Skip to main content Scroll Top

Buzuki 1.

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 960 × 278 × 155 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Húrok száma

Hangszeren történő játék módja

Kontinens

Ország

Megosztás:
Kategóriák:
Címkék:

Buzuki 1.

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 960 × 278 × 155 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Húrok száma

Hangszeren történő játék módja

Kontinens

Ország

Megosztás:
Kategóriák:
Címkék:

A buzuki (/buːˈzuːki, bʊˈ-/, más néven US: /bəˈ-/; görögül: μπουζούκι [buˈzuki]; alt. pl. bouzoukia, törökül: bozuk, görögül μπουζούκια, törökül: bozuk düzen bağlama, bozuk saz, buzuk) Nyugat-Ázsiában (Szíria, Irak), Európában és a Balkánon (Görögország, Észak-Macedónia, Bulgária, Törökország) népszerű hangszer. A hosszúnyakú lantok családjába tartozik, kerek testű, lapos és hosszú nyakú, bundozott fogólappal ellátott. Acélhúrokkal rendelkezik, és pengetővel játszanak rajta, így éles, fémes hangot ad, amely a mandolinra emlékeztet, de mélyebb hangú. Az ír buzuki elődje, a görög buzukiból származó hangszer, amely a kelta, angol és észak-amerikai népzenében népszerű. A görög buzukinak 3 fő típusa van: a trichordo három húrpárral, a tetrachordo négy húrpárral, és a pentachordo öt húrpárral. A hangszert az 1900-as évek elején az anatóliai görög menekültek hozták Görögországba, és hamarosan a rebetiko műfaj és zenei ágainak központi hangszerévé vált. Ma már a modern laikó görög popzene fontos eleme.

Etimológia

A bouzouki elnevezés a török bozuk szóból származik, ami „töröttet” vagy „módosítottat” jelent, és egy különleges, bozuk düzen nevű reentráns hangolásból ered, amelyet általában a török megfelelőjén, a saz-bozukon használtak. Ugyanabba a hangszercsaládba tartozik, mint a mandolin és a lant. Eredetileg a testet a sazhoz hasonlóan tömör fából faragták, de amikor az 1910-es évek elején Görögországba érkezett, a nápolyi mandolintól kölcsönzött, faragott háttal és a nápolyi mandolinhoz hasonlóan megdöntött tetővel módosították, hogy a test erősebb legyen és ellenálljon a vastagabb acélhúroknak. A rebetiko zenében használt hangszer három húrsoros hangszer volt, három pár húrral, de az 1950-es években kifejlesztettek egy négy húrsoros változatot, amelyet Manolis Chiotis tett népszerűvé.

Kialakítás

Kialakítás szempontjából a buzuki nemcsak a húrok számában, hanem más jellemzőkben is különbözhet, pl. a nyak hossza, szélessége, magassága, a tál alakú test mélysége, a staves (a test fából készült szeletei) szélessége stb. tekintetében. Ezeket a különbségeket a gyártó határozza meg, aki tapasztalatai alapján és a hangszer által keltendő hangzásnak megfelelően módosítja funkcionális elemeit, hogy minél áthatóbb, mélyebb vagy erősebb hangot érjen el.

A rezonáló test mérete és típusa nagymértékben meghatározza a hangszer hangszínét, míg a nyak hossza, és ezen keresztül a húrok hossza meghatározza a hangszer hangmagasság beli tartományát, valamint befolyásolja a hangszínt. Míg a nyak hossza hangszerenként változhat, a legtöbb bouzoukinak ugyanannyi bundja van (27), amelyek egymástól olyan távolságra vannak, hogy a kromatikus skála 12 fokú, egyenlő temperálású skála legyen. A modern hangszereken a bundok fémből vannak, és a fogólapon rögzített pozícióban vannak (ellentétben a korai hangszerekkel és a rokon baglámával, amelyeknél a bundok bélből vagy zsinórból készültek, a nyakra voltak kötve, és mozgathatóak voltak). A hangszer hangzása szempontjából nagy jelentősége van a fa minőségének, amelyből a hangszer készült. A tál építéséhez az eperfa, a sárgabarack, a cseresznye, az akác és a szilfa számít a legjobb fafajtának, a dió, a platán és a gesztenye pedig kissé gyengébbnek.

A fának szilárdnak kell lennie, és lassú növekedésű fákból kell származnia. A tető vagy a hangfal lehetőleg cédrus vagy lucfenyő (lehetőleg lucfenyő) legyen, egy darabból vágva. A tetőnek nagy szerepe van a hangzásban, mivel rezonál, erősíti és meghosszabbítja a húrok rezgését. A hangzás minőségét befolyásoló másik tényező a lakkozás és a lakkozás módja. A legjobb lakk a természetes, sellakból készült lakk, amelyet kézzel, sok rétegben, hagyományos módon visznek fel, mind akusztikai, mind vizuális hatásra. A nyaknak nagyon száraz keményfából kell készülnie, hogy ne vetemedjen, és ne növelje a húrok távolságát a fogólaptól (a húrmagasságot), ami a hangszer megszólaltatását nehezebbé teszi. A gyártók különböző technikákat alkalmaznak ennek elérésére, mindegyiknek megvan a maga titka. Sok modern hangszerben van egy fémrúd vagy rúd (truss-rod), amely a nyak egy csatornájába van helyezve a fogólap alatt, ami némi súlyt ad, de növeli a merevséget, és lehetővé teszi a nyak beállítását, ha az elkezdene vetemedni.

Története

A görög buzuki a lantok családjába, a thabouras vagy tambura családba tartozó pengetős hangszer. A tambura az ókori Görögországban pandura néven létezett, és különböző méretekben, formákban, testmélységben, nyakhosszban és húrszámban fordul elő. A buzuki a baglamák közvetlen leszármazottja. A Mantineia-bázis néven ismert görög márvány dombormű (jelenleg az athéni Nemzeti Régészeti Múzeumban van kiállítva), amely i. e. 330-320-ból származik, egy pandurán játszó múzsát ábrázol.

A bizánci időktől kezdve előbb pandurának, majd tamburának nevezték. A görög Nemzeti Történeti Múzeumban látható az 1821-es görög forradalom egyik hősének, Makriyiannis tábornoknak a tamburája.

Más méretek is megjelentek, és ide tartozik a görög tzouras hangszer is, amely kisebb méretű hangszer, mint a hagyományos buzukik.

A buzuki az 1919-1922-es kis-ázsiai háborút és az azt követő görög-török lakosságcserét követően érkezett Görögországba. A korai buzukiknak többnyire három húrsoruk volt (hat húr három párban, úgynevezett trichordo), és különböző módon voltak hangolva, aszerint, hogy milyen skálán akartak játszani. Az 1950-es évek végén kezdtek népszerűvé válni a négy húrsoros (tetrachordo) buzukik. A négyj húrsoros buzukit Manolis Chiotis tette népszerűvé, aki szintén a standard gitárhangoláshoz hasonló hangolást használt, ami megkönnyítette a gitárosok számára a buzukin történő játékot; ez felbőszítette a puristákat, de nagyobb virtuozitást tett lehetővé, és hozzájárult ahhoz, hogy a buzuki igazán népszerű hangszerré váljon, amely a zenei kifejezésmód széles skálájára lett képes. Az utóbbi időben a három húrsoros buzuki egyre népszerűbbé vált. Az első felvétel a négy húrsoros hangszerrel 1956-ban készült.

Az ír bouzouki, amely négy húrsorral, laposabb háttal és a görög bouzoukitól eltérő hangolással rendelkezik, újabb keletű fejlesztés, amely a görög hangszernek az ír zenébe történő bevezetéséből származik – Johnny Moynihan által 1965 körül. Később Andy Irvine, Dónal Lunny és sokan mások is átvették, bár néhány ír zenész, mint például a néhai Alec Finn, továbbra is a görög stílusú hangszereket használta.

Három húrsoros buzuki (trichordo)

Ez a klasszikus buzuki stílus, amelyet 1900 körül vezettek be, és amely a legtöbb rebetiko zene alapját képezte. Fix bundokkal és 6 húrral rendelkezik három párban. A mélyebb hangolású (basszus) hangsoron a pár egy vastag és egy vékony húrból áll, egymástól egy oktávra hangolva. A trichordo buzuki hagyományos modern hangolása a D3D4-A3A3-D4D4. Ezt a hangolást nevezte „európai hangolásnak” Markos Vamvakaris, aki önéletrajzában több más hangolást, azaz douzeniát is említett (de nem írta le). A korabeli buzukikra jellemző, hogy nincsenek a modern buzukikon gyakran látható súlyos gyöngyházdíszek. Nyolc húrra való hangolókulccsal rendelkezik, de csak hat húrja van, mivel a nyak túl keskeny a nyolc húrhoz. A korabeli hangszerkészítők a trichordo-hangszereken gyakran használtak négy hangolókulcsból álló szettet, mivel ezek könnyebben hozzáférhetőek voltak, és a mandolinokon is használták őket.

Négy húrsoros buzuki (tetrachordo)

Ez a fajta buzuki 8 fémhúrt tartalmaz, amelyek 4 párban, úgynevezett kurzusokban vannak elrendezve, jellemzően C3C4-F3F4-A3A3-D4D4 hangolásúak (azaz egy egész hanggal a gitár négy magas húrja alatt). A két magasabb hangmagasságú (szoprán) kurzusban a pár két húrja ugyanarra a hangra van hangolva. A két mélyebb hangolású (basszus) húrpár egy vastag és egy vékony húrból áll, amelyek egy oktávnyi távolságra vannak egymástól. A buzukin a mélyebb hangolású húr van előbbre ezekben a hangsorokban, ellentétben a legtöbb más, oktávpáros hangsorral rendelkező hangszerrel (mint például a 12 húros gitár, a charango vagy a bajo sexto). Ezek az „oktávhúrok” növelik a hangzás teltségét, és az akkordokban és a basszus húrjaiban (a zene során folyamatosan játszott mély hangok) használatosak. A gitárszerű hangolást a zeneszerző és szólista Manolis Hiotis vezette be, aki úgy találta, hogy ez a hangolás jobban illik ahhoz a fajta virtuóz játékhoz, amelyről híres volt. Ma a görög zenében a tetrachordo a leggyakrabban használt buzuki, bár néhány hagyományőrző még mindig a trichordót részesíti előnyben, különösen a régebbi rebetiko játékstílusban.

Öt húrsoros buzuki (pentachordo)

Ez a buzuki 10 húros, 5 párban elrendezve, hozzáadva a többi 8 húrhoz egy oktáv G húrsort G2G3 hangolással, annak érdekében, hogy kiterjessze a hangtartományt, így a hangolás G2G3-C3C4-F3F4-A3A3-D4D4 (egy egész hanggal a gitár 5 magas húrja alatt), ami lehetővé teszi a kiterjesztett akkordokat és a sokoldalúbb játékot. Antonopoulos Giorgos népszerűsítette a hangszert.

Erősítés

Manolis Hiotis a modern tetrachordo buzuki kifejlesztése mellett úttörője volt a hangszer erősítésének, amelyet már 1945-ben használhatott. A legkorábbi dokumentált erősítő használata a bouzoukinál azonban egy 1952-es fényképen látható, amelyen Vasilis Tsitsanis és Yiannis Papaioannou játszik buzukin, mindegyikük hanglyukába egy elektromos gitárhoz hasonló hangszedőt szereltek. Számos olyan 1953 és 1959 közötti fénykép is található, amelyen olyan együttesek láthatóak, amelyekben mind az énekesek, mind a buzuki játékosok mikrofont használnak erősítésre. 1960-ra speciális buzuki hangszedőket (mint például a német „Ideal”) gyártottak, amelyeket állandóan a hangszerekbe szereltek. Hasonló hangszedőket ma is széles körben használ számos görög művész, aktív és passzív változatban egyaránt.

Rokon hangszerek

A görög baglama (görögül: μπαγλαμάς) vagy baglamadaki (görögül: μπαγλαμαδάκι) nagyon különbözik a török bağlama-tól. Ugyanúgy van hangolva, mint a trichordo buzuki, de egy oktávval magasabbra hangolva (névlegesen D-A-D), a négy legmagasabb húrra unisono párost, az alsó D-re pedig egy oktávpárt helyeztek el.

-Tzoura

-Ír bouzouki

-Balkáni tambura

-Lant

-Mandolin

-Pandura

-Bağlama

-Šargija

Neves játékosok

-Angelo Avramakis

-Manolis Chiotis

-Anestis Delias

-Alec Finn

-Dimitris Gogos

-Apostolos Kaldaras

-Charis Lemonopoulos

-Colin Meloy

-Giannis Papaioannou

-Spyros Peristeris

-Giannis Tatasopoulos

-Vangelis Trigas

-Babis Tsertos

-Vassilis Tsitsanis

-Markos Vamvakaris

-Nikos Vrachnas

-Giorgos Zambetas

-Phil X

-Frank Zappa

-Mihalis Genitsaris

 

https://en.wikipedia.org/wiki/Bouzouki

nincs adat

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

Mondd el a véleményed

For security, use of CloudFlare's Turnstile service is required which is subject to the CloudFlare Privacy Policy and Terms of Use.

HÚREMBER
KÜLÖNLEGES HANGSZEREINK
Privacy Preferences
When you visit our website, it may store information through your browser from specific services, usually in form of cookies. Here you can change your privacy preferences. Please note that blocking some types of cookies may impact your experience on our website and the services we offer.