Szitár
| Méretek | 1220 × 360 × 305 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
Szitár
| Méretek | 1220 × 360 × 305 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Kontinens | |
| Ország |
A szitár az indiai szubkontinensről származó, pengetős húros hangszer, amelyet a hindusztáni klasszikus zenében használnak. A hangszert a 18. században találták fel, és a 19. századi Indiában nyerte el mai formáját. Khusrau Khant, a Mogul Birodalom 18. századi alakját tartja számon a modern tudomány, mint a szitár feltalálóját. A legtöbb történész szerint ő fejlesztette ki a szitárt a szetárból, egy abbászida vagy szafavida eredetű iráni hangszerből.
Az indiai szubkontinensen széles körben használt szitár az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején Ravi Shankar művei révén vált népszerűvé a nagyvilágban. A pszichedelikus kultúra megjelenése az 1960-as évek közepén-végén megalapozta a szitár nyugati könnyűzenében történő használatának a divatját, és a hangszer olyan együttesek számaiban jelent meg, mint a Beatles, a Rolling Stones, a Metallica és sokan mások.
Etimológia
A szitár szó a perzsa sehtar szóból származik, melynek jelentése „háromhúros”. Curt Sachs szerint a perzsák a hangszereket a tar, azaz a húr szó és a húrok számát jelölő szó kombinálásával nevezték el. Du + tar a 2 húros dutār, se + tar a 3 húros setār, čartar (4 húros), pančtār (5 húros).
Története
Korábban azt feltételezték, hogy a szitárt Amir Khusrow (1253-1325 körül), a híres szufi feltaláló, költő és a khyal, a tarana és a qawwali műfajok úttörője találta fel, vagy inkább fejlesztette ki a 13. században. Amir Khusrow történetét azonban a tudósok nem tartják hitelesnek. Bármilyen hangszeren is játszott volna, ebből az időszakból nem maradt fenn olyan feljegyzés, amelyben a „szitár” elnevezés szerepelne. N. Augustus Willard kapitány 19. századi művében szereplő kétértelmű kijelentés eredményezhette, hogy a híres költő, Amir Khusrow-t tévesen egy későbbi, esetleg Khusrau Khan nevű, a 18. században élt személlyel hozták összefüggésbe.
A szitár legkorábbi említése Kr. u. 1739-ből származik. A „Muraqqa-i-Dehli”, amelyet Dargah Quli Khan írt Muhammad Shah Rangila uralkodása alatt, tartalmazza a legkorábbi említést a szitárról. A történészek által elemzett szóbeli és írásos bizonyítékok arra utalnak, hogy a XVIII. században a mogul udvar egy Khusrau Khan nevű alakja alkotta meg a szitárt a kis perzsa háromhúros szetárból. A késő mogul birodalomban a hangszer kezdte felvenni modern formáját. A nyak szélesebb lett. A rezonátor tál, amely korábban ragasztott falécekből készült, már tökből készült, a nyakon fém bundok és csont nyereg jelent meg. Masid Khan két további húrral egészítette ki a szitárt. A modern héthúros szitárt Allauddin Khan alkotta meg. A kísérőhúrokat a szitáron először Ustad Imdad Khan adta hozzá. A legkorábbi, kifejezetten a szitárra írt stílusú kompozíció a XVIII. század közepén jelent meg, és Firoz Khannak tulajdonítják, aki vagy Khusrau Khan fia vagy unokaöccse volt.
Egy másik, megcáfolt hipotézis szerint a szitár az iszlám megjelenése előtti, helyben kifejlesztett indiai hangszerekből, például a veenából származik. Ezen hipotézis hívei azt állítják, hogy a 9. és 10. századból származó indiai templomi szobrokon szitárhoz hasonló hangszerek szerepelnek. Samidha Vedabala, a Szikkimi Egyetem kutatója és zenei professzora szerint azonban a szobrokban ábrázolt hangszerek egyike sem hasonlít pontosan a szitárra, és sem a „szitár” szó, sem annak helyi megfelelője nem szerepel ezen hangszerekre utaló szövegekben. A feltételezés tehát bizonytalan alapokon nyugszik. Allyn Miner szerint a hipotézisre vonatkozó bizonyítékok túl gyengék ahhoz, hogy bármilyen következtetést le lehessen vonni, és ezek a hipotézisek egy széles körben elterjedt, de elavult 19. század végi elképzelést képviselnek: miszerint India számos modern kulturális újítása valójában a muszlimok előtti szanszkrit hagyományok terméke. Alastair Dick szerint „annak a »modern nézetnek, hogy … a betolakodó muszlimok egyszerűen perzsára változtatták egy létező hindu hangszer nevét … nincs történelmi vagy zenei alapja«. Más tudósok vitatták a szitár veena eredetére vonatkozó hipotéziseket, rámutatva arra, hogy e hipotézisek hívei a húrok számát választják elsődleges kritériumként a következtetéseik levonásához. Emellett megpróbálják a szitárt egy ismert indiai hangszerre visszavezetni, amelynek szanszkrit neve van, miközben elismerik, hogy nincs bizonyíték arra, hogy az indiai szubkontinensen a muszlim terjeszkedés korszaka előtt hosszú nyakú lantok léteztek volna.
Küllem
A szitárnak 18, 19, 20 vagy 21 húrja lehet; ezek közül 6 vagy 7 az ívelt, megemelt bundokon fut és dallamhúr; a többi kísérőhúr (tarb, más néven taarif vagy tarafdaar), amelyek a bundok alatt futnak és a dallam húrokkal együtt rezonálnak. Ezeket a húrokat általában arra használják, hogy az előadás legelején megteremtsék a raga hangulatát. A bundok, amelyeket pardā vagy thaat néven ismerünk, mozgathatóak, lehetővé téve a finomhangolást. A dallamhúrok a hangszer fején vagy annak közelében lévő hangolókulcsokhoz futnak, míg a kísérőhúrok, amelyek különböző hosszúságúak, a fogólapon lévő kis lyukakon keresztül haladnak át, hogy a hangszer nyakán végig futó kisebb hangolókulcsokhoz kapcsolódjanak.
A hangszernek két hídja van: a nagy híd (badaa goraa) a dallam és a bourdonhúroknak, a kis híd (chota goraa) pedig a kísérőhúroknak. A hangszín a húrok és a széles, lekerekített híd kölcsönhatásából adódik. Ahogy egy húr rezeg, a hossza enyhén megváltozik, és egyik vége a lekerekített híd mentén mozogva elősegíti a felhangok kialakulását és a hangnak jellegzetes hangszínt kölcsönöz. Ennek a sajátos hangnak a megszólaltatását a híd kialakításával jawari-nak nevezik. Sok zenész állíttatja be hangszerkészítőkkel ezt a hangszínt.
A hangszer építéshez használt anyagok közé tartozik a nyak és a fedőlap (tabli) esetében a teakfa vagy az árbocfa, amely a mahagóni egyik változata, a rezonáló kamrák esetében pedig a lopótök. A hangszer hídjai szarvasagancsból, ébenfából vagy nagyon ritkán tevecsontból készülnek. Ma már a szintetikus anyag is gyakori.
A hangszer stílusai
A szitárnak két népszerű modern stílusa van: a teljesen díszített „instrumentális stílus” (néha „Ravi Shankar stílusnak” nevezik) és a „gayaki” stílus (néha „Vilayat Khan” stílusnak nevezik).
Az instrumentális stílusú szitár leggyakrabban érlelt árbocfából készül, de néha teakfából is. Gyakran felszerelik egy második rezonátorral, egy kis tumba (tök vagy tökszerű fa utánzat) a nyakán. Ez a stílus általában teljesen díszített, virág- vagy szőlőfaragványokkal és színes (gyakran barna vagy vörös) és fekete virág- vagy arabeszk mintákkal ellátott celluloid betétekkel. Általában 13 kísérő húrral rendelkezik. Azt mondják, hogy a legjobb teak szitárokat generációk óta érlelt teakfából készítik. A nagyon öreg, érlelt fa forrásait üzleti titokként őrzik. Ezért a hangszerépítők a különleges szitár konstrukcióikhoz olyan régi teakfát keresnek, amelyet régi, gyarmati stílusú villákban használtak egész fatörzsből készített oszlopként.
A szitárok között további különféle alstílusok és stílusok keresztezései léteznek, a vásárlói preferenciáknak megfelelően. A legfontosabb, hogy a kísérőhúrok (taraf) hangolókulcsainak elhelyezésében is vannak különbségek a preferenciák között.
A szitárok között is vannak tanuló hangszerek, kezdő, félprofi, profi modellek, mestermodellek stb. Az árakat gyakran a gyártó neve határozza meg, és nem csupán a küllem vagy a felhasznált anyagok. Bizonyos gyártók egyes szitárjai nagyon magas árakat érnek el, ezek gyűjtői darabok. A legjelentősebbek a régebbi Rikhi Ram (Delhi) és a régebbi Hiren Roy (Kolkata) szitárok, attól függően, hogy melyik mester építette a hangszert. Nikhil Banerjee a szitár fogólapjának tetejére egy kis extra hidat rögzített a hang zengésének meghosszabbítása érdekében.
A szitár hangolása
A hangolás a szitáros iskolájától vagy stílusától, a hagyománytól és az egyes művészek személyes preferenciáitól függ. A fő húrt szinte mindig egy tiszta kvarttal a tonika fölé hangolják, a második húr pedig a tonikára van hangolva. A tonikát az indiai szolfézsrendszerben ṣaḍja, ṣaḍaj, vagy a rövidített sa, vagy khaṛaj, a ṣaḍaj nyelvjárási változata, nem pedig vād néven említik, és a tiszta kvintet, amelyre egy vagy több húr van hangolva, pañcamnak, nem pedig samvādnak nevezik.
A játékosnak minden egyes ragához újra kell hangolnia. A húrokat hangolókulcsokkal hangolják, a fő dallamhúrokat pedig a híd alatt, közvetlenül a híd alatt, az egyes húrokra felhúzott gyöngyöket csúsztatva lehet finomhangolni.
A legelterjedtebb hangolásokban (többek között Ravi Shankar által használt „Kharaj Pancham” szitár esetén) a dallamhúrokat így hangolják:
-Chikari húrok: Sa (magas), Sa (középső) és Pa.
-Kharaj (basszus) húrok: Sa (mély) és Pa (mély).
-Jod és baaj húrok: Sa és Ma.
Ezeken a hangolásokon belül sok a stílusbeli variáció, és mint a legtöbb indiai húros hangszer esetében, itt sincs alapértelmezett hangolás. A hangolások többnyire az iskolák (gharana) és a játszandó darabok szerint változnak.
Játékmód
A hangszer a játékos bal lába és jobb térde között van kiegyensúlyozva. A kezek szabadon mozognak, anélkül, hogy a hangszer súlyát viselnék. A játékos a húrt egy fém pengetővel, az úgynevezett mizraab-bal pengeti. A hüvelykujj a fogólap tetején marad, közvetlenül a fő tök fölött. Általában csak a mutató- és a középső ujjat használják az pengetésre, bár néhány játékos alkalmanként a harmadik ujját (gyűrűsujj) is használja. A „meend” nevű speciális technika lényege, hogy a fő dallamhúrt a szitár ívelt bundjainak alsó része fölé húzzák, amivel a szitár játékos a mikrotonális hangok hét félhangnyi tartományban történő nyújtását érheti el (a szitár mozgatható bundjai miatt azonban előfordulhat, hogy egy bund már eleve egy mikrotonális hangra van beállítva, és ilyenkor nincs szükség nyújtásra). Ezt Vilayat Khan fejlesztette tovább a vokális stílus melizmáját utánzó technikává, amelyte gayaki angnak neveznek. Néha a szitárt vonóval is megszólaltatják. A hangja a sarangihoz hasonló, de érdesebb.
A gyakorlott játékosok olyan különleges technikák alkalmazásával visznek játékukba további személyes varázst, mint a Kan, Krintan, Murki, Zamzama stb. Különleges Mizrab Bol-okat (pengetési technikákat) is használnak, mint pl. a Misrabani stílusban.
Világzenei hatás
Az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején Ravi Shankar a tabla játékosával, Alla Rakhával együtt elősegítette az indiai klasszikus zene további elterjedését a nyugati kultúrába.
A szitár a nyugati könnyűzenében is elterjedt, amikor David Crosby Ravi Shankar iránti rajongásától vezérelve George Harrison játszott rajta a Beatles 1965 és 1967 között felvett „Norwegian Wood (This Bird Has Flown)”, „Love You To” és „Within You Without You” című dalaiban. A Beatlesnek a hangszerrel való kapcsolata segített népszerűsíteni az indiai klasszikus zenét a nyugati fiatalok körében, különösen miután Harrison 1966-ban Shankartól és annak pártfogoltjától, Shambhu Das-tól kapott szitár leckéket. Ugyanebben az évben Brian Jones a Rolling Stonesból szitárt használt a „Paint It Black”-ben, míg egy másik angol gitáros, Dave Mason a Traffic 1967-es „Paper Sun” és „Hole in My Shoe” című slágerein játszott rajta. Ezek és más példák jelezték a hangszer popdalokban való szerepeltetésének trendjét, amelyet Shankar később „a nagy szitár-robbanásként” jellemzett. A KRLA Beatnek 1967 júliusában így nyilatkozott: „Sokan, különösen a fiatalok, elkezdtek szitárt hallgatni, mióta George Harrison, a Beatles egyik tagja a tanítványom lett … Most ez a ‘divatos’ dolog”.
Jimmy Page a Led Zeppelin-ből az indiai zene iránti szeretetéről így beszélt: „A hatvanas évek végén a Yardbirds turnéjáról hazatérve elmentem Indiába, hogy első kézből hallhassam a zenét. Fogalmazzunk így: Volt egy szitárom, mielőtt George Harrison megkapta volna az övét. Bár nem mondanám, hogy olyan jól játszottam rajta, mint ő…”. Robbie Krieger gitárszólója a Doors 1967-es „The End” című számában erősen az indiai rágák hatása alatt állt, és olyan dallami és ritmikai jellemzői vannak, amelyek szitár-vagy veena-játékra hajaznak. Sok popelőadásban valóban szerepel az elektromos szitár, amely egy tömör testű, gitárszerű hangszer, és egészen más, mint a hagyományos akusztikus indiai hangszer.
A Kinks 1965-ös „See My Friends” című kislemezén egy „mélyre hangolt drone gitár” szerepelt, amelyet sokan tévesen szitárnak véltek. Crosby zenekara, a Byrds 1966-ban az „Eight Miles High” és a „Why” című dalaikba hasonlóan az indiai zene elemeit építette be, „csak nyugati hangszereléssel”. A pszichedelikus zenekarok gyakran használtak új felvételi technikákat és effekteket, és olyan nem nyugati forrásokból merítettek, mint az indiai zene rágái és drone hangzása. Az Electric Prunes szerepelt a Vox Wah wah pedál korai reklámjaiban, amelyek azt hirdették, hogy az effekt képes egy elektromos gitárt szitár hangzásúvá tenni.
Donovan 1966-os Sunshine Superman című albumán Shawn Phillips szitáron játszott. Phillips játszott szitáron Donovan következő, 1967-ben készült Mellow Yellow című albumának egyik dalában is.
Az 1970-es évek végétől kezdve a Pakistan International Airlines fedélzeti zenéjében a szitár szerepelt, hogy a pakisztáni diaszpórában a haza iránti nosztalgia érzését keltse.
Steve Howe, a brit progresszív rockegyüttes, a Yes tagja Danelectro szitárgitáron játszott a Close to the Edge című albumukon, valamint az 1974-es Relayer című albumuk „To Be Over” című dalában. Deepak Khazanchi szitáron és tanpurán játszott a Yes 1983-as, 90125 című albumának „It Can Happen” című dalában.
Paul Young 1985-ös #1 slágerének, a Hall & Oates Everytime You Go Away című dalának feldolgozásában John Turnbull elektromos szitáron játszott.
Szitár gharanák
A gharana az indiai szubkontinensen egy olyan társadalmi szerveződési rendszer, amely zenészeket vagy táncosokat köt össze származás vagy tanonckodás alapján. Nevezetes gharanák a következők:
-Imdadkhani gharana
-Maihar gharana
-Bishnupur gharana
nincs adat

Értékelések
Még nincsenek értékelések.