Úd kumethra
| Méretek | 823 × 383 × 190 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
Úd kumethra
| Méretek | 823 × 383 × 190 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
Az oud (arabul: عود, latinosan: ʿūd, ejtsd: عود) egy közel-keleti, rövid nyakú, körte alakú, bund nélküli, lant típusú húros hangszer (a Hornbostel-Sachs-féle hangszerosztályozás szerint akkordofon), általában 11 húrral, amelyek hat csoportban vannak, de egyes modellek öt vagy hét húrcsoporttal rendelkeznek, 10, illetve 13 húrral.
Az oud nagyon hasonlít a többi lanthoz és a nyugati lantokhoz, amelyek a középkori iszlám oudból fejlődtek ki. Hasonló hangszereket használtak a Közel-Keleten, az iszlámot megelőzően Perzsiában. Később, Perzsia muszlim meghódítása után más régiók és országok is kifejlesztették a saját oud változatukat, például Arábiában, Törökországban és más közel-keleti és balkáni régiókban. A lantnak még őskori előzményei is lehetnek. Az oud alapvetően abban különbözik a nyugati lanttól, hogy nincsenek bundjai és rövidebb a nyaka. A perzsa barbat lant közvetlen utódja. A legrégebbi fennmaradt oudot Brüsszelben, a Zenei Hangszerek Múzeumában őrzik.
A „modern” oud korai leírását a 11. századi zenész, énekes és költő, Al-Hasan Ibn al-Haytham (965-1040 körül) adta a Ḥāwī al-Funūn wa Salwat al-Maḥzūn című zenei kompendiumában. A ‛ūd és felépítésének első ismert teljes leírása Yaʻqūb ibn Isḥāq al-Kindī 9. századi arab filozófus Risāla fī-l-Luḥūn wa-n-Nagham című levelében található. Kindī leírása így szól:
[és a] hossza [a ‛ūdnak] harminchat közös ujj lesz – jó vastag ujjakkal -, és a teljes összeg három ashbār lesz. És a szélessége: tizenöt ujj. És a mélysége hét és fél ujj. És a híd szélességének mérése a hátramaradt részekkel együtt: hat ujj. Marad a húrok hossza: harminc ujj, és ezeken a húrokon történik az osztás és a felosztás, mert ez a hangzó [vagy „a beszélő”] hossza. Ezért kell a szélességnek [tizenöt ujjból] állnia, mivel ez ennek a hossznak a fele. Hasonlóképpen a mélység: hét és fél ujj, és ez a szélesség fele és a [húrok] hosszának a negyede. És a nyaknak a [beszélő húrok] hosszának egyharmada kell, hogy legyen, és ez: tíz ujj. Marad a rezgőtest: húsz ujj. És hogy a hátsó (hangdoboz) jól lekerekített legyen, és a „vékonyítása” (kharţ) [legyen] a nyak felé, mintha egy iránytűvel megrajzolt kerek test lenne, amelyet kettévágtak, hogy két ‛ūdot kivegyenek belőle.
Az iszlám előtti Perzsiában, Arábiában és Mezopotámiában a húros hangszerek csak három húrosak voltak, kis hangdobozzal és hosszú nyakkal, hangolószegek nélkül. Az iszlám korszakban azonban a hangdobozt megnagyobbították, egy negyedik húrt adtak hozzá, és hozzáadták a hangolószegek alapját (bunjuk) vagy a hangolótálcát. Az (iszlám előtti) arab civilizáció első évszázadaiban a húros hangszerek négy húrosak voltak (húrcsoportonként egy húr – később jöttek a dupla húrok), és egymást követő kvartokra hangolták őket. Curt Sachs szerint (a legalacsonyabb hangmagasságtól a legmagasabbig) bamm, maṭlaṭ, maṭnā és zīr volt a nevük. „Már a kilencedik században” néha hozzáadtak egy ötödik húrt a ḥād-ot (”éles”), annak érdekében hogy a két oktávnyi hangterjedelem teljes legyen”. Ez volt a legmagasabb hangmagasságú, a többi húrhoz viszonyítva legalacsonyabbra helyezett. A modern hangolás megőrzi a kvartok ősi egymásutániságát, a legalacsonyabb vagy a legmagasabb hangsorok irányában történő kiegészítésekkel, amelyeket a regionális vagy személyes preferenciáknak megfelelően egyéni módon lehet hangolni. Sachs egy hangolást ad meg erre az öt húrpárból álló elrendezésre: d, e, a, d’, g’.
Történelmi források szerint Ziryab (789-857) egy ötödik húrral egészítette ki az oudját. Ismert arról, hogy zeneiskolát alapított Andalúziában, az egyik olyan helyen, ahol az oud vagy lant Európába került. Az ötödik húrról Al-Hasan Ibn al-Haytham is említést tesz a Ḥāwī al-Funūn wa Salwat al-Maḥzūn című művében.
Nevek és etiológia
Az arab العود (al-ʿūd vagy oud) szó szerint egy vékony, szalmaszálhoz hasonló fadarabot jelöl. Utalhat az oud megszólaltatásához hagyományosan használt fa pengetőre, a hátlaphoz használt vékony facsíkokra vagy a fa fedőlapra, amely megkülönbözteti az oudot a hasonló, bőrrel borított testű hangszerektől. Henry George Farmer az al-ʿūd és az al-ʿawda (a boldogság „visszatérése”) közötti hasonlóságot vizsgálja.
Az arab oud név eredetére több elmélet is született. Az oud (عود) szó arabul „fából készültet” és „botot” is jelent. Curt Sachs 1940-ben cáfolta vagy finomította ezt az elképzelést, mondván, hogy az oud hajlékony botot jelent, nem pedig fát. Az iszlám zenei kultúra egyik nyugati tudósa, Eckhard Neubauer úgy golndolta, hogy az oud a perzsa rōd vagy rūd szóból származó arab jövevényszó lehet, ami húrt jelentett. Egy másik kutató, Richard J. Dumbrill régész-zenekutató szerint a rud a szanszkrit rudrī (रुद्री, jelentése „húros hangszer”) szóból származik, és egy szemita nyelven keresztül került át az arabba (egy sémi nyelvbe). Bár a szó jelentéséről vagy eredetéről szóló ezen állítások szerzői hozzáférhettek nyelvészeti forrásokhoz, nem voltak nyelvészek.
Egy másik elmélet szerint azonban a sémi nyelvek tudósai szerint az arab ʿoud a szír ʿoud-a szóból származik, amely „fapálcát” és „égő fát” jelent – a bibliai héber ‘ūḏ, a tűzben lévő fahasábok megkeverésére használt botra utaló ʿoud-ból.
A hangszer különböző nyelveken használt elnevezései közé tartozik az arab: عود ʿūd vagy ʿoud, örmény: ուդ, szír: ܥܘܕ ūd, görög: ούτι oúti, héber: עוּד ud, perzsa: بربت barbat (bár a barbat egy másik lant hangszert jelöl), török: ud vagy ut, azeri: ud, és szomáli: cuud 𐒋𐒓𐒆 vagy kaban 𐒏𐒖𐒁𐒖𐒒.
Történelem
Hangszerek a történelem előtti időkből
A lantcsalád kialakulásának teljes története jelenleg még nem ismert, csak egy része van összeállítva. A nagy hatású orgonológus, Curt Sachs különbséget tett a „hosszúnyakú lant” és a rövidnyakú változat között. Douglas Alton Smith szerint a hosszúnyakú fajtát egyáltalán nem kellene lantnak nevezni, mivel legalább egy évezreddel a rövidnyakú hangszer megjelenése előtt már létezett, amely végül a ma lantként ismert hangszerré fejlődött.
Richard Dumbrill zenetudós ma már kategorikusabban használja a szót olyan hangszerekre, amelyek már évezredekkel a „lant” kifejezés megjelenése előtt is léteztek. Dumbrill a The Archaeomusicology of the Ancient Near East című könyvében több mint 3000 év ikonográfiai bizonyítékait dokumentálta a lantokról Mezopotámiában. Dumbrill szerint a lantok családjába már Kr. e. 3000 előtt is tartoztak hangszerek Mezopotámiában. Bizonyítékként egy hengeres pecsétre hivatkozik, amely i. e. 3100 körül vagy korábban készült (jelenleg a British Museum birtokában van); a pecsét az egyik oldalán egy olyan nőt ábrázol, aki feltehetően egy pálcás „lanton” játszik. Sachshoz hasonlóan Dumbrill is a hosszúságot tekintette a lantok megkülönböztető jegyének, és a mezopotámiai lantokat egy hosszú nyakú és egy rövid nyakú fajtára osztotta. Ő a mezopotámiai hosszabb lantokra és az ókori világban kialakult hasonló típusú, rokon nyakú akkordofonokra összpontosít: Görög, egyiptomi (a Középső Királyságban), elamiták, hettita, római, bolgár, török, indiai, kínai, örmény/kiliciai, kánaáni/föníciai, izraelita/judeai és számos más kultúrában. A hosszúnyakú lantok közé sorolja a pandurát, a pandurit, a tamburt és a tanburt.
A rövid nyakú lantok sora Mezopotámiától keletre, Baktriában és Gandhárában rövid, mandula alakú lantokká fejlődött tovább. Curt Sachs említette a gandhárai lantok művészeti ábrázolásait, ahol az „északnyugat-indiai művészet” „erős görög hatásokkal” keveredik. A rövid nyakú lantok ezeken a gandhárai műalkotásokon „az iszlám, a kínai-japán és az európai lantcsaládok tiszteletre méltó ősei” voltak. Leírta, hogy a gandhárai lantok „körte alakú, a rövid nyak felé keskenyedő testtel, elülső húrtartóval, oldalsó csapokkal és négy vagy öt húrral rendelkeznek”. A térségből származó rövid nyakú lantok legrégebbi ábrái, amelyekről Sachs tudott, „a Kr. e. 8. századból származó perzsa figurák” voltak, amelyeket a Suzában végzett ásatások során találtak, de nem tudott semmiféle kapcsolatról, amely ezeket a 8 évszázaddal későbbi, az ouddal kapcsolatos gandhárai művészettel összekötötte volna.
Az oud elterjedése Európában
Amikor az Omajjádok 711-ben meghódították Hispániát, magukkal hozták az ud-ot is. Az Omajjád-dinasztia Kuszr Amra kastélyában egy oudon játszó ülő zenész látható, ami a hangszeren történő játék egyik legkorábbi ábrázolása a korai iszlám történelemben.
A 8. és 9. században számos zenész és művész érkezett az iszlám világ minden tájáról al-Andalúszba. Köztük volt Abu l-Haszan ”Ali Ibn Nafi” (789-857), egy kiemelkedő tehetségzenésztehetségű zenész, aki Iszhaq al-Mawsili (megh.elhunyt: 850) tanítványa volt Bagdadban, és akit i. sz. 833 előtt száműztek al-Andalúszba. Ő tanított, és neki tulajdonítják, hogy az oudhoz egy ötödik húrt is adott hozzá, és ő alapította az egyik első zeneiskolát Córdobában.
A 11. századra a muszlim Ibéria a hangszergyártás központjává vált. Ezek a hangszerek fokozatosan elterjedtek Provence-ban, hatással voltak a francia trubadúrokra és trouvère-ekre, és végül eljutottak Európa többi részébe is. Míg Európában a lantot fejlesztették ki, az oud az arab zene, és tágabb értelemben az oszmán zene központi eleme maradt, és számos átalakuláson ment keresztül.
Bár a rövid nyakú lant fő térhódítása Nyugat-Európában történt, ami a különböző lantstílusok kialakulásához vezetett, a rövid nyakú lant keletről is bejutott Európába; a bolgárok már a hatodik században a Balkánra hozták a hangszer komuznak nevezett rövid nyakú változatát.
A vallási és filozófiai hiedelmek eredetelmélete
Abū Ṭālib al-Mufaḍḍal (a-n-Naḥawī al-Lughawī) ibn Salma (9. század) szerint, aki maga is Hishām ibn al-Kullāra hivatkozik, az oudot Lamech, Ádám és Káin leszármazottja találta fel. Egy másik hipotézis szerint a feltalálója Mani volt. Ibn a-ṭ–Ṭaḥḥān további két lehetséges mitikus eredetet is említ: az elsőben az ördög szerepel, aki a „Dávid népét” arra csábította volna, hogy hangszereiket (legalábbis részben) az oudra cseréljék. Ő maga írja, hogy ez a változat nem hiteles. A második változat – mint sok más, a görög filozófia által befolyásolt kultúrában – az oud feltalálását „filozófusoknak” tulajdonítja.
Közép-Ázsia
Az egyik elmélet szerint az oud a perzsa barbat (perzsa: بربت ) vagy barbud nevű hangszerből származik, amely Marcel-Dubois szerint közép-ázsiai eredetű. A barbat legkorábbi képi ábrázolása a Kr. e. 1. századból származik, az ókori Észak-Baktriából, és ez a legrégebbi bizonyíték a barbat létezésére. A barbaṭ egy formájának bizonyítékát egy Kr. u. 2-4. századból származó gandhárai szobron találjuk, amely hangszert valószínűleg a kusán arisztokrácia honosította meg. Hatásuk a gandhárai művészetben is bizonyított. Maga a barbat név rövid nyakú lantot jelentett a pahlavi nyelven, a Szászánida Birodalom nyelvén, amelyen keresztül a hangszer Közép-Ázsiából nyugatra, a perzsák által meghódított Közel-Keletre került.
A barbat-ot (esetleg mizhar, kirān vagy muwatter néven ismert, mindegyik bőrrel borított hangszer változat) a hatodik században az arabok közül kevesen ismerték és használták. A 6. század végén a perzsa stílusú hangszer fa fedőlappal ellátott változatát al Nadr építette, amelyet „ūd”-nak neveztek el, és Irakból Mekkába vitték. Ezen a perzsa stílusú hangszeren a hetedik században már ott is játszottak. Valamikor a hetedik században Mansour Zalzal módosította vagy „tökéletesítette”, és a két hangszert (barbat és „ūd shabbūt”) a 10. századig, sőt valószínűleg még tovább is használták egymás mellett. A két hangszert összekeverik a modern tudósok, akik példákat keresnek, és az azonosított oudok némelyike valószínűleg barbat. Az Encyclopedia of Islam által idézett példák közé tartozik egy lant a Cantigas de Santa Maria-ban, valamint Harold Bowen The Life and Times of Ali Ibn Isa című művének címlapképe.
A legrégebbi, rövid nyakú, lant típusú vīnāt ábrázoló képi ábrázolás a Kr. u. 1-3. századból származik. Úgy tűnik, hogy az oud eredetének helye Közép-Ázsia. Az oud őse, a barbat az iszlám előtti Perzsiában volt használatban. A szafavida korszak óta, és talán a barbatról az oudra történő névváltoztatás miatt, a hangszer fokozatosan vesztett a népszerűségéből.
A török népeknél volt egy hasonló hangszer, a kopuz. Ennek a hangszernek mágikus erőt tulajdonítottak, ezért háborúkba vitték, és katonai zenekarokban használták. Erről a Gök-türk emlékmű feliratai is tanúskodnak. A katonai zenekart később más török államok hadseregei, majd később az európaiak is használták.
Típusok
Arab oud, török oud és perzsa barbat
A mai oudok három kategóriába sorolhatók: Az arab, a török és a perzsa, az utóbbit barbat néven is ismerik.
Ez a megkülönböztetés nem kizárólag földrajzi alapon történik; az arab oud nemcsak az Arab-félszigeten, hanem az egész arab világban megtalálható. A török oudon az anatóliai görögök játszottak, ahol outinak nevezik, és a Földközi-tenger más részein is. Az iraki oudot, az egyiptomi oudot és a szíriai oudot hasonlóságaik miatt általában az „arab oudokhoz” sorolják, bár helyi különbségek előfordulhatnak, különösen az iraki oud esetében. Mindezek a kategóriák azonban új keletűek, és nem írják le megfelelően a 19. században és napjainkban készült sokféle oudot.
Az arab oudok általában nagyobbak, mint török és perzsa társaik, így teltebb, mélyebb hangot adnak, míg a török oud hangja feszesebb és élesebb, nem utolsósorban azért, mert a török oud általában (és részben) egy egész hanggal magasabbra van hangolva, mint az arab. A török oudok általában könnyebb szerkezetűek, mint az arabok, a hangnyílásuk fedetlen, a húrnyomásuk alacsonyabb, és a húrcsoportok közelebb vannak egymáshoz. A török oudok általában „világosabb hangszínnel” rendelkeznek. Az arab oudok skálahossza 61 és 62 cm között van, szemben a török oudok 58,5 cm-es skálahosszával. Léteznek elektro-akusztikus és elektromos oudok is.
A modern perzsa barbat hasonlít az oudra, bár a különbségek közé tartozik a kisebb test, a hosszabb nyak, a kissé megemelt fogólap és az oudtól eltérő hangzás.
A cümbüş egy török hangszer, amely az oud és a bendzsó hibridjeként indult.
Hangolás
Az oud hangolásának különböző módjai léteznek a különböző oud hagyományokon belül. Az arab hagyományban játszók körében a húrok hangolásának általános régebbi mintája a (mély hangtól a magasig): D2 G2 A2 D3 G3 G3 C4 egyhúros, vagy D2, G2 G2, A2 A2, D3 D3, G3 G3, C4 C4 a dupla húros ó húrcsoportok esetében. A török hagyományban a „Bolahenk” hangolás az elterjedt, (mély hangmagasságtól a magasig): C#2 F#2 B2 E3 A3 D4 az egyhúros hangszereken, vagy C#2, F#2 F#2, B2 B2, E3 E3, A3 A3, D4 D4 a duplázott húros hangszereken. A C2 és az F2 valójában 1/4 hanggal magasabbra van hangolva, mint a Bolahenk-rendszerben a normál c vagy f hangolás.
Sok kortárs arab oud játékos a következő hangolást használja a standard hangolású hangszereken: C2 F2 A2 D3 G3 G3 C4. Néhányan magasabb hangolást használnak: F2 A2 D3 G3 G3 C4 F4.
Zenne oud
A Zenne oud, amelyet gyakran női oudnak fordítanak, az oud kisebb méretű változata, amelyet a kisebb kezűek és ujjak számára terveztek. Általában 55-57 cm-es skálahosszúságú, az arab oud 60-62 cm-es, illetve a török oud 58,5 cm-es hossza helyett.
Oud arbi és oud ramal
Az oud arbi az oud észak-afrikai változata, hosszabb nyakkal és csak négy húrcsoporttal. Nem tévesztendő össze az eltérő formájú és hangolású kwitrával. Az oud arbi hangolása a G3 G3, E4 E4, A3 A3, D4 D4 – reentráns módon.
Oud kumethra
Az oud kumethra, más néven terhes oud vagy körte oud egy olyan oud, amelynek teste körte alakú. Ez a típus viszonylag ritka, és többnyire Egyiptomból származik.
Elektromos oud
Az elektromos gitár oud megfelelője, amelyet a francia-algériai Speed Caravan folktronica együttes is használ.
nincs adat

Értékelések
Még nincsenek értékelések.