Skip to main content Scroll Top

Citera - Akkord citera - Autoharp - A.H. Grunert - Lipcse

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 547 × 313 × 93 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Húrok száma

Hangszeren történő játék módja

Adományozó

Kontinens

Ország

Megosztás:
Kategóriák:
Címkék:

Citera - Akkord citera - Autoharp - A.H. Grunert - Lipcse

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 547 × 313 × 93 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Húrok száma

Hangszeren történő játék módja

Adományozó

Kontinens

Ország

Megosztás:
Kategóriák:
Címkék:

Az autoharp vagy akkord citera a citeracsaládba tartozó húros hangszer. A hangszer egy sor, külön-külön beállított sávot használ, amelyek a kívánt akkordhoz szükséges húrokon kívül minden más húrt elnémítanak. Az autohárfa kifejezés egykor az Oscar Schmidt cég védjegye volt, de mára az összes ilyen hangszer általános elnevezése lett, függetlenül a gyártótól.

Története

Charles F. Zimmermann, egy philadelphiai német bevándorló 1882-ben szabadalmat kapott egy olyan „hárfára”, amely olyan mechanizmussal volt felszerelve, amely játék közben szelektíven elnémította a húrokat. Az ezt a mechanizmust használó, citera méretű hangszert „autoharp-nak” nevezte el. A későbbi tervekkel ellentétben a szabadalomban bemutatott hangszer szimmetrikus volt, és a tompító mechanizmus nem felülről, hanem oldalról érintkezett a húrokkal. Nem ismert, hogy Zimmermann valaha is gyártott-e ilyen hangszereket kereskedelmi forgalom számára. Karl August Gütter a németországi Markneukirchenből épített egy modellt, amelyet Volks-zither-nek (Népi citera) nevezett el, és amely egyértelműbben az autoharp mai formájának prototípusa volt. Erre 1883-1884 körül brit szabadalmat szerzett. 1885-ben, miután visszatért egy németországi látogatásról, Zimmermann megkezdte a Gütter-féle hangszerek gyártását. Ezeket autoharp-nak nevezte el, és saját nevét és szabadalmi számát is feltüntette rajtuk. Ennek eredményeképpen Zimmermannt széles körben, de tévesen a ma ismert formájú hangszer feltalálójának tekintik.

Védjegy

Az autoharp szó stilizált ábrázolását 1926-ban védjegyként jegyezték be. Magát a szót jelenleg a U.S. Music Corporation igényli védjegyként, amelynek Oscar Schmidt Inc. részlege autoharpokat gyárt. Az USPTO (USA Végjegy Szabadalmi Iroda) lajstromozása azonban csak egy „Jel, kód, rajz, szavak, betűk és/vagy számok stilizált formában” ábrázoló védjegyre vonatkozik, és lejárt. A George Ortheyvel folytatott perben úgy ítélték meg, hogy az Oscar Schmidt csak a grafikai eszköz tulajdonjogára tarthat igényt, mivel az autoharp szó általános használatba került.

Kialakítás

Az autoharp teste fából készül, és általában téglalap alakú, az egyik sarka levágott. A fedlap általában gitárszerű hanglyukkal rendelkezik, a teteje pedig lehet tömör fa vagy rétegelt lemez. A tetejét és a ferde éleket egy több rétegű rétegelt fából készült „kulcs-blokk” foglalja el, amely a zongoráknál és koncertzongoráknál használt hangolószegekhez hasonló hangolókulcsok ágyaként szolgál.

A felső kulcs-blokkal szemben lévő peremen vagy egy sor fémtű, vagy egy hornyolt fémlemez található, amely a húrok alsó végeit fogadja. Közvetlenül a húrok fölött, a fedlap alsó felén találhatók az akkordrudak, amelyek műanyagból, fából vagy fémből készülnek, és a húrok felé néző oldalukat filc- vagy gumibetétek borítják. Ezek a rudak rugókra vannak szerelve, és egy kézzel, a tetejükre szerelt gombok segítségével nyomhatók le. A gombokon fel van tüntetve az akkord neve, amely akkor keletkezik, ha az adott sávot a húrokhoz nyomjuk, és a húrokat megpengetjük. A hangszer hátulján általában három fa, műanyag vagy gumi „láb” található, amelyek megtámasztják a hangszert, amikor azt háttal lefelé az asztallapra helyezik, a hagyományos pozícióban való játékhoz.

A húrok párhuzamosan futnak a tetővel, a rögzítőlemez és a hangolókulcsok között, és az akkordrúd-egység alatt haladnak át. A modern autoharpok leggyakrabban 36 húrral rendelkeznek, néhányban akár 47 húr is lehet, és vannak ritka 48 húrral rendelkező modellek is (mint például a 136. számú Orthey autoharp, G és D-dúr hangolással). Félkromatikusan vannak húrozva, amelyet azonban néha diatonikus vagy teljesen kromatikus skálákká módosítanak. A standard modellek 12, 15 vagy 21 akkordsávval rendelkeznek, amelyek a dúr, moll és domináns szeptimakkordok választékát biztosítják. Ezeket történeti okok vagy rendszerezési elvek mentén rendezték el. Különböző speciális modellek is készültek, például diatonikus egy-, két- vagy háromhangú modellek, kevesebb vagy több akkorddal rendelkező modellek, valamint egy fordítva húrozott modell (a 43 húros, 28 akkordos Chromaharp Caroler).

Hangterjedelem és hangolás

A hangterjedelmet a húrok száma és hangolása határozza meg. Egy tipikus 36 húros kromatikus autoharp standard hangolásban 3+1⁄2 oktávos hangterjedelemmel rendelkezik, F2-től C6-ig. A hangszer azonban nem teljesen kromatikus ebben a hangtartományban, mivel ehhez 44 húrra lenne szükség. A pontos 36 húros hangolás a következő:

Octave Tuning
Bass octave F2 G2 C3 D3 E3
Tenor octave F3 F♯3 G3 A3 A♯3 B3 C4 C♯4 D4 D♯4 E4
Alto octave F4 F♯4 G4 G♯4 A4 A♯4 B4 C5 C♯5 D5 D♯5 E5
Soprano octave F5 F♯5 G5 G♯5 A5 A♯5 B5 C6

 

A legalsó oktávban számos hézag van, amely elsősorban a diatonikus kontextusban a basszus hangok biztosítására szolgál; a tenor oktávban egy G♯3 is hiányzik. A hangszer hangterjedelmének teljesen kromatikus része az A3-mal kezdődik (a középső C alatti A).

A modern hangszerkészítőktől származó diatonikusan húrozott egykulcsos hangszerek gazdag hangzásukról ismertek. Ezt úgy érik el, hogy az egyes hangok húrjait megduplázzák. Mivel a diatonikus skálán kívüli hangok húrjainak nem kell megjelenniük a húrágyban, az így keletkező többlethelyet a megduplázott húrok számára használják fel, ami kevesebb csillapított húrt eredményez. A két- és háromkulcsos diatonikus hangszerek kompromisszumot kötnek a megduplázott húrok számával, hogy két vagy három hangnemben játszhassanak, és hogy lehetővé tegyék az akcidentális hangokat tartalmazó dallamok megszólaltatását, amelyek egyébként egykulcsos autoharpon nem lennének megszólaltathatók. A háromkulcsos, kvintkörben (mint például GDA) játszó autoharpot gyakran nevezik fesztivál- vagy tábortűz- autoharpnak, mivel a hangszer könnyen kísérheti a hegedűsöket egy tábortűz körül vagy egy fesztiválon.

Akkord sávok

A 12 akkordos autoharp standard, gyári akkordsávjainak elrendezése két sorban a következő:

Gm A7 Dm E7 Am D7
B♭ C7 F G7 C G

 

A 15 akkordos hangszer szabványos, gyári akkordsávjainak elrendezése két sorban a következő:

D Gm A7 Dm E7 Am D7
E♭ F7 B♭ C7 F G7 C G

 

A 21 akkordos hangszer standard, gyári akkordsávjainak elrendezése három sorban:

E♭ B♭ F C G D A
F7 C7 G7 D7 A7 E7 B7
A♭ B♭7 Cm Gm Dm Am Em

 

Különféle akkordsáv elrendezéseket lehet elérni, mind az előregyártott hangszereknél, mind pedig a testreszabás után.

Elektromos autoharp

Az 1960-as évekig nem álltak rendelkezésre hangszedők az autoharp kierősítésére a kezdetleges kontaktmikrofonokon kívül, amelyeknek gyakran rossz minőségű, bádogdobozos hangjuk volt. Az 1960-as évek elején Harry DeArmond mágneses hangszedőt tervezett a hangszerhez, amelyet a Rowe Industries gyártott. A Pinkerton’s Assorted Colours 1966-os „Mirror, Mirror” című kislemezén használta a hangszert. Az 1970-es években az Oscar Schmidt saját mágneses hangszedővel jelentkezett. A Roky Erickson and the Aliens 1979-es hard rock albumán, a The Evil One-on kiemelkedő szerepet kapott Bill Miller elektromos autoharp-ja, amely „földöntúli élt” kölcsönzött a zenének.

Változatok

Az autoharp szintetizátoros változatát, az Omnichordot 1981-ben mutatták be, amelyet ma Q-Chord néven ismerünk, és „digitális hangkártya gitárként” írnak le.

Játéktechnika

A kezdeti elképzelések szerint az autoharpon egy koncert citera pozíciójában játszottak, azaz a hangszert laposan egy asztalra helyezték (erre a célra három „láb” van a hátulján), és a hangszer lapos pereme (az akkordok alatt) a játékos jobb oldalán helyezkedik el. A bal kéz az akkordgombokat fogta le, a jobb kéz pedig az akkordsávok alatti keskeny területen pengette a húrokat. A jobb kézzel történő pengetést jellemzően a gitárpengetőhöz hasonló, kagylóból, műanyagból vagy tömörített filcből készült pengetővel végezték. A pengetés általában több húrt aktivált, a bal kéz által lefogott akkordot játszva.

Részben ennek a játékmódnak köszönhetően az autoharpra úgy gondoltak, mint akkordkíséretre szolgáló ritmushangszerre, és még ma is sokan így gondolnak a hangszerre. Új technikákat fejlesztettek ki azonban, és a modern játékosok már dallamokat is játszhatnak a hangszeren: a diatonikus hangszerrel játszók például képesek hegedűdallamokat játszani nyílt akkord technikával, „pumpálva” a hangfogó gombokat, miközben egyes húrokat pengetnek. A képzett játékosok kromatikus hangszeren számos dallamot, dallamot, akkordokat és összetett ritmikus kíséretet tartalmazó szólót is elő tudnak adni.

A 20. század közepén az előadók kísérletezni kezdtek azzal, hogy a hangszert leveszik az asztalról, és egyenes helyzetben, ölben tartva, a hangszer hátulját (a „lábakkal”) a mellkashoz szorítva játszanak rajta. Cecil Null, a Grand Ole Opry tagja volt az első, aki az 1950-es években ezt a játékmódot alkalmazta a nyilvános előadásokon. Ebben a pozícióban a bal kéz továbbra is az akkordgombokat kezeli, de a hangszer ellentétes széléről, a jobb kéz pedig továbbra is a pengetéseket hajtja végre, de most már az akkordsávok feletti területen játszik Ez a játékmód a húrok szélesebb területét teszi elérhetővé a pengető kéz számára, növelve a hangszínbeli lehetőségek skáláját, és nagyon népszerűnek bizonyult. Hamarosan más előadók is átvették, nevezetesen a Carter Family tagjai.

Az 1970-es évek elejére néhány játékos ujjal pengetett stílusú technikával kísérletezett, ahol a jobb kéz egyes ujjai bizonyos húrokat pengetnek, ahelyett, hogy egyszerűen pengetőt tartanának és akkordokat pengetnének. Bryan Bowers ennek a játékmódnak a mestere lett, és kifejlesztett egy összetett technikát, amelyben jobb kezének mind az öt ujját használta. Ez lehetővé teszi számára, hogy szólistaként önálló basszushangokat, akkordokat, dallamot és ellendallamokat játsszon. Bowers volt az egyik korai úttörője annak is, hogy a hangszerhez pántot adjon, és állva játsszon rajta.

Neves előadók

-Kilby Snow (1905. május 28. – 1980. március 29.) amerikai népzenész és virtuóz autoharp művész, aki 5 éves korában elnyerte az Észak-Karolinai Autoharp Bajnoki címet. Ő fejlesztette ki a „drag note” játékstílust, egy olyan technikát, amely balkezességére támaszkodva „elmosódott” hangokat produkált; óriási befolyással bírt az autoharpisták körében, és sokan az első modern autoharpisaként tartják számon.

-Maybelle Carter, az eredeti Carter Family tagja az 1940-es évek végén tette ismertté a hangszert azzal, hogy lányaival, a Carter Sisters-szel együtt fellépve szóló hangszerként használta.

-Maybelle Carter unokája, Carlene Carter gyakran játszik autoharpon a színpadon és a felvételein; a „Me and the Wildwood Rose” című dalában, amely a nagymamája előtt tiszteleg, kiemelt szerepet kap az autoharp.

-A Lovin’ Spoonful több dalában is John Sebastian autoharpozik, többek között a „Do You Believe in Magic” és a „You Didn’t Have to Be So Nice” című dalokban. Ő játszott az 1979-es Randy VanWarmer „Just When I Needed You Most” című slágerben is.

-Bryan Bowers kifejlesztett egy összetett ujjal pengetett autoharp játékstílust (szemben az elterjedtebb pengetős technikával), amelyet kezdetben a bluegrass előadásokon alkalmazott a The Dillards-szal az 1970-es években, majd később több saját szólóalbumán is.

-Corinne Bailey Rae brit énekes-dalszerző rendszeresen játszik autoharpon, és 2010-es The Sea című albumának címadó dalát autoharpon komponálta.

-Sturle Dagsland norvég avantgárd művész gyakran lép fel autoharppal.

-Brittain Ashford énekes/dalszerző a Prairie Empire együttesből ismert arról, hogy autoharpot használ zenéjében, többek között a 2008-as „There, but for You, go I” című számában. A Dave Malloy által komponált Ghost Quartet című négytagú dalciklusban betöltött szerepének részeként is rendszeresen játszik autoharpon.

-A francia énekes/dalszerző Pomme autoharppal ad elő olyan dalokat, mint a „Les oiseaux” „On brulera” „Umbrella” és még sok más dalt.

https://en.wikipedia.org/wiki/Autoharp

 

Grunert hirdetés forrása:

https://www.facebook.com/photo/?fbid=2759482080728574&set=a.2759479824062133

nincs adat

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

Mondd el a véleményed

For security, use of CloudFlare's Turnstile service is required which is subject to the CloudFlare Privacy Policy and Terms of Use.

HÚREMBER
KÜLÖNLEGES HANGSZEREINK

Lehet, hogy ez is érdekel

Privacy Preferences
When you visit our website, it may store information through your browser from specific services, usually in form of cookies. Here you can change your privacy preferences. Please note that blocking some types of cookies may impact your experience on our website and the services we offer.