század első feléből származó kéziratos források tanúsítják, hogy a francia átmeneti hangolások népszerűek lettek, és Európa nagy részén elterjedtek.
Ebben az időszakban a leggyakrabban használt átmeneti hangolások a „sharp=kereszt” és a „flat=bé” hangolások néven voltak ismertek. Egy 10-kórusos lant esetében a tizedik húrtól az elsőig haladva a „sharp” hangolás a következő: C, D, E, F, G, C, F, A, C, E. A „flat” hangolás pedig így hangzik: C, Db, Eb, F, G, C, F, Ab, C, Eb.
1670 körül azonban – legalábbis Franciaországban, valamint Észak- és Közép-Európában – a ma „barokk” vagy „d-moll” hangolásként ismert rendszer vált általánossá. Ebben az esetben az első hat húr egy d-moll hármashangzatot alkot, és a további öt–hét húrt általában a hangsor skálájának megfelelően alacsonyabbra hangolják. Így a zeneszerző Sylvius Leopold Weiss által használt 13-kórusus lant hangolása a következő lett volna: (A″A’) (B″B’) (C’C) (D’D) (E’E) (F’F) (G’G) (A’A’) (DD) (FF) (AA) (d) (f) hangolású lett volna, vagy a darab hangneméhez igazodó nem módosított vagy fél hangokkal leszállított alsó 7 húrral.
A modern lantjátékosok különböző hangmagassági szabványok szerint hangolják hangszereiket, A = 392 és 470 Hz között, attól függően, hogy milyen típusú hangszeren játszanak, milyen a repertoár, milyen hangmagasságú a zenekar többi hangszere, valamint egyéb az előadástól függő szempontok alapján. A lant történelmi népszerűségének idején nem létezett egy univerzális hangmagassági szabvány. A szabványok időről időre és a helytől függően változtak.
Nincs adat

Értékelések
Még nincsenek értékelések.