Skip to main content Scroll Top

Bandura 2.

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 850 × 535 × 123 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Húrok száma

Hangszeren történő játék módja

Kontinens

Ország

Megosztás:
Kategóriák:
Címkék:

Bandura 2.

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 850 × 535 × 123 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Húrok száma

Hangszeren történő játék módja

Kontinens

Ország

Megosztás:
Kategóriák:
Címkék:

A bandura egy ukrán pengetős népi hangszer. A citera és a lant elemeit ötvözi, és az 1940-es évekig gyakran nevezték kobzának is. A korai hangszerek (1700 körül) 5-12 húrosak voltak, és lantra hasonlítottak. A 20. században a húrok száma kezdetben 31 húrra nőtt (1926), majd 56 húrra – a modern „koncert” hangszereken 68 húrra (1954).

A bandurán játszó zenészeket banduristáknak nevezik. A 19. században és a 20. század elején a hagyományos, gyakran vak bandura-játékosokat kobzároknak nevezték. Egyes feltételezések szerint a hangszer a gusli (kelet-európai pszaltérion) és a kobza (kelet-európai lant) hibridjeként alakult ki. Egyesek a kobzát is a bandurára hasonlító hangszertípusnak vagy hangszernek tekintik. A bandura kifejezés 1441-től fordul elő lengyel krónikákban. A hibridizáció azonban a 18. század végén vagy a 19. század elején történt.

Etimológia és terminológia

A bandurákat először egy 1441-es lengyel krónikában említik, amely szerint III. Zsigmond lengyel király a ruszin Taraszkót alkalmazta az udvarnál, hogy bandurázzon és sakkozzon vele. Középkori lengyel kéziratok más ukrán származású udvari banduristákat is feljegyeztek.

A bandura kifejezésről általában úgy vélik, hogy a lengyel nyelven keresztül került az ukrán nyelvbe, vagy a latinból, vagy a görög pandora vagy pandura szóból; egyes tudósok szerint a kifejezés közvetlenül a görögből került be.

Története

A lantszerű húros hangszerek használata az ukránoknál 591-re nyúlik vissza. Ebben az évben a bizánci görög krónikák bolgár harcosokat említenek, akik kitharának nevezett lantszerű hangszerekkel utaztak. A Kijevi Szent Szófia székesegyházban a 11. századi freskókon ikonográfiai ábrázolásokat találunk lantszerű hangszerekről. Nem ismert, hogy milyen konkrét kifejezéssel utaltak ezekre a hangszerekre azokban a korai időkben, bár feltételezések szerint a lantszerű hangszerre a középkori szláv vonós hangszerekre használt általános szláv kifejezéssel – „husli” – utaltak.

Korai évek

A 18. század közepéig a bandura néven ismert hangszer bundokkal rendelkezett, és a lanthoz vagy a gitárhoz hasonló módon játszották. A hangszer hasonlított a német bandoréhoz, általában 5 szimpla húrsorral, amelyek a nyak mentén húzódtak. A 18. század közepén kezdtek megjelenni a „prystrunky” néven ismert további húrok. A 19. század közepére fokozatosan a citera-szerű bandura váltotta fel a lant-szerű bandurát.

A lant és a pszaltérion organológiai elemeit ötvöző hangszer feltalálását néha Francesco Landininek, a trecento idején élt olasz lantművész-zeneszerzőnek tulajdonítják. Filippo Villani írja Liber de civitatis Florentiae című művében: „…[Landini] feltalált egy újfajta hangszert, a lant és a pszaltérion kereszteződését, amelyet serena serenarumnak nevezett el, egy olyan hangszert, amely a húrok megpengetésekor gyönyörű hangot produkál”. Ritka ikonográfiai bizonyítékok (olyan művészek, mint Alessandro Magnasco) azt mutatják, hogy ilyen hangszereket még 1700 körül is használtak Olaszországban.

A bal parti Ukrajna (Dnyepertől keletre fekvő rész) Hetman-államában a bandura jelentős átalakuláson ment keresztül, amikor kialakult a vándorló vak zenészek hivatásos osztálya, a kobzárok. A bandurajátékot tanító intézmény első említései 1738-ból származnak, egy hlukhivi zeneakadémiáról, ahol a bandurát és a hegedűt kottából tanították játszani. Ez volt az első zeneiskola Kelet-Európában, és zenészeket és énekeseket készített fel a szentpétervári cári udvar számára.

A szerkezetet és a játéktechnikát úgy alakították át, hogy az elsődleges szerepe az énekes szólóhang kísérete legyen. A 18. század közepére a hangszer olyan formájúvá fejlődött, amelynek körülbelül négy-hat – bundozott vagy bund nélküli – nyak mentén futó kvart hangolású húrral, és a fedlapon keresztül diatonikus skálára hangolt, legfeljebb tizenhat magas húrral (úgynevezett prystrunkyval) rendelkezik. A bandura ebben a formában viszonylag változatlanul egészen a 20. század elejéig létezett.

Udvari évek

A 20. századig a bandura-repertoár szóbeli hagyomány volt, amely elsősorban a bandura kíséretre énekelt műveken alapult. Ezek közé tartoztak népdalok, énekek, zsoltárok és dumy néven ismert eposzok. Néhány néptáncdallam is a repertoár részét képezte.

A hangszer a kelet-európai nemesi udvarokban vált népszerűvé. Számos idézet említi ukrán banduristák létezését Oroszországban és Lengyelországban egyaránt. Erzsébet orosz cárnő (Nagy Péter lánya) tartós kapcsolatot ápolt és talán morganatikus házasságot is kötött ukrán udvari banduristájával, Olekszij Rozumovszkijjal.

1908-ban a kijevi Mykola Liszenko Zenei és Színházi Intézetben megkezdődött a bandura oktatás, Ivan Kucsuhura Kucserenko kobzar részvételével. Kucserenko rövid ideig, 1911-ig tanított, és 1912-ben Hnat Hotkevics segítségével megpróbálták újraindítani a képzést, azonban Mykola Liszenko halála és Hotkevics ezt követő, 1912-es száműzetése meghiúsította ezt. Hotkevics 1909-ben adta ki Lembergben a bandura első alap tankönyvét. Ezt számos más, kifejezetten hangszer specifikus alap tankönyv követte, mint például Mihajlo Domontovics, Vaszil Sevcsenko és Vaszil Ovcsinnyikov 1913-14-ben megjelent művei.

1910-ben jelent meg Kijevben Hotkevics első, bandurára írt kompozíciója. Ez egy „Odarocska” című táncdarab volt, amelyet Harkivi stílusban játszott népi bandurára írt. Hotkevics 1912-ben elkészített egy zeneműveket tartalmazó könyvet, de a kiadó letartóztatása miatt az soha nem került nyomtatásba. Annak ellenére, hogy az 1920-as évek végén és a 30-as évek elején számos kompozíciót írtak a hangszerre, és ezeket a műveket kiadásra előkészítették, Ukrajnában ezekből kevés jelent meg. 1913-14-ben több bandura alaptankönyv jelent meg nyomtatásban, amelyeket Domontovics, Sevcsenko és Ovcsinnyikov írt, és amelyek ukrán népdalok feldolgozásait tartalmazzák bandura-kísérettel.

Az elnyomás évei

Cári szankciók

A kobzárok üldözése 1876-ban kezdődött a cári Oroszország alatt az Ems Ukaz kiadásával: a kobzárok és banduristák színpadi előadásait hivatalosan betiltották. A rendelet 4. paragrafusa kifejezetten arra irányult, hogy megakadályozzon minden zenét, beleértve az ukrán nyelvű népdalok előadását is. Ennek következtében a vak hivatásos zenészek, mint például a kobzárok, az utcára kerültek. A nagyobb orosz nyelvű városokban a nem ukrán lakosság gyakran közönséges utcai koldusként kezelte őket, letartóztatták őket, és hangszereiket megsemmisítették. A korlátozásoknak és a brutális üldöztetésnek csak 1902-ben vetettek véget, miután a Birodalmi Régészeti Társaság külön küldöttséget küldött a Belügyminisztériumba.

Az orosz kormány által 1876-ban bevezetett szankciók (Ems ukaz), amelyek szigorúan korlátozták az ukrán nyelv használatát, és a 4. paragrafusban

 a bandura koncertszínpadon való használatát is korlátozták, mivel a teljes repertoárt ukránul énekelték. Sok banduristát és kobzárt üldöztek szisztematikusan az Ukrajnát ellenőrző hatóságok különböző időszakokban. Ennek oka az volt, hogy a bandura az ukrán történelem bizonyos korszakaihoz kötődött, valamint az, hogy a kobzárok repertoárjában a vallási elemek túlsúlyban voltak, amelyeket végül az újkori banduristák is átvettek. A kobzárok egyedi repertoárjának nagy része az ukrán kozákok örökségét idealizálta. A repertoár jelentős részét a kobzárok által a templomokon kívül énekelt paraliturgikus énekek (kanty) és zsoltárok alkották. Előbbiek miatt gyanús elemeknek tartották őket és néha ellenségesen viszonyultak erkölcsi értékeikhez.

E korlátozások, valamint a kobzárok és banduristák gyors eltűnése miatt az 1902-ben Harkivban tartott XII. régészeti konferencián ismét szóba került a vándorló vak bandurajátékosok vándorénekes művészetének témája. Úgy tudták, hogy az utolsó vak kobzár (Veresai Osztap) 1890-ben meghalt, azonban a kutatások során hat vak hagyományőrző kobzárt találtak életben, akik a konferencián színpadra léptek. Ezt követően az ukrán öntudat erősödése népszerűbbé tette a bandurát, különösen a fiatal diákok és értelmiségiek körében. A bélhúrokat felváltották a fémhúrok, amelyek 1902 után váltak standarddá. A húrok száma és a hangszer mérete is növekedni kezdett, hogy megfeleljen mind a színpadi előadásokhoz szükséges hangerőnek, mind pedig a városi, népi énekek új repertoárjának előadásához, amely kifinomultabb kíséretet igényelt.

A hangszer használata a nyugati hangszerek és a nyugati zenei divat bevezetésével a nemesség körében hanyatlásnak indult, de a Hetmanátusban az ukrán kozákok körében továbbra is népszerű hangszer maradt. A Zaporizzsai Szics pusztulása után a hangszeren a jobb parti Ukrajnában (Dnyepertől nyugatra) továbbra is játszottak a kobzári néven ismert vándorló, vak zenészek. A bandurista együtteseknek a növekvő megbecsülésével párhuzamosan felgyorsult a bandurán történő előadáshoz kapcsolódó technológiai fejlődés is. A 20. század elején úgy tűnt, hogy a hangszer teljesen kiment a divatból. Abban az időben mintegy 20 húrja (4 basszus és 16 prystrunky) volt, fa hangolókulcsokkal rendelkezett. A hangszer hangereje nem volt elég hangos a koncertszínpadon.

Tolerancia időszaka

1918-20-ban az októberi forradalom után, az orosz polgárháború idején a bolsevikok számos banduristát lelőttek. Ezen banduristák többsége a különböző ukrán fegyveres erők tagja volt, vagy ukrán katonáknak játszott. A jelenlegi kimutatások mintegy 20 ismert banduristát sorolnak fel, akik ebben az időszakban vesztették életüket. Kevés kobzár szerepel ezen a listán. Kevés a feljegyzés a banduristák haláláról ebből az időszakból.

1923-tól kezdve az ukrán nyelvvel és kultúrával szembeni tolerancia időszaka következett be, miközben a szovjet hatalom benyomult az országba. Ebben az időszakban a bandura népszerűsége jelentősen megnőtt.

A bandura a 20. században jelentős változásokon ment keresztül a felépítése, a játéktechnika és a dalok repertoárjának tekintetében. A kezdeti fejlesztések a hangszer hangterjedelmének növelésére és a hangszer hangzásának javítására irányultak. 1911-re a 32 diatonikusan hangolt húrral rendelkező hangszerek általánossá váltak, és nagyrészt felváltották a hagyományőrző kobzárok tradicionális hangszereit. A fém hangolókulcsok 1914 körül jelentek meg. Ezek lehetővé tették az előadó számára, hogy a hangszert pontosan hangolják. Ez különösen akkor volt kulcsfontosságú, amikor együttesben játszottak. Az 1920-as évek közepére a hangszerhez kromatikus húrokat is adtak, amelyek lehetővé tették az előadó számára, hogy módosított hangokat is játsszon és hogy más hangnemekbe moduláljon. A hangszer szerkezetét módosították, hogy lehetővé tegye ezen húrok további feszítését. A húrok száma 56 körülire emelkedett.

1931-ben fejlesztették ki az első mechanikákat, amelyek lehetővé tették a zenekari hangszer gyors újrahangolását többféle, egymástól jobban elkülönülő hangnemben.

1926-ban Prágában megjelent a Mykhailo Teliha által összeállított bandura-kompozíciók gyűjteménye. Hnat Khotkevych 1928-ban szintén több, bandurára írt kottagyűjteményt készített; a Szovjetunióban bekövetkezett drámai politikai változások miatt azonban egyik gyűjteményt sem adták ki.

Bár bandurák sorozatgyártására szolgáló műhelyeket már korábban is létesítettek Ukrajnán kívül /Moszkvában (1908) és Prágában (1924)/, a bandurák folyamatos sorozatgyártása Ukrajnában csak 1930-ban kezdődött meg.

A hivatalos konzervatóriumi bandura-tanfolyamokat csak a szovjet forradalom után hozták létre újra, amikor Hotkevics visszatért Harkivba, és meghívást kapott, hogy 1926-ban a Muz-Dram Intézetben, 1938-ban pedig Kijevben tanítson bandura kurzust. Vaszil Jemetz 1923-ban Prágában banduraiskolát alapított, több mint 60 növendékkel. 1932-33-ra azonban a szovjetek az ukrán városi népi kultúra szigorú korlátozásával próbálták megfékezni az ukrán öntudat erősödését. Az ukrajnai bandura osztályokat feloszlatták, és sok banduristát elnyomott a szovjet kormány.

Az üldöztetés évei

1926-ban a Szovjetunió Kommunista Pártja (a bolsevikok) harcolni kezdett a helyi kommunista pártokon belüli feltételezett nacionalista tendenciák ellen. 1927-ben a Központi Bizottság deklarálta, hogy az orosz nyelv különleges nyelv a Szovjetunióban. 1928-ra olyan korlátozások léptek életbe, amelyek közvetlenül érintették a hagyományos kobzárok életmódját, és megakadályozták, hogy útlevél nélkül utazzanak és engedély nélkül lépjenek fel. A korlátozások vonatkoztak a nem bejegyzett szálláshelyekre is, valamint a bandurák engedély nélküli gyártására vagy készítésére is.

1929 júliusában számos ukrán értelmiségit letartóztattak, mert állítólag tagjai voltak a (valószínűleg kitalált) Szövetség Ukrajna Felszabadításáért nevű szervezetnek. Nagyjából ebben az időben tűnt el számos prominens bandurista. Ezen banduristák többsége részt vett az 1918-as forradalomban az Ukrán Nemzeti Köztársaság oldalán. Az Ukrajna Felszabadításáért szervezet tagjainak vád alá helyezésével számos banduristát, valamint olyan személyeket is perbe fogtak, akik segítettek a bandura együttesek körüli szervező munkában. Néhányukat letartóztatták és szibériai táborokba küldték. Másokat a Fehér-tengeri csatorna építésére küldtek. Néhány banduristának sikerült megszöknie ezekből a táborokból. Az 1930-as években a Kubánban is volt egy bandurásokat érintő letartóztatási hullám. A letartóztatott banduristák közül sokan viszonylag „könnyű” büntetést kaptak, 5-10 év munkatáborban letöltendő fogságot vagy száműzetést, általában Szibériában.

Az 1930-as években Ukrajnában véget ért a vándormuzsikusok hagyományos korszakaa. Dokumentumok tanúskodnak arról, hogy nagyszámú nem vak banduristát is letartóztattak ebben az időszakban, ők azonban viszonylag enyhe, 2-5 év büntetőtelepen vagy száműzetésben letöltendő büntetést kaptak.

1934 januárjában az ukrán kormány elrendelte, hogy a köztársaság fővárosa Kijev legyen. Mivel az összes kormányzati szervezeti egységet áthelyezték, számos kormányzati szervezet jelentős ideig nem működött megfelelő hatékonysággal. A költözés során sok fontos dokumentum elveszett és rossz helyre került. Januártól az államilag támogatott bandura együttesek művészei nem kaptak többé fizetést munkájukért. Októberre az államilag finanszírozott Bandurista Capella mindenféle fizetés híján leállt. Decemberben az ukrán értelmiségiek elleni elnyomási hullám következtében 65 ukrán írót is letartóztattak.

Az 1930-as években a szovjet hatóságok intézkedéseket hoztak az ukrán kultúra általuk nem megfelelőnek ítélt aspektusainak ellenőrzésére és korlátozására (ruszifikáció). A nem megfelelő aspektusok része volt a bandura iránti érdeklődés is. Különböző szankciókat vezettek be a szovjetellenesnek ítélt kulturális tevékenységek ellenőrzésére. Amikor ezek a szankciók kevésnek bizonyultak az ilyen kulturális termékek iránti érdeklődés mérséklésére, a kultúra terjesztőit, például a banduristákat is, gyakran szigorúan üldözték a szovjet hatóságok. Sokukat letartóztatták, néhányukat kivégezték vagy munkatáborokba küldték. Az 1930-as évek végi nagy tisztogatások csúcspontján a kijevi Állami Bandurista Capella a politikai letartóztatások miatt kéthetente cserélte művészeti vezetőit.

Az 1930-as években a banduristákat folyamatosan letartóztatták és kihallgatásokra vitték, amelyek akár hónapokig is eltarthattak. Sokakat folyamatosan zaklattak a hatóságok. Míg 1934 körülig az inkrimináltak viszonylag enyhe, 2-5 éves büntetést kaptak, 1936 után az ítéletek gyakran halálosak voltak és rögtönítélő bíróságok hozták meg a golyó általi halál ítéleteket. 1937-38-ban számos banduristát végeztek ki. A banduristák és kobzárok több kivégzéséről maradtak fenn dokumentumok ebből az időszakból. Eddig 41 kivégzésre ítélt bandurista dokumentációját találták meg, és mintegy 100 olyan dokumentumot, amely 10-17 év közötti kirótt büntetést tanúsít. A letartóztatottakat gyakran megkínozták, hogy vallomáshoz jussanak. Az ítéleteket a trojka hirdette ki, és a tárgyalást követő órákon vagy napokon belül gyorsan kiosztották őket. A kivégzettek családjainak gyakran közölték, hogy a banduristát levelezési jog nélkül egy táborba küldték.

Tömeggyilkosság

Az utóbbi években bizonyítékok kerültek elő egy olyan néprajzi konferenciának álcázott eseményről, amelyet 1933 decembere és 1934 januárja között tartottak az Ukrán SZSZK fővárosában, Harkivban. Számos vándor utcazenészt hívtak meg az ország minden részéből, konkrétan vak kobzárokat és lirnyikeket (tekerőlant ukrán változatával, saját éneküket kísérő vándorzenészek), akiknek a számát 300-ra becsülik. Később mindannyiukat kivégezték, mint az új szovjet társadalom nemkívánatos elemeit.

1978-ban bizonyíték került napvilágra (Solomon Volkov vallomása: The Memoirs of Shostakovych és Leonid Plyushch’s History’s Carnival) (1978) az ukrán vak zenészek szovjet hatóságok általi tömeges meggyilkolásáról. A tragédiát Mykola Horbach disszidens ukrán költő 1981-es írása is említi.

Egy széles körben elterjedt verzió szerint a zenészeket néprajzi konferencia ürügyén gyűjtötték össze, majd tömegesen kivégezték őket. A különböző verziók különböző időpontokat és helyszíneket adnak meg a konferenciára. A zűrzavart fokozza, hogy a kobzárok, banduristák és lirnyikek között alig tesznek különbséget. Egy ilyen konferencia megszervezését igazoló levéltári dokumentumok kerültek elő, amelyeket Mykhailo Polotay bandurista megerősített, aki a konferencia egyik kezdeményezője és szervezője volt. Bár a kobzárok tömeges kivégzését közvetlenül igazoló dokumentumokat mindeddig nem találtak, de hosszú a listája az ebben az időben meghalt vagy eltűnt kobzároknak és banduristáknak.

Egy másik változat szerint a konferenciát 1933 decemberében rendezték meg Harkiv közelében, ahol 300 embert (kb. 50 vak kobzárt és kb. 250 lirnyiket) gyűjtöttek össze és hagyták, hogy a város határán kívül egy vízmosásban haljanak meg. Ennek az tragédiának a helyszínét nemrégiben fedezték fel a KGB (vagy az NKVD) tulajdonában lévő üdülőépület területén, a Harkivi terület Piatykhatszkij körzetében. Harkiv központjában emlékművet is állítottak ennek a tragikus eseménynek a tiszteletére.

A stagnálás évei

A második világháború után, különösen Joszif Sztálin halála után, ezek a korlátozások némileg enyhültek, és a bandura tanítást újraindították az ukrajnai zeneiskolákban és konzervatóriumokban, kezdetben a kijevi konzervatóriumban, Hotkevics tanítványa, Volodimir Kabachok vezetésével, aki a koljmai gulág munkatáborból való szabadulása után tért vissza Kijevbe.

Sztálin halála után a szovjet adminisztráció drákói politikája leállt. Sok banduristát, akiket ebben az időszakban üldöztek, „rehabilitáltak”. A száműzöttek közül néhányan visszatértek Ukrajnába. Újraindították a konzervatóriumi képzéseket és idővel a Csernyihivi és Lvivi hangszergyárakban újraindult a bandurák sorozatgyártása.

A kobzárok és banduristák náci üldöztetéséről szóló beszámolók többsége szovjet kitaláció volt, azonban számos prominens bandurista valóban a nácik keze által halt meg. Az egyik nevezetes bandurista Teliha volt, akit 1942 februárjában, a tragikus kijevi Babij Jar-i mészárlás során végeztek ki. A szovjet források számos kobzar, például I. Kucserenko halálát a német-náci megszállásnak próbálták tulajdonítani. A legújabb dokumentumok a legtöbb ilyen verziót a halálukról megcáfolták.

Az 1950-es években számos bandurista is meghalt vagy eltűnt különös és megmagyarázhatatlan körülmények között. Néhányan balesetet szenvedtek (Szingalevics, Kukhta, Konyk). Jelentős számú, körülbelül 30-50 banduristát Nyugat-Ukrajnából Szibériába deportáltak. Az 1960-as évekre a banduraművészet kommunista párti általi teljes ellenőrzése megvalósult. A bandura elnőiesedésének időszaka következett be, amikor a férfiakat nem vették fel a konzervatóriumi tanfolyamokra, hogy bandurát tanuljanak. A bandurán játszók repertoárja jelentősen megváltozott: a történelmi daloktól és eposzoktól a romantikus szerelmi és lírai művekig, valamint a klasszikus zongoraművek átiratáig.

A második világháború után két gyár volt meghatározó a bandurák gyártásában: a Csernyihivi hangszergyár (amely 1954 és 1991 között havonta 120 hangszert, összesen több mint 30 000 hangszert gyártott) és a Lvivi Trembita hangszergyár (amely 1964 óta több mint 3000 hangszert gyártott). Más sorozatban gyártott hangszerek is készültek a Kijevi és a Hmelnyickij-Podilszkij műhelyekben.

Németországban 1948-ban a Honcsarenko testvérek az Ukrán Bandurista Kórus műhelyeiben tovább finomították a mechanikát annak érdekében, hogy az még megbízhatóbb legyen a koncertszínpadon, és a hangszer hangszínét is kiegyegyensúlyozottabbá tegyék. Hasonló fejlesztéseket végzett Ukrajnában Ivan Skliar is, aki 1956-ban kifejlesztette a Kijevi koncert bandurát – egy olyan hangszert, amelyet a legtöbb ukrajnai hivatásos bandurista használni kezdett. Később Vaszil Heraszjmenko is kifejlesztett egy kissé kifinomultabb hangszert Lembergben.

Bár a közvetlen és nyílt konfrontáció megszűnt, a kommunista párt továbbra is számos közvetett eszközzel ellenőrizte és manipulálta a bandurista művészetet. A banduristáknak most már cenzúráztatniuk kellett a repertoárjukat, és le kellett állítaniuk minden olyan kulturális tevékenységet, amelyet szovjetellenesnek ítéltek. Ide tartoztak a vallásos szövegű vagy dallamú dalok, a karácsonyi énekek, a kozák múltról szóló történelmi dalok és a nacionalista felhanggal bíró dalok. Egyes banduristák a Kommunista Párt soraiban magas rangú tisztségviselőkké emelkedtek. (Például Szerhij Bashtan több mint 30 éven át volt a kommunista párt első titkára a kijevi konzervatóriumban, és ebben a pozícióban korlátozta az ukrán kultúra számos ágának fejlődését Ukrajna első számú zenei intézményében).

A bandurás társadalom elnőiesítésének politikája erősen korlátozta a professzionális férfi bandurások számát is (a kobzár mesterség eredetileg kizárólag a férfiak területe volt). Ez zavarokat okozott, mivel csak egyetlen hivatásos együttes létezett, és az kizárólag férfi játékosokból állt. A nők előretörése a bandurások között jelentősen befolyásolta a bandura-repertoárt: a hősi epikus hagyományos műfaj helyett az énekelt románcok terjedtek el. Korlátozások voltak a hangszerek beszerzésében, és ellenőrzést gyakoroltak a bandurára vonatkozó zeneirodalom kiadása felett. Csak „megbízható” előadók léphettek színpadra, szigorúan cenzúrázott és korlátozott repertoárral. Ezek a korlátozások továbbra is jelentős hatást gyakoroltak a kortárs művészeti formák fejlődésére.

A visszarendeződés évei

Az 1970-es évek végén kezdték sorozatban gyártani ezeket a hangszereket a Csernyihivi, majd a Lvivi gyárban. Az 1970-es évek közepén kifejlesztették a műkörmöket is, amelyek lehetővé tették a banduristák számára a professzionálisabb előadást. Az 1960-as években a modern professzionális banduratechnika és repertoár alapjait Bashtan fektette le a Kijevi Konzervatórium növendékeivel végzett munkája alapján. Hivatásos ukrán zeneszerzők csak a második világháború után, konkrétan az 1950-70-es években kezdtek el komolyan komponálni a hangszerre, köztük olyan zeneszerzők, mint Mykola Dremliuha, Anatolij Kolomiyetz, Jurij Oliynyk és Kost Miaskov, akik komplex műveket, például szonátákat, szviteket és versenyműveket alkottak a hangszerre.

Az utóbbi időben egyre több ukrán zeneszerző kezdte beépíteni a bandurát zenekari műveibe, és olyan hagyományos ukrán népi operákat, mint a Natalka Poltavka, újrakomponáltak a bandura számára. Kortárs művekben, mint például J. Sztankovics Kupalo és Valerij Kikta The Sacred Dnipro című művében szintén a zenekar részeként használták a bandurát. Ukrán származású nyugati zeneszerzők, mint Oliynyk és Peter Sencsuk, szintén komponáltak komolyzenei műveket bandurára.

Manapság az ukrajnai zenei konzervatóriumok mindegyike kínál bandurára szakosodott kurzusokat. Banduraoktatást az összes zenei főiskolán és a legtöbb zeneiskolában is kínálnak, és ma már lehetőség van bandura-előadó műveészetre és -pedagógiára szakosodott felsőfokú diplomák megszerzésére is. A legnevesebb ilyen intézmények a Kijevi és a Lvivi konzervatórium, valamint a Kijevi kulturális egyetem, elsősorban a jólképzett tanári kar miatt. További, egyre nagyobb hírnévre szert tevő központok az Odesszai konzervatórium és a Harkivi Kulturális Egyetem.

Jelen

A legfgontosabb modern együttes, amely bandurán játszik, a Shpyliasti Kobzari. Tin Sontsia legtöbb szerzeménye tartalmaz bandura szólamot. Ez a hangszer a HASPYD néhány számában is megszólal.

Felépítés

A hagyományos bandura hátlapját általában tömör fából (fűzfa, nyárfa, cseresznye vagy juhar) faragják. Az 1960-as évektől kezdve a ragasztott hátú hangszerek is elterjedtek; sőt, újabban a bandurákat üvegszálas hátlappal is elkezdték gyártani. A fedőlap hagyományosan egyfajta lucfenyőből készül. A hangolókulcsok és a híd keményfából, például nyírfából készülnek.

A hangszer eredetileg diatonikus hangszer volt, és annak ellenére, hogy az 1920-as években kromatikus húrokkal egészítették ki, továbbra is diatonikus hangszerként játszottak rajta. A legtöbb mai koncerthangszer olyan mechanikával rendelkezik, amely lehetővé teszi a hangszer gyors áthangolását különböző hangnemekbe. Ezeket az emelőket először az 1950-es évek végén építették be a koncerthangszerekbe. A modern banduraépítéshez jelentősen hozzájárult Hotkevych, Leonid Haydamaka, Peter Honcharenko, Skliar, Herasymenko és William Vetzal.

Napjainkban négy fő bandura-típus létezik, amelyek konstrukciójukban, játék közbeni tartásukban, játéktechnikájukban, repertoárjukban és hangzásukban is különböznek egymástól.

-Népi vagy Starosvitska Bandura

A Starosvitska bandura vagy hagyományos bandura, amely a 18. század végétől elterjedt, néha népi vagy régi bandurának is nevezik. Ezek a hangszerek általában 12-20-23 húrosak, diatonikusan hangoltak (4-6 basszushúr és 16-18 magas húr, úgynevezett prystrunky). Ezeket a hangszereket kézzel készítik, általában helyi falusi hegedűkészítők, és nincs két egyforma hangszer. A hátlapot általában egyetlen fadarabból, jellemzklően fűzfából faragják ki, és keményfából készült fakapcsokat használnak. A húrokat diatonikus skálára (dúr, moll vagy modális) hangolják, a basszushúrokat a diatonikus sor megfelelő I., IV. és V. fokára hangolják.

A hangszert Ukrajnában szinte kizárólag vándorló vak énekmondók használták, akiket kobzar-nak neveztek. E hangszereken hagyományosan bélhúrokat használtak, azonban 1891 után, a tömegesen gyártott hegedűhúrok bevezetésével az acélhúrok kezdtek népszerűvé válni, és a 20. század elejére ezek váltak uralkodóvá.

Az 1980-as években újjáéledt az érdeklődés a bandura autentikus népi változata iránt, amelyet Heorhy Tkacsenko tanítványai, nevezetesen Mykola Budnyk, Volodimir Kushpet, Mykola Tovkailo és Victor Mishalow kezdeményeztek. A mozgalmat tanítványaik folytatták, akik kobzar céheket alakítottak: Mihajlo Hai, Koszt Cseremszkij és Jurij Fedinszkij. A hangszerhez jóváhagyott hivatalos tanfolyamokat szerveztek, valamint tankönyveket írtak. A hangszer több neves, mai készítője a néhai Budnyk, Tovkailo, Ruszalim Kozlenko, Vaszil Bojanovszkij, Fedinszkij és Bill Vetzal. A Hnat Hotkevics Harkivban 3 évente megrendezésre kerülő nemzetközi népi hangszerversenyen (Hnat Khotkevych International Folk Instruments Competition) a hagyományos bandurajáték kategóriája is szerepel.

Kijevi stílusú bandura

A kijevi stílusú vagy akadémiai bandura a ma Ukrajnában leggyakrabban használt hangszer. 55-65 fémhúrral (12-17 basszus és 50 magas húr, úgynevezett prystrunky) rendelkeznek, amelyek 5 oktávig kromatikusan vannak hangolva, hangolás-váltó mechanizmusokkal vagy anélkül. A hangszereket kijevi stílusú banduráknak nevezik, mivel a kijevi Bandurista Capella által meghonosított kijevi stílusú játéktechnika számára készültek. Mivel a játékstílus a Csernyihivi kobzárok technikáján alapult, a hangszert időnként Csernyihivi stílusú bandurának is nevezik.

A koncertbandurákat elsősorban a Csernyihivi hangszergyár vagy a Lvivi Trembita hangszergyár gyártja. Ritkább hangszerek a Hmelnyickij-Podilszkij és a Kijevi műhelyből származnak. E hangszereknek két fő típusa létezik: a „Standard Prima” hangszerek és a „koncert” hangszerek, amelyek abban különböznek a „Prima” hangszerektől, hogy a hangszer felső peremébe helyezett hangolás váltó mechanizmussal rendelkeznek.

A „koncert” kijevi típusú bandurákat először Kijevben, az Ivan Skliar által szervezett zenei műhelyben gyártották 1948-1954 között, majd 1952-től a Csernyihivi Hangszergyárban. A Csernyihivi gyár 1991-ben hagyta abba a bandurák gyártását. A kijevi stílusú bandurák egy másik vonalát Vaszil Heraszjmenko fejlesztette ki, és a Lvivi Trembita Hangszergyár továbbra is gyártja őket. Ritkább hangszerek léteznek az azóta megszűnt Hmelnyickij-Podilszkij kísérleti zenei műhelyből is.

Harkivi stílusú bandura

Ezeket a hangszereket elsősorban Ukrajnán kívüli kézművesek készítik; az utóbbi időben azonban Ukrajnában igen keresetté váltak. A hangszereket diatonikusan (34-36 húrral) vagy kromatikusan (61-68 húrral) húrozzák.

A standard Harkivi bandurát először Hotkevics és Haydamaka fejlesztette ki az 1920-as évek közepén. A félkromatikus változatot a Honcsarenko testvérek fejlesztették ki az 1940-es évek végén. Az 1980-as években Heraszmenko számos hangszert készített. Az ausztráliai Hnat Hotkevics Ukrán Bandurista Együttes volt az egyetlen nyugati együttes, amely a Harkivi stílusú bandurát használta.

Jelenleg a kanadai bandura-készítő, Bill Vetzal foglalkozik e hangszerek készítésével, némi sikerrel. Legújabb hangszerei teljesen kromatikusak, hangolásváltó mechanikával, a hátlapok pedig üvegszálból készülnek. Emellett Andrij (Andy) Birko, egy amerikai bandura-készítő is készít Harkivi hangszereket, és a gitárok (lapos és archtop) konstrukciós és akusztikai elveit alkalmazza, hogy kiegyensúlyozottabb és egyenletesebb hangzást biztosítson a hangszernek. Jelenleg kromatikus hangszereket készít, de hangolásváltó mechanika nélkül.

Kijevi-Harkivi hibrid bandura

Kísérleteket tettek arra, hogy a Harkivi és a Kijevi bandura egyes aspektusait egységes hangszerré ötvözzék. Az első kísérleteket a Honcharenko testvérek tették Németországban 1948-ban. Az 1960-as években Skliar, az 1980-as években V. Herasymenko, a közelmúltban pedig Vetzal Kanadában tett erre kísérleteket.

Zenekari bandurák

A zenekari bandurákat először Leonyid Haydamaka fejlesztette ki 1928-ban Harkivban, hogy bővítse a bandura szekció hangterjedelmét az ukrán népi hangszerekből álló zenekarában. Pikoló és basszus méretű hangszereket fejlesztett ki, amelyeket egy oktávval magasabbra, illetve mélyebbre hangolt, mint a standard Harkivi bandurát.

Ivan Skliar más Kijevi stílusú hangszereket is kifejlesztett a Kijevi Bandurista Capella számára, különösen alt-, basszus- és kontrabasszus méretű bandurákat. Ezek a hangszerek azonban nem voltak kereskedelmi forgalomban kaphatók, és nagyon kis mennyiségben készültek.

https://en.wikipedia.org/wiki/Bandura

Hangszeren felirat (valószínűleg korábbi tulajdonos): Dimitrij Logvnenko

nincs adat

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

Mondd el a véleményed

For security, use of CloudFlare's Turnstile service is required which is subject to the CloudFlare Privacy Policy and Terms of Use.

HÚREMBER
KÜLÖNLEGES HANGSZEREINK

Lehet, hogy ez is érdekel

Privacy Preferences
When you visit our website, it may store information through your browser from specific services, usually in form of cookies. Here you can change your privacy preferences. Please note that blocking some types of cookies may impact your experience on our website and the services we offer.