Citera 5.
| Méretek | 555 × 210 × 30 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
Citera 5.
| Méretek | 555 × 210 × 30 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
Ütős dulcimerek
A dulcimer szó eredetileg egy pszaltérion-hoz hasonló, trapéz alakú citera volt, amelynek számos húrját a kézben tartott ütőkkel szólaltatták meg. Ezen hangszer változatai számos kultúrában megtalálhatók, többek között:
– Ütős dulcimer (Anglia, Skócia, Egyesült Államok).
– Hackbrett (Dél-Németország, Ausztria, Svájc).
– Tsymbaly (Ukrajna),tsimbl (askenázi zsidó), țambal (Románia) és cimbalom (Magyarország) utalhat egy viszonylag kis népi hangszerre vagy egy nagyobb klasszikus hangszerre. A santouri (Görögország) (az Oszmán Birodalomban „santur”-nak nevezték) szinte azonos a zsidó és román népi hangszerekkel.
– Santur (Irán és Irak)
– A szantúr (Észak-India és Pakisztán) felépítése és hangolása eltér az iráni és iraki szantúrtól.
– Khim (Kambodzsa, Laosz, Thaiföld)
– Yangqin (Kína), Đàn tam thập lục (Vietnam), yanggeum (Korea).
Appalache hegyi dulcimer és származékai
Az Egyesült Államok Appalache hegység régiójában a tizenkilencedik században az ütős dulcimerek ritkák voltak. Ott a dulcimer szót, amelyet a Biblia King James-féle változatából ismertek, egy három- vagy négyhúros bundozott hangszerre használták, amelyet általában ölben, pengetéssel játszottak.
A változatok közé tartoznak:
– Az eredeti Appalache hegyi dulcimer.
– Különféle huszadik századi származékok, többek között:
– Banjo dulcimer, banjo-szerű rezonáló membránnal.
– rezonátor dulcimer, kúpos rezonátorral, amely beillesztett kúp alakú rezonátorral rendelkezik
– Vonós dulcimer, csepp alakú, és függőlegesen tartva vonóval játszanak rajta.
– Elektromos dulcimer, különböző típusú dulcimerek, amelyek hangszedőt használnak a hang felerősítésére.
Az Appalache hegyi dulcimer (sokféle elnevezés, lásd alább) a citeracsaládba tartozó, általában három vagy négyhúros, bundozott húros hangszer, amelyen eredetileg az Egyesült Államok Appalache hegység régiójában játszottak. A hangszer teste a fogólap hosszáig terjed, és a bundozása általában diatonikus.
Név
Az Appalache hegyi dulcimer számos névváltozata létezik. Leggyakrabban egyszerűen dulcimernek nevezik (más néven „dulcimore”, „dulcymore”, „delcimer”, „delcimore” stb.). Ha meg kell különböztetni a nem rokon ütős dulcimertől, különböző jelzőkkel egészítik ki (a hely, a játékstílus, a pozíció, a forma stb. alapján), például: hegyi dulcimer; Kentucky dulcimer; pengetős dulcimer; bundozott dulcimer; lap dulcimer; könnycsepp dulcimer; doboz dulcimer stb. A hangszer számos becenevet is kapott (némelyikük más hangszerekkel közös): „harmónium”, „disznóhegedű”, „zenedoboz”, „harmóniadoboz” és „hegyi citera”.
A hangszer eredete
Bár az Appalache hegyi dulcimer először a 19. század elején jelent meg az Appalache-hegységben élő skót-ír bevándorló közösségek körében, a hangszernek nincs ismert előzménye Írországban, Skóciában vagy Észak-Angliában. Emiatt, valamint az írásos feljegyzések hiánya miatt az Appalache hegyi dulcimer története egészen a közelmúltig nagyrészt spekulatív volt. Az 1980 óta végzett kiterjedtebb kutatások több különböző korszakon keresztül követik nyomon a hangszer fejlődését, és valószínűleg több hasonló európai hangszerből származik: a svéd hummelből, a norvég langeleikből, a német scheitholtból és a francia épinette des Vosgesből. Lucy M. Long néprajz tudós a hangszer történetéről így nyilatkozott:
„Mivel a dulcimerről kevés történelmi feljegyzés áll rendelkezésre, a hangszer eredetét csak találgatni lehetett, egészen a közelmúltig, amikor Ralph Lee Smith és L. Alan Smith a régebbi dulcimerek elemzésével rekonstruálta a hangszer történetét. A dulcimer organológiai fejlődése három korszakra osztható: átmeneti (1700-tól az 1800-as évek közepéig), újjászületés előtti vagy hagyományos (az 1800-as évek közepétől 1940-ig), és újjászületés vagy kortárs (1940 után).”.
Charles Maxson, a nyugat-virginiai Volgából származó Appalache-i hangszerkészítő úgy vélte, hogy a korai telepesek szerszám- és időhiány miatt nem tudták elkészíteni a bonyolultabb hegedűt a kezdeti időkben. Ez volt az egyik tényező, amely a kevésbé markáns ívekkel rendelkező dulcimer megépítéséhez vezetett. Ő is a langeleiket, a scheitholtot és az épinette des Vosges-t említette a hangszer őseiként.
A hegyi dulcimerből kevés valódi példány létezik 1880 előttről, amikor a Kentucky állam Knott megyéjében élő J. Edward Thomas elkezdte készíteni és árulni a hangszereket. A hangszer egyfajta szalonhangszerként vált használatossá, mivel szerény hangereje leginkább kis otthoni összejövetelekre tette alkalmassá. A 20. század első felében azonban a hegyi dulcimer még ritkaságszámba ment, és csak néhány gyártó látta el a zenészeket az Appalache-hegység elszórt területein. A hangszerről gyakorlatilag nem léteznek hangfelvételek az 1930-as évek vége előttről.
Loraine Wyman szoprán énekesnő, aki az első világháború idején koncerteken énekelt appalache-i népdalokat, rövid ideig az Appalache hegyi dulcimerrel is hírnevet szerzett azzal, hogy koncerteken bemutatta azt, és a Vogue magazinban meg is jelent a fényképe, amint hangszerét, egy Thomas által készített dulcimert tart a kezében. Wyman azonban inkább a zongora erőteljesebb kíséretére énekelt. A hangszer igazi reneszánszát az 1950-es évek városi népzenei megújulásában érte el az Egyesült Államokban, Jean Ritchie, egy kentucky-i zenész munkássága révén, aki a hangszerrel lépett fel New York-i közönség előtt. Az 1960-as évek elején Ritchie és férje, George Pickow elkezdte forgalmazni azokat a dulcimereket, amelyeket Kentucky-i rokona, Jethro Amburgey készített, aki akkoriban a Hindman Settlement School faipari oktatója volt. Végül saját hangszergyártásba kezdtek New Yorkban. Eközben Richard Fariña (1937-1966) amerikai népzenész az Appalache hegyi dulcimert is sokkal szélesebb közönséghez juttatta el, és 1965-re a hangszer már ismertté vált a népzenei körökben.
Amburgey mellett, aki ekkorra már leállította a gyártást, a hatvanas évek közepének befolyásos hangszergyártói közé tartozott Homer Ledford, Lynn McSpadden, A.W. Jeffreys és Joellen Lapidus. 1969-ben Michael és Howard Rugg megalapította a Capritaurus nevű céget. Amellett, hogy elsőként kezdték el a hangszer tömeggyártását, design változtatásokat is végrehajtottak, annak érdekében, hogy könnyebbé tegyék a hangszer gyártását és a rajta való játékot. A test nagyobb lett, és a hagyományos fa hangolószegek helyett fém súrlódó vagy fogaskerekes hangolókulcsokkal látták el a hangszereket, hogy a hangolást könnyebbé és megbízhatóbbá tegyék.
Szerkezet és forma
Szervezetileg az Appalache hegyi dulcimer egy pengetett dobozos citera, amelyet népi hangszernek tartanak. Az Appalache hegyi dulcimert hagyományosan fából készítik, és a korai hangszereket általában egy darab fából készítették, a hegyvidék azon részén általánosan megtalálható faanyagból, ahol az építő élt. Az utóbbi időben a gitár esztétikáját idealizáló hangszereket építettek, és a hangdoboz tetejére inkább olyan hangzó fát használtak, mint a lucfenyő vagy a cédrus. A hátlaphoz, az oldalakhoz és a nyakhoz keményebb fát, például mahagónit vagy rózsafát használnak, a fogólaphoz pedig keményfát, például rózsafát, juhart vagy ébenfát. Mivel a modern dulcimer Amerikában keletkezett, és a legtöbbet még mindig ott készítik, az amerikai keményfákat, mint például a dió, tölgy, cseresznye és alma, a készítők még mindig gyakran alkalmazzák.
Mint sok más népi hangszer esetében, az Appalache hegyi dulcimer is sokféle formában, méretben és a konstrukció részleteinek változatosságával készült és készül ma is; bizonyos formák azonban népszerűbbnek bizonyultak, mint mások, és túlsúlyba kerültek. A legáltalánosabb forma hosszú, keskeny hangdobozos, a „nyak” a hangdoboz közepén helyezkedik el, és a hangszer hosszában fut végig. A tipikus hangszerek hossza 70-100 cm, szélessége a legszélesebb részénél 16-19 cm, a hangdoboz egységes mélysége pedig 5-6 cm. A fogólap teteje körülbelül 1,25 cm-rel a hangdoboz teteje fölött van. A hangdobozon általában kettő-négy hanglyuk van, kettő az alsó és kettő a felső hangfekvésben. Ezek különböző formájúak, a hagyományos kedvencek a szív alakú vagy a hegedű hagyományos „f-lyuka”, de a hangszerészek gyakran saját, egyedi hanglyukformákkal teszik személyesebbé hangszereiket.
A hangszer alakja sokféle formát öltött, de a legnépszerűbbek a homokóra, az ellipszis, a könnycsepp és a hosszú, keskeny trapéz vagy téglalap.
A nyak egyik végén található a fejrész, amely a hangolókulcsokat tartja. A fejrészek leggyakrabban vagy tekercs alakúak (hasonlóan a zenekari vonós hangszerek, például a hegedű fejrészéhez), vagy a szalon gitárok vagy bendzsók fejrészéhez hasonló alakúak. A fejrész formáját bizonyos mértékig a választott hangolókulcsok stílusa is meghatározhatja. A régebbi hangszerek és néhány modern „hagyományos” kialakítású hangszer hegedű-stílusú, fából készült súrlódó kulcsokat használ. A modern hangszerek jellemzően fém hangológépeket használnak, akár állítható súrlódó, akár fogaskerekes (pl. gitár) stílusban.
A nyak másik végén található a farokrész, amely a húrok másik (hurok) végének rögzítésére szolgáló tüskéket vagy gyűrűket tartalmazza. A húrok a végtüskék és a hangolókulcsok között feszülnek, áthaladnak egy hídon (a farokrész végén) és egy nyergen (a fejrésznél), amely meghatározza a húrok hosszát. A nyereg és a híd között helyezkedik el a fogólap, amely (jellemzően) diatonikusan elosztott, 12-16 fém, bunddal van ellátva; a nulladik bundot vagy alkalmazzák vagy nem. A fogólap vége és a híd között a nyak lefelé van faragva, így a nyak a hangdob tetejéhez közeli üreget képez. Ez az úgynevezett pengető üreg az a hely, ahol a pengetővel, ujjakkal vagy ütővel megszólaltatják a húrokat. (lásd: játékmód)
Készültek egy- és kétszólamú hangszerek, valamint többnyakú egyszólamú készülékek is (lásd: változatok). Az Appalache hegyi dulcimerek túlnyomó többsége egynyakú, egyszólamú hangszer, és ezek 2-12 húrral készültek, a régebbi hangszereken három a leggyakoribb. A modern hangszereken általában 3, 4, 5 vagy 6 húr van, három vagy négy húrfolyamba rendezve. Számos lehetséges húrelrendezés létezik, de a következők a jellemzőek:
3-húros: Három egyhúros folyam.
4-húros: Három húrfolyam, két egyhúros; egy kéthúros. A megduplázott folyam szinte mindig a legmagasabb hangú (dallam) folyam.
4-húros: Négy egyhúros folyam.
5-húros: Három húrfolyam: Két kéthúros; egy egyhúros. Az egyhúros általában a középső húrfolyam, a basszus és a dallam húrfolyamok pedig kéthúrosak.
5-húros: Négy húrfolyam: Egy kéthúros; három egyhúros. A kéthúros folyam a dallam folyam.
6-húros: Három kéthúros húrfolyam.
Gyártás
Az Appalache hegyi dulcimert gyakran egyéni kézművesek és kis családi vállalkozások készítik az USA déli részén, különösen Appalache hegységben. Egyedileg készített hangszereket könnyen és viszonylag kis határidőre lehet rendelni, és az egyedi gyártású Appalache hegyi dulcimerek ára jelentősen alacsonyabb lehet, mint más egyedi gyártású húros hangszereké (pl. gitár, mandolin vagy bendzsó).
A Romániából, Pakisztánból és Kínából származó olcsó import lassan betör az amerikai piacra. John Bailey „Making an Appalachian Dulcimer” című könyve egyike a még forgalomban lévő számos olyan könyvnek, amely útmutatást ad a dulcimer építéséhez.
Bundok, húrok, hangolás és hangolási módok
Bundok elhelyezése
Az Appalache hegyidulcimer bundjai jellemzően diatonikus skála szerint vannak elrendezve. Ez ellentétben áll az olyan hangszerekkel, mint a gitár vagy a bendzsó, amelyek bundjai kromatikusan vannak elrendezve. Már az 1950-es évek közepétől kezdve egyes gyártók legalább egy további bundot, általában az úgynevezett „hat és fél”, „6½” vagy „6+” bundot kezdtek beépíteni az oktáv alatt fél lépéssel lejjebb. Ez lehetővé teszi, hogy a D3-A3-D4-re (a mixolydiai mód hagyományos hangolása) hangolt ión módban játsszunk, ahol a skála a nyitott (bundozatlan) húron kezdődik. Ezt az elrendezést gyakran úgy találják, hogy jobban elősegíti az akkord-melódia játékot. Az is elterjedt, hogy a 6+ bundtól egy oktávval feljebb egy bundot adnak hozzá, amit „13+” bundnak neveznek, és az 1970-es évek végére ezek a további bundok szabványossá váltak.
Végül egyes gyártók további kiegészítő bundokat kezdtek kínálni az „1+” és „8+” pozíciókban, vagy (alternatívaként) a „4+” és „11+” pozíciókban. Ezek a további bundok még több skála és mód használatának megkönnyítését teszik lehetővé újrahangolás nélkül. Amint az valószínűleg elkerülhetetlen volt, ez a tendencia végül a teljesen kromatikus dulcimerek elérhetőségéhez vezetett, amelyek oktávonként tizenkét bundot tartalmaznak, és így bármilyen hangnemben áthangolás nélkül játszhatók. A kromatikus bundozás azonban továbbra is némileg ellentmondásos a dulcimerjátékosok körében, mivel a hagyománytisztelők inkább a diatonikus fogólap szerintük nagyobb hitelességét részesítik előnyben.
Húrok
Az Appalache hegyi dulcimert fémhuzalból készült húrokkal húzzák; a mélyebb húroknál lehet tekercselt húrokat használni. Ezek a húrok nagyon hasonlítanak a bendzsókon és gitárokon használt húrokhoz, és mielőtt a gyártók speciális „dulcimer készleteket” biztosítottak volna, gyakran bendzsóhúrokat használtak. Egy tipikus dulcimer húrméretének átmérője körülbelül 0,026 és 0,010 hüvelyk között mozog, bár ezen a tartományon kívüli húrméretek is alkalmazhatók a speciális hangolások vagy a nagyobb hangterjedelmű játékstílusok megkönnyítésére.
Hangolás
Az Appalache hegyi dulcimer számára nincs egy standard hangolás, de hasonlóan a hangszer formájához bizonyos hangolások népszerűbbnek bizonyultak, mint mások. Hagyományosan az Appalache hegyi dulcimert általában (balról jobbra) G3-G3-C3, C4-G3- C3 vagy C4-F3-C3 hangolásra hangolták. Megjegyzés: Mivel a dulcimert leggyakrabban ölben vagy az asztalon fekve játsszák, amikor a hangszert függőlegesen tartják (a hangszer fejtámlája felül van), a legmagasabb hangolású húr a bal oldalon van – ez a fordítottja a legtöbb más húros hangszernek (pl. gitár, basszusgitár, hegedű stb.), ahol a legmélyebb húr a bal oldalon van. A dulcimer játékosok azonban megszokták, hogy a húrokat a legmélyebbtől a legmagasabbig nevezik el (mint egy gitáros vagy hegedűs). ami azt jelenti, hogy a húrokat általában fordított sorrendben nevezik el, ahogyan a hangszeren megjelennek, azaz jobbról balra. Így a fent idézett hangolásokat gyakrabban így adnák meg: C3-G3-G3; C3-G3-C4; és C3-F3-C4. A további részben ezt a konvenciót követjük.
Az 1950-es és 1960-as években az Appalache hegyi dulcimer megújulásával a játékosok a magasabb hangolásokat kezdték előnyben részesíteni; ez nem szokatlan sok húros hangszer történetében, a játékosok gyakran állítják, hogy a magasabb hangolás „fényesebbé” teszi hangszerük hangzását. Ennek következtében az eredeti hagyományos hangolások egy egész fokozattal feljebb vándoroltak, és a következők lettek: D3-A3-A3; D3-A3-D4; és D3-G3-D4, amelyek a legelterjedtebb modern hangolások a három húros Appalache hegyi dulcimer esetében.
Játékmód
A mindössze három vagy négy húrral és egyszerű diatonikus bundrenddel rendelkező Appalache hegyi dulcimer általában az egyik legkönnyebben megtanulható húros hangszernek számít. A hagyományos játékmód az, hogy a hangszert laposan az ölbe fektetjük, és a húrokat a jobb kézzel pengetjük vagy pengetjük, míg a bal kézzel a lefogjuk a hangokat a bundok segítségével. Alternatív megoldásként a dulcimert egy faasztalra is lehet helyezni, az asztalt meghosszabbított rezonátorként használva a hangerő növelésére. A hangszert általában úgy húrozzák, hogy a dallamhúr (vagy húrpár) a hangszer játékos felőli oldalán, a basszushúr pedig a külső oldalon van.
A hagyományos játékban a dallamhúrok bundokon történő lefogása egy „hangképzővel” (noter) történik – jellemzően egy rövid fa vagy bambusz pálca -, míg a középső és a basszushúrok rezgőhúrként (drone) szólalnak meg. Ezt a játékmódot ma „noter-drone” játéknak nevezik. Létezik olyan hagyomány is, mely szerint a játékosok madártollat használtak pengetésre, amelynek az oldalágait eltávolították, a pengetés megkönnyítése érdekében.
A korai hegyi dulcimereken a bundok általában egyszerű drótból készült „kapcsok” voltak, amelyek csak a fogólap feléig értek, vagyis csak a dallamhúron lehetett a bundhoz nyomni a húrt. Az 1960-as évek elejére sok dulcimer-készítő felhagyott a kapcsos megoldással, és a fogólap teljes szélességére kiterjedő, előre gyártott bund-drótot használt. Ez lehetővé tette a játékosok számára, hogy az összes húron használják a bundokat, így mód nyílt az akkord-játékra és a kibővült dallamok hangtartománya. Különféle új, „hangképző nélküli” (noter-free) játékstílusok jelentek meg, amelyeket ma „akkord-melódia” játéknak neveznek. A teljes szélességű bundok megjelenése arra is kényszerítette a hangszerkészítőket, hogy hangszereiket egyenlő temperálással bundozzák. A régebbi, félszélességű bundokkal ellátott hangszerek bundozása ritkán tartotta be az egyenlő temperálást, és az intonáció hangszerkészítőnként változott. Egy egyszerű dallammal, amelyet a rezgőhúrral együtt játszanak, ezek a sajátos skálák melegséget és jellegzetes hangulatot adhatnak a zenének, de a régi, nem szabványos bundminták akkordozáskor gyakran olyan disszonanciát eredményeznek, amelyet egyesek elfogadhatatlannak tartanak.
A modern, teljes szélességű bundokkal ellátott, temperált dulcimerek használatával a kortárs játékosok az akkordelméletre épített és más húros hangszerekből importált technikát használatával jelentősen kibővítették a hangszer lehetőségeit. A játékstílusok széles skáláját már régóta használták: a húrok pengetővel való pengetése helyett például a húrokat lehet az ujjakkal is, vagy akár egy kis bottal ütögetve megszólaltatni. Jean Ritchie The Dulcimer Book című könyvében van egy régi fénykép, amelyen Mrs. Leah Smith a Kentucky állambeli Big Laurelből látható, amint pengető helyett vonóval játszik a dulcimeren, a dulcimer farokrésze a játékos ölében van, a feje pedig egy asztalra támasztva, tőle távolabb. Az In Search of the Wild dulcimer című könyvükben Robert Force és Al d’Ossché az általuk preferált módszert „gitárstílusként” írják le: A dulcimer egy pántról lóg a nyakon, és a hangszert úgy pengetik, mint egy gitárt, bár a húrok lefogása még felülről történik. Leírnak még „autoharp stílusú” játékmódot, ahol „a dulcimert függőlegesen tartják, a fejrész a váll fölött van”. Lynn McSpadden Four and Twenty Songs for the Mountain Dulcimer című könyvében azt állítja, hogy egyes játékosok „a dulcimert oldalirányban az ölükre billentik, és gitárstílusban pengetik”. Megint mások ujjal pengetett technikát használnak, a bal kezükkel akkordokat fognak le, a pengető kezükkel pedig ritmikusan „akkordoznak” vagy finom arpeggiókat hoznak létre.
Használata ma
Az Appalache hegyi dulcimer ma már az amerikai zenei hagyomány egyik legfontosabb hangszere, de a modern dulcimer-rajongók által játszott stílusok a hagyományos népzenétől kezdve a populáris és kísérleti formákig terjednek. Vannak, akik kihasználják a hangzás hasonlóságát bizonyos közel-keleti és ázsiai hangszerekkel. A jelenkor zenészei egyre inkább hozzájárulnak a tömör testű elektromos dulcimer népszerűségéhez. Az Egyesült Államokban, Kanadában, az Egyesült Királyságban és Írországban rendszeresen tartanak dulcimerfesztiválokat, mivel az Appalache hegyi dulcimer sok országban követőkre talált.
Bár a hegyi dulcimert sokáig az idősebb generációval hozták összefüggésbe, egyre több és több fiatal játékost vonzott, akik felfedezték varázsát. Mivel könnyű rajta játszani, sok zenetanár különösen alkalmasnak tartja, hogy oktatási célzattal is használják. Ennek megfelelően gyakran használják iskolákban, és sok zenei osztály saját dulcimert is készít. A költségvetés, az idő és a kézművesség korlátai miatt azonban ezeket általában kartonból készítik.
Brian Jones, (Rolling Stones), az 1966-os Aftermath című albumukon, nevezetesen a „Lady Jane” című számban játszott elektromos Appalache hegyi dulcimeren. Az Ed Sullivan Show-ban való fellépésük során is látható, amint a hangszeren játszik. Richard Fariña felvételei inspirálták a hangszer használatára. Az Appalache hegyi dulcimer talán egyik leghíresebb játékosa az énekes-dalszerző Joni Mitchell, aki először az 1960-as évek végén játszott a hangszeren stúdiófelvételeken, leghíresebb a Blue (1971) című albumon, valamint élő koncerteken. Peter Buck az R.E.M.-ből elektromos Appalache hegyi dulcimeren játszik. Paul Westerberg a The Replacements együttesből szintén Appalache hegyi dulcimeren játszik az 1989-es „I’ll Be You” című kislemezen.
Cyndi Lauper szintén elismert dulcimer játékos, aki a néhai David Schnaufertől tanult. Lauper a The Body Acoustic című kilencedik stúdióalbumán is játszott, és a lemezt támogató turnén olyan dalokat adott elő, mint a „Time After Time” és a „She Bop”, amelyeket szólóban játszott a hegyi dulcimeren. A kortárs hivatásos zenészek közé -, akik a dulcimert tekintik elsődleges hangszerüknek-, tartozik a nashville-i Stephen Seifert és az ír bluesgitáros Rory Gallagher, aki későbbi albumain is használt dulcimert. Az Orlandóban élő zenész, Bing Futch egy speciális, kétnyakú hegyi dulcimerrel, valamint egy egyedi rezonátorral játszik, és egyike annak a két mountain dulcimer-játékosnak, akik részt vettek az International Blues Challenge versenyen, és a 2015-ös versenyen az elődöntőig jutott; a 2016-os versenyen Futch bejutott a döntőbe, és elnyerte a „Legjobb gitáros” díjat a szóló-duó kategóriában, annak ellenére, hogy kizárólag az Appalache hegyi dulcimerrel játszott.
Változatok
Mint népi hangszer, az Appalache hegyi dulcimer nagyfokú változatosságot mutat.
Testformák: Mint korábban említettük, a dulcimerek a legkülönfélébb formákban jelennek meg, amelyek közül sokat az „A Catalog of Pre-Revival Dulcimers” című könyv is tartalmaz. A reprezentatív típusok a következők: homokóra, könnycsepp, trapéz, téglalap, ellipszis („Galax-style”), hegedű, hal alakú, és lant hátú.
Felhasznált anyagok: A rétegelt lemez és a tömör faanyagok mellett néhány hangszerkészítő olyan kísérleti anyagokat is használ, mint a karbon-szál. A dulcimerek kartonból is készülhetnek. A gyakran olcsó készletként értékesített karton dulcimerek meglepően jó hangzást és hangerőt kínálnak. Alacsony költségük és csekély sérülékenységük miatt különösen alkalmasak intézményi környezetben, például általános iskolákban történő használatra.
A húrok száma: A dulcimernek lehet kettő vagy akár 12 húrja is (akár hat húrfolyammal). Az 1960-as évekig a legtöbb hegyi dulcimernek három húrja volt. Ma a legnépszerűbb változat a négyhúros, három húrfolyamban, megduplázott dallamhúrokkal.
Méretek és hangterjedelem: Készülnek nagyobb és kisebb dulcimerek egyaránt, amelyek a hangszer hangterjedelmét magasabb és mélyebb hangmagasságokra, valamint dulcimer együttesek szólamainak betöltésére bővítik:
-Baritone dulcimer: Ezek a hagyományos dulcimer nagyobb változatai, amelyeket alacsonyabb hangmagasságra hangoltak. Általában úgy tervezték, hogy egy kvarttal lejjebb hangolják őket: A3-E3-A2 vagy A3 A3 A3-E3-A3-A2, de bármelyik hangolási variáns igazítható ehhez az alacsonyabb hangmagasságú hangszerhez.
-Basszus dulcimer: Nagyon ritka, ezek a szörnyetegek megközelíthetik az 1,2 méter hosszúságot. Ezeket együttes játékra tervezték, és egy oktávval alacsonyabbra vannak hangolva, mint a dulcimer. Hangolásuk A2-E2-A1 vagy A2 A2 A2- E2-A1.
-Szoprán vagy piccolo dulcimer: Ezek kisebb dulcimerek, amelyek mérete a normál dulcimer kb. 80%-ától egészen a normál dulcimer kb. 50%-áig terjed. Úgy tervezték őket, hogy magasabb hangmagasságokat támogassanak, és a hangolás jellemzően egy kvarttal magasabb: G4-D4-G3 vagy G4 G4-D4-G3. A kisebb méret és a csökkentett skálahossz megkönnyíti a kisebb kezű személyek, például a gyermekek játékát is.
-Alto dulcimer: Ez hasonló a szoprán dulcimerhez, de nagyobb és jobban illeszkedik a mélyebb hangmagassághoz.
-Más méretekkel is kísérleteztek, beleértve a kontrabasszus dulcimert is.
Udvarló dulcimerek: Az egyik szokatlan változat az „udvarló dulcimer”. Ez a hangszer egy nagy dulcimer testből áll, két különálló fogólappal. A hangszert két szemben álló személy (a névadó „udvarló” pár) ölébe fektetik, és duetteket játszanak vele.
Dupla nyakú dulcimerek: Valahogy ugyanolyan, mint az „udvarló dulcimer”, de mindkét fogólap (vagy „nyak”) ugyanabba az irányba néz. Bing Futch előadóművész által népszerűsített, többféle hangolást tesz lehetővé hangszercsere nélkül.
Tömör testű elektromos dulcimer: az akusztikus dulcimereket hangszedővel lehet erősíteni, és több gyártó is gyárt tömör testű elektromos dulcimert.
Aquavina: részben vízzel töltött fém rezonátort alkalmazó dulcimer. A rezonátort játék közben megmozgatják, ami a felharmonikusok hátborzongató rezgését eredményezi.
Hibrid hangszerek
Vonós dulcimer: A modern korban erősen módosított változatai kizárólag vonóval való játékra készültek.
Gitár dulcimer: A gitár és a dulcimer keresztezése, amelynek teste inkább hasonlít a gitáréra, de a húrkiosztás és a hangolókulcsok a dulcimerre jellemzőek. E hangszerek húrozása gyakran a dulcimerével ellentétes, a mélyebb húrok a bal oldalon, a magasabb húrok a jobb oldalon vannak, és általában úgy tartják és játsszák őket, mint a gitárt, gitárpozícióban. Ezt a változatot először Homer Ledford alkotta meg, majd szabadalmaztatta, és „dulcitar”-nak nevezte el. (lásd alább)
Dulcitar más néven bot-dulcimer (stick dulcimer) vagy ütős-bot (strum-stick): a gitárhoz vagy mandolinhoz hasonló, hosszú nyakú, bundozott hangszer, diatonikus dulcimer bundozással. A gitár dulcimertől elsősorban abban különbözik, hogy sokkal keskenyebb és kevésbé mély teste van, amely közelebb áll az Appalache hegyi dulcimer hangdobozának arányaihoz. Ezek a hangszerek sokféle néven ismertek, a legelterjedtebb kereskedelmi modell a McNally Strumstick.
Banjo dulcimer: hasonlít a hagyományos dulcimerre, de a testen egy banjo. Ezt a változatot először Homer Ledford hozta létre fel, majd szabadalmaztatta, és „dulcijo”-nak nevezte el. Hasonló hangszerek a „Ban-Jammer” (Mike Clemmer), a „Banjimer” (Keith Young) és a „Banj-Mo” (Folk Notes). A „Dulci-Jo” egy bendzsó/dulcimer hibrid, amely a clawhammer bendzsóhoz hasonló hüvelykujjhúrral, 3 húrral és diatonikus bundmintával rendelkezik, inkább bendzsóhoz hasonló formájú és függőlegesen játszanak rajta, és az Észak Carolinai Michael Fox építette.
CITERA
A citera magyar népi húros hangszer, amelyet pengetéssel szólaltatnak meg. Játék közben asztalra fektethető, legegyszerűbb változatában téglalap alakú hasáb formájú.
A citerafélék családjába tartozó hangszerek a világ szinte minden táján megtalálhatóak, gyakran egymástól nagymértékben eltérő méretű és formájú hangszerek tartoznak ide. A citerák fontos közös jellemzője, hogy a húrok a hangszertest felett húzódnak végig, nyakuk nincsen.
A magyar citera zömében mixolid hangsorú, kvintelő hangszer. Transzponálás nélkül harmonikusan szól rajta a C-dúr, d-dúr, g-mixolid típusú dallam. A kísérőhúrok nélkül szinte bármi lejátszható rajta.
A ma leggyakrabban elterjedt változat a „Dunántúli hasas” és az „Alföldi kölyökfejes” citeratípus keveréke.
Eredete
Magyarországon
A közhiedelemmel ellentétben, nincs arra vonatkozó megbízható adatunk, hogy a honfoglaló magyarság használt volna a néphagyományból ismert citerafélékkel rokonítható, pláne nem azokkal történeti kapcsolatba hozható citera típusokat. Habár a Gesta Hungarorum 46. fejezetében található „Et omnes symphonias atque dulces sonos cythararum et fistularum cum omnibus cantibus ioculatorum habebant ante se.” szövegrészben található cythara alakban némelyek a citerát vélik felfedezni, de a középkori hangszerelnevezések nyelvészeti elemzése inkább arra mutat, hogy az Anonymus által említett cythara hangszernév a kora középkorban elterjedt, vonóval is megszólaltatott kithara, a Cythara Teutonica lehetett. Emellett a korszak hangszerábrázolásainak az elemzése arra enged következtetni, hogy ebben az időszakban húros hangszer jelentéstartalommal kithara-nak nevezték a hárfát, lo. „Hortus Deliciarium” (1167-85) és a citerákhoz hasonló, de azokkal történetileg nem rokonítható pszaltériumokat is, lo. „De rerum naturis” (842-847).
Magyar nyelvterületről a citera legkorábbi leírása Balla Antal 1774-es zeneelméleti írásának „Az Tombora és Czimbalom honnét vette eredetét” fejezetében olvasható, ahol a monochord készítésének leírásában a „citera” szó helyett a „tombora” elnevezés szerepel és nem véletlen, hogy a tambura kifejezés az 1940-50-es évekig a citera általános elnevezése volt az Alföldön. Szintén az ún. hasábcitera „tambura” elnevezését látszik igazolni, hogy az Udvarhely (Hargita) megyei Etéden használt timbora, amit már Orbán Balázs is leírt, egy éllel összeenyvezett, falapokból álló, hat fakulcsos húrrögzítésű hasábcitera jellegű népi zeneszerszám.
A manapság használt citera elnevezés csak a 19. század első felében a Dunántúlon megjelenő salzburgi citera típussal együtt kezd elterjedni. A hasábciterák ősének tekinthető Scheitholtból a keleti Alpokban a fejlődött ki a 18. század végén az ún. Mittenwaldi forma, ami egy diatonikus, fogólappal ellátott, jellegzetes körte alakú hangszertestű citera típus. A hangszertest formai változásához a lanttípusú ciszter szolgálhatott mintául, amelynek elnevezése szintén indirekt kapcsolatba hozható a citerával. Ugyanebben az időszakban megjelent Halleinban egy hasas-kisfejes kiképzésű, diatonikus fogólappal ellátott citeraforma, amelyet a közeli nagyvárosról salzburgi citera típusnak neveznek és amely típus morfológiailag egyértelműen rokonítható a Dunántúl területén elterjedő népi elnevezéssel hasas citera típussal.
Európa
Habár a Kínában elterjedt guqin/kucsin (’ősi csin’) elnevezésű, 7 húros, domború hangszertestű citera típus a legendák szerint 3000 éves múltra tekint vissza, az adatok áttekintése kétségessé teszi, hogy a távol-keleti citeratípusok Európába is eljutottak volna. A távol-keleti, domború hátú citeratípusok felépítése a korábbi, idiochord, bambuszból készült változatokkal magyarázható, és ezek Délkelet-Ázsiából terjedtek el északi irányba és jutottak el kínai nyelvterületre. Az európai lapos citerák azonban morfológiailag eltérő típusok, és eddigi adataink szerint Európában nincs nyoma a távol-keleti, domború kialakítású citeratípusoknak.
A történeti adatok áttekintése arra enged következtetni, hogy az európai citera valószínűsíthetően az ókori monochordból fejlődött ki, amely a püthagoreus kor találmánya volt. A monochord hangközjelekkel ellátott hosszúkás doboz, amely fölé egy húrt feszítettek, és húr alatt levő mozgatható húrlábbal a húr hossza tetszés szerint osztható volt és nem a zenélés volt a célja, hanem a húr, különböző hangközeinek megfelelő bemutatására szolgált. A kora középkorban, a keresztény monostorokban a monochordot szintén hasonló funkcióban használták és a legkorábbi ábrázolása 1100-ból, az augsburgi Szt.Ulrik és Szt. Afra apátság kéziratából ismert. A monochord fontosságát igazolja, hogy a korszak legismertebb zeneteoretikusát, Arezzói Guidót és pártfogóját, Theobald püspököt szintén egy monochorddal ábrázolják egy 12. századra datált délnémet kézirat miniatúráján. De már a 11. században a Ruhr vidéki Werden apátságban készített zsoltár egyik miniatúráján jól látható, hogy a monochordot a vonós lírával és a pszaltériummal együtt tánckísérő hangszerként is alkalmazzák. A 14. század végéről a már citeraként alkalmazott hangszertípus korai ábrázolása a Westminsteri katedrális káptalani gyűléstermének 1380-as években készített freskóján is látható, ahol az egyik zenélő angyal egy kéthúros a monochorhoz hasonló felépítésű hangszeren játszik. Amint az Johannes Aventinus (Johann Georg Turmair) 1516-ban, Augsburgban kiadott „Musicae rudimenta…” című művében, Nikolaus Faber által készített „Schema monochordi” című képéről kiderül, a „monochord” ebben az időszakban már két vagy háromhúros. Az alpesi citera hangszertípus népi hangszerként való alkalmazása Svájcból 1499-ből adatolható, ahol Thomas Platter leírásában egy cserépdobozra erősített, felhúrozott hangszert fadarabbal vagy ujjakkal pengetve szólaltattak meg.
Dánia déli részén, Fyn szigetén található Rynkeby, amelynek templomi freskóján 31 zenélő angyal közül az egyik hosszú, vékony három húros citera típusú hangszeren játszik. Az 1560-ra datált ábrázoláson látható hangszertípus valószínűleg a Langeleg vagy Hummel hasáb citeratípusok egyik korai formája, amely főleg a protestáns északi népek körében terjedt el. A típus későbbi jellegzetessége, hogy a húrok feszességét a vonós hangszerekhez hasonló kialakítású kulcsszekrénnyel lehet szabályozni. Ehhez hasonló citera típusok Franciaországban a Vogézek környéki épinette des Vosges és az alpesi népek körében elterjedt Scheitholt. Ez utóbbi hangszerelnevezés az alnémet Scheitholt ’hasáb fa’ kifejezésből származik, ami Michael Praetorius „Syntagma Musicum II.” című, a kor hangszereit bemutató könyvében vándorénekes hangszerként szerepel. A történeti adatok áttekintése pedig arra mutat, hogy ez a hasábcitera típus terjedt el a 18. század folyamán cseh, morva és szlovák közvetítéssel, először az Alföldön, majd a magyar nyelvterület nagy részén.
Távol-Kelet
Kína
Az úgynevezett Cs’in citera, Kína egyik legősibb hangszere, a kultúra és a civilizáció jelképe. Pengetővel szólaltatják meg hét húrját. A húrokat nem támasztja alá egyetlen láb sem.
Korea
Koreában több, citerához hasonlító hangszer is létezik, például a kajagum és a komungo.
Felépítése
A hangszer nagyjából téglalap alakú. Hossza körülbelül fél méter. Az egyik hosszanti oldala egyenes vonalú. Itt helyezkedik el a fogólap (menzúra).
A fogólapon egymástól különböző távolságra helyezkedik el a két sor érintő. A külső soron a hét törzshang van, két és fél oktáv szélességben. A belsőn a kromatikus hangok találhatók. A két hangsor egymáshoz való viszonya megegyezik a zongorán található fekete és fehér billentyűk szerepével. A fogólap mellett jobb oldalon van az oldalrész, itt pengetnek.
A citera jobb kezünk felőli végében találjuk a húrtartó szegeket, a bal felőliben a fejet. Itt vannak a hangolószegek. Ezekre vannak hangolókulccsal rátekerve a húrok, és itt lehet a húr mélységét, magasságát beállítani, tehát hangolni. A szemben lévő oldal a fejtől lépcsőzetesen szélesedik. Az oldalrészek által bezárt korpuszt hangszertestnek vagy hangszekrénynek nevezik. A hangszekrény két végén két húremelő bak is van, ami a húrokat emelni hivatott. A citeráknak három lábuk van, kettő a fogólap felőli két végén, a harmadik a szemben lévő oldal közepén. A lábak magassága körülbelül 5–6 mm, átmérője 8–10 mm, céljuk az egyenlőtlenségek kiküszöbölése és a csúszásgátlás. A fejeket gyakran díszítik faragással.
Húrozás
Három csoportba sorolhatók, citerától (készítőtől, mérettől) függően az egyes csoport húrjainak száma változhat.
-Dallamhúrok (3-4 db a diatonikus fogólaprészen, 2-3 a pentaton fogólaprészen)
-Basszushúrok (ált. 3db)
-Kölyökhúrok (zengőhúrok) (ált. 3 pár)
Fajtái
Dunántúli hasas citera, ami a legfelső kölyökfej után hirtelen kidomborodik
Alföldi kölyökfejes citera
Pengetése
A citera pengetésére 40-50 évvel ezelőtt kizárólag kihegyezett tollat (szárny és faroktollat) használtak. Ezt mára teljesen kiszorította a szabvány háromszög alakú, közepes keménységű műanyag pengető.
A nyomó
Régen a húrokat kizárólag nyomóval szorították le.
-Tollnyomó, a pengetésre is használt tollat lefaragták, és farudacskát nyomtak bele
-Fanyomó, díszesen, legtöbbször ember alakúra faragták
Használat előtt mindkettőt megfaggyúzták.
-Előnye: a csúsztatások, glissandók szépek.
-Hátránya: a díszítéseket, gyors futamokat nehezebb vagy lehetetlen vele kijátszani.
A citerán megszólaltatható hangsorok, hangnemek
Korlátozott a hangszeren játszható hangnemek száma. Ez abból adódik, hogy a kísérőhúrok az alaphang felhangjaira vannak hangolva, így más záróhang nehezen képzelhető el, hiszen nem kapjuk a tökéletes befejezés érzetét. Bizonyos esetekben disszonáns hangzást idézhetünk elő a citerán nem játszható hangnemben való játék esetén, amikor is egy hangnemben olyan hangok vannak, amelyek a zengőhúrokkal történő együtthangzáskor disszonáns hangközöket szólaltatnak meg. A dallam záróhangjának a citerán az írott „C” hangnak kell lennie. A kísérőhúrok is ennek a hangnak a felhangjaira vannak felhangolva. Kivételes esetben lehetséges a „G”-re történő dallamzárás a kvartszextes- mixolíd és a kvartszextes- fríg hangnemek esetében.
A hangnemek korlátozottsága nem tesznek lehetővé dallamokon belüli modulációkat. Ez a magyar népzene esetében nem jelent problémát, hiszen a magyar dallamkincs többsége nem él hangnemi kitérésekkel, illetve a kivételes modulációk azonos alaphangú hangnemben maradnak. Modulációs gondok olyan táncdallamoknál lehetnek, amelyek klasszicista mintájú periódusépítkezésűek. Itt ugyanis domináns hangnemi kitérések vannak. A hangszer hangolása és a rajta játszható hangnemek lehetővé teszik az ének kísérését.
A citera hangolása
A citerán található húrokat úgynevezett húrcsoportokra oszthatjuk. Ennek megfelelően megkülönböztetünk dallamhúrokat, basszushúrokat és kísérő vagy zengőhúrokat. A dallamhúrok a kombinált fogólapon találhatók. Kombinált, mert a fogólap két részből áll: a diatonikus fogólapból (mint a zongora fehér billentyűi) és a pentaton fogólapból (mint a zongora fekete billentyűi). A gyakorlatban ezzel a fogólap-típussal találkozhatunk. A tisztán diatonikus fogólappal készült hangszerek néhány példánya a legkésőbbi időkig a Dunántúlon, Somogy és Baranya megyében voltak fellelhetőek. A dallamhúrok száma eltérő lehet, de általában 4+3 vagy 3+2 db (diatonikus + pentaton). Azonos hangra vannak felhangolva, ami általában ’G’. A ’G’ hangra történő hangolás esetén a harmadik érintőnél fogott hang ’C’ lesz. A citerások azt a hangot mondják ’C’-nek, de ha a dallamhúrok alaphangolása eltér a ’G’ hangtól, akkor a játszott ’C’ hang helyett más hangzik. A legfontosabb, hogy az „üres” dallamhúr hangja és a mindig ’C’ hangnak mondott hang között T4 hangköz van. (Gyakori, hogy a dallamhúrok alaphangolása nem ’G’, hanem ’Gisz’ vagy ’A’, ekkor ha a citerás ’C’-t játszik, valójában ’Cisz’ vagy ’D’ szól.)
Az összes többi húr a dallamhúrokhoz viszonyítva van hangolva. A következő húrcsoport a basszushúrok. Ezek száma általában három, de ezek számában is lehetnek eltérések. Hangolásuk a következőképpen alakul: „kisbasszus”, ami a diatonikus fogólap harmadik érintőjén lévő (’C’) hangra van hangolva, ezt követi a „középbasszus”, ami a dallamhúrok alsó oktávjára, és a „nagy basszus”, ami a diatonikus fogólap harmadik érintőjén lévő (’C’) hang alsó oktávjára van hangolva.
A kísérőhúrok (vagy zengőhúrok) hangolása.
Ezek számában lehet a legnagyobb eltérés, mert 3-8 darab is lehet. Ennek száma függ az oldalfejek (kisfejek) számától és attól, hogy az egyes kisfejekre hány húrt tesznek (1-2 db). A hangolásuk tematikája követi a basszushúrokéit a következőképpen. (Itt most 4 darab zengőhúrt veszünk alapul.) A „nagybasszus húrt” követően általában van egy zengőhúr, ami még a főfejen található, ennek hangolása megegyezik a dallamhúrok alaphangolásával. Az ezt követő zengőhúr ennek felső kvartjára van hangolva, vagyis a diatonikus fogólap harmadik érintőjén lévő hangra (a leggyakrabban ’C’), az ezt követő zengőhúrt a dallamhúrok alaphangjának felső oktávjára, és azt ezt követő zengőhúrt a diatonikus fogólap harmadik érintőjén lévő (általában ’C’) hang felső oktávjára hangolják.
nincs adat

Értékelések
Még nincsenek értékelések.