Skip to main content Scroll Top

Hárfa - Ívhárfa - antropomorf - Ember ábrázolás

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 602 × 385 × 123 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Húrok száma

Hangszeren történő játék módja

Kontinens

Ország

Megosztás:
Címkék:

Hárfa - Ívhárfa - antropomorf - Ember ábrázolás

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 602 × 385 × 123 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Húrok száma

Hangszeren történő játék módja

Kontinens

Ország

Megosztás:
Címkék:

Az ívhárfák egy kategória a Hornbostel-Sachs hangszerek osztályozási rendszerében, egyfajta hárfa. A hangszert íjhárfának is nevezhetjük. Ívhárfáknál a nyak folyamatos ívet alkot a testtel, és az ív két vége között nyitott rés van (nyitott hárfák).

Az ívhárfa valószínűleg a hárfa legősibb formája, amely a zenélő íjból fejlődött ki. Az első hajlított testű hárfák i.e. 3000 körül jelentek meg. Iránban és Mezopotámiában, majd Egyiptomban. Indiában már Mezopotámiában is lehetett a hangszer.

A Sumériából származó vízszintes íves íj nyugatra az ókori Görögországig, Rómáig és a minószi Krétáig terjedt, kelet felé pedig Indiáig. Egyiptomhoz hasonlóan azonban India is folytatta a hangszer önálló fejlesztését; A barlangokban készült, dátum nélküli alkotásokon egy íjra emlékeztető hárfa látható, különböző formájú rögtönzött rezonátorokkal és különböző számú hozzáadott húrral.

Amikor i. e. 2000 körül a szöghárfa felváltotta az ívhárfát a Közel-Keleten, és elterjedt a Selyemúton, az íves hárfa megmaradt Indiában i. sz. 800 utánig (az ókori vina egy formája), Egyiptomban pedig a hellenisztikus korig (i. e. 500 után). Ma is megtalálható a Szaharától délre fekvő Afrikában.

Indiából került az ívhárfa Malajziába, valamint a Csampa Királyságba és Burmába (már Kr. u. 500-ban), ahol saung néven még ma is jelen van, és Kr. u. 7. században Kambodzsába pin néven.

A buddhistáknak szerepük volt az ívhárfa ázsiai elterjedésében. A Kínában, Malajziában, Indonéziában, Burmában és Kambodzsában fennmaradt, ívhárfát ábrázoló műalkotások buddhista közösségektől származnak. A hárfa Indiában körülbelül akkor tűnt el, amikor a hinduizmus kiszorította a buddhizmust. A buddhisták vitték a hárfát Indiából északra, a selyemúton Kínába, ahol a Mogao-barlangokban és a Yulin-barlangokban festették meg a hangszert. Ezenkívül a buddhista Burma kétféle hárfát küldött a kínai udvarban tartott előadásokra, köztük a főnixfejű hárfát. Ez utóbbi Kínában főnixfejű konghou néven vált ismertté.

A hordozható hárfák Egyiptomból a Níluson keresztül jutottak el Kelet-Afrikába, majd erről az útvonalról leágazva Közép- és Nyugat-Afrikába is.

Alternatív lehetőségként felmerült annak a lehetősége, hogy az ívhárfa a középkori kereskedelem során Indonéziából kerülhetett a Szaharától délre fekvő Afrikába.

Leírás

Osztályozás

A hárfa egy összetett kordofon hangszer. Húrtartó nyaka állandóan egy rezonátortesthez van rögzítve, amely felveszi a húrok rezgéseit, és hangként bocsátja ki azokat. Húrjai a nyak és a test között vannak kifeszítve. A lantoktól az különbözteti meg, hogy a húrok síkja nem párhuzamos a hangszer testének hangkibocsátó felületével, hanem arra merőleges. Az ívhárfáknál a test és a nyak egy ívet, a szögletes hárfáknál pedig egy háromszög két oldalát alkotja. Ha a háromszög kiegészül egy harmadik oldallal, amely a testet és a nyakat összeköti, akkor kerethárfáról beszélünk. A harmadik oldal nélküli hárfák a nyitott hárfák.

Szerkezet

Az íjhárfa teste egy rezonátor. Alakja változatos, lehet többek között ásó, kanál vagy merőkanál, csónak vagy doboz alakú. Nyílt felületén a húrok irányába néző bőr membrán van kifeszítve, középvonalán általában egy húrtartó rúd fut végig, amelyhez a húrokat kötik. A húrok másik vége egy hangolóeszközön keresztül – amely lehet egy speciális hurok, forgó bőrgyűrű vagy hangolókulcs – kapcsolódik a nyakhoz. Az íjhárfa meghatározó jellemzője, hogy nyaka többé-kevésbé a test hossztengelyének irányában indul, majd ívben meghajlik.

Az íjhárfáknak viszonylag kevés húrjuk van, általában kevesebb mint 10, szemben a szöghárfákkal, amelyeknek általában 15-25 húrjuk van. Hagyományosan a húrokat állati inakból készítették. További anyagok közé tartozott az állati bél, növényi rost, fonott kender, pamutzsinór, selyem, nylon és drót.

Változatok

Az íjhárfák mind méretben, mind alakban változatosak, a gyermek által karban tartható hangszerektől a földön fekve hagyott rönkökből készült hárfákig.

A szöghárfákhoz hasonlóan itt is megkülönböztethetünk függőleges és vízszintes változatot. A függőleges íjhárfa húrjai többé-kevésbé függőlegesek, és a hangszer rezonáló teste legtöbbször a nyak alatt van. A magas hangok közelebb vannak a zenészhez, a mélyek távolabb, akárcsak a mai nyugati hárfák esetében. A vízszintes íjhárfa teste vízszintes helyzetben van, a nyak pedig jellemzően a hangszertestnek a zenésztől legtávolabbi végéből indul ki.

Története

A zenélő íjat egyes kutatók a „legősibb kordofon hangszernek” tartják. A Trois-Frères-i barlangban találták meg a legkorábbi, i. e. 15 000 körüli időből származó zenélő íj képét. Az zenélő íjaknak rezonátorokra van szükségük, és erre a célra lopótököt használtak. A zenélő íjból „valószínűleg” akkor lett a íjhárfa, amikor a leválasztott rezonátort és az íjat egybeépítették, az íj a hangszer nyakává vált, és több húrt adtak hozzá.

Egy nagyon korai, háromhúros, íj alakú hárfa ábrázolása maradt fenn egy agyagtáblán a 4. évezred végi Uruk-korból. A kép egy piktogram, az írás korai formája, amely egy háromhúros vonóhárfát ábrázol. A legkorábbi hárfák Mezopotámiában (függőlegesen) és Iránban (vízszintesen) jelentek meg 3300-3000 körül, és a kutatók még nem állapították meg, hogy melyik a régebbi.

Kr. e. 3000-re az íjhárfák elterjedtek a Közel-Keleten. Egyiptomban Kr. e. 2500-ra már általánosan ábrázolták őket. Az ábrázolt hárfák mindig íveltek voltak Kr. e. 2000-ig. Ezt követően a hárfák egyre inkább szögletesek voltak, mígnem az íves hárfa eltűnt Mezopotámiából és Iránból. Az Európában használt kerethárfákat Kr. e. 1000 körül találták fel. A görögöknek volt egy saját kerethárfájuk, az úgynevezett orsóhárfa, amely Kr. e. 430 körül már kiforrott volt. Indiában is voltak korai, a zenélő íjakhoz hasonló, barlangrajzokon látható íjhárfák, amelyeket nem sikerült pontosan datálni.

A legkorábbi hárfakép

Az egykori Kánaán földjén, Megiddóban végzett ásatások során egy i. e. 3300 és 3100 közötti időszakra datálható, burkolókőre vésett hárfaképet találtak. A kép nyilvánvalóan egy kerethárfát ábrázol, valószínűleg egy nő kezében, amelyet egy 20 darabból álló, padlókövekre vésett csoportban találtak.

Joachim Braun szerint ez a húros hangszert ábrázoló kép 1000 évvel megelőzi a kükládiai kerethárfák korábban ismert képeit, és állítólag a kaukázusi Chang és szöghárfa legrégebbi ismert elődjét képviseli. Braun tipológiai kapcsolatot teremt a nyugat-szibériai hantik és manysi népek által a 20. század elejével bezárólag használt tor-sapl-jukh szöghárfával, amelynek szabad végeit egy merevítővel kötik össze. Ez az értelmezés azonban nem általánosan elfogadott; más szerzők óvatosabbak a hárfa vagy a líra azonosításában.

Egy másik korai kép

Az íjhárfa egy korai képét láthatjuk egy Iránból származó hengeres pecséten, amely i. e. 3300 és 3100 között készült, és amelyet Chogha Mishben (Khuzestan nyugat-iráni tartomány) találtak.

Az 1961 és 1978 között a Chicagói Egyetem Keleti Intézetének ásatásai során került elő. Bár összetört, a kis töredékeket összerakták egy zenekari képpé, amely a hárfát is tartalmazza. Talán ez a legrégebbi ismert zenekari vagy együttest ábrázoló kép.

A képen a jobb oldalon a feltehetően női főszereplő ül. Vele szemben egy szolga áll, aki egy tejeskannát tart a kezében, míg vele szemben négy zenész is ül. Az egyik zenész egy négyhúros íjhárfán játszik, az alatta álló alak pedig egy előtte a földön álló dobot üt. Balra tőle távolabb egy zenész kürtöt fúj, mögötte pedig az énekes az arca mögé tartja a kezét, ahogyan a keleti énekesek ma is teszik, például egy kurd Dengbêj. A középen lévő nagy fogantyús korsó és a jobb oldali jelenet egyértelművé teszi, hogy a zenekar egy vallási ünnepségen lép fel. A vízszintes vonóhárfák más illusztrációi a kelet- és délkelet-iráni Shar-i Sokhta (Kr. e. 3000-2300) korából származnak.

Elterjedése

Mezopotámia

A hárfa a sumér nyelvben a zà-mí volt. Az akkád hárfa szó a sammû volt, valószínűleg a sumér nyelvből származó jövevényszó.

A Kr. e. 3000 körüli időszakból származó sumér piktogramok között van egy Urukban, amely egy függőleges íjhárfára hasonlít. Ebben az időszakban hasonló ábrázolások kőtáblákon és pecsétlenyomatokon is előfordulnak. Egy vízszintes íjhárfa felismerhető egy Bismaya steatit váza töredéken is az i. e. 3. évezred második feléből.

Ur városának királyi temetőjében két 13 húros hárfa maradványait találták meg az i. e. 2500 körüli időszakból. Az egyik hárfát rekonstruálták, és ma a British Museumban található. A hangszerek minden fából készült része elpusztult, de az ásatásokból származó vázlatok, a részben azokat borító bitumenbe ágyazott arany- és ezüstdíszítés, valamint a pecséteken lévő képek alapján könnyen rekonstruálhatók voltak.

Mezopotámiában az íjhárfát Kr. e. 1900 körüli időszakig használták, amikor felváltotta a szög hárfa.

India, Indokína

A mai Indiában a veena (vina, bin) kifejezés a húros hangszerek széles skáláját foglalja magában. Az ősi Indiában a vina-t az íjhárfák és lantok, később pedig a hasábcitera megnevezésére használták. Az íjhárfák közé tartozott az ujjal pengetett, hét húrral rendelkező chitra vīṇā, a kilenc húrral rendelkező (pengetővel pengetett) vipanchi vīṇā és a 21 húrral rendelkező mattakokila vīṇā (hárfa vagy esetleg hasábcitera). Ma a veena nevet használó fősodratú hangszerek közé tartozik a Rudra veena hasábcitera és a Saraswati veena lant.

Indiában a vina hárfa története (amint azt a szobrászat dokumentálja) a Kr. e. 175 körüli Bharhut szobrászatától a Kr. u. 800 körüli műalkotásokig tart. Az eredetet keresve Curt Sachs etnomuzikológus megjegyezte, hogy a Mezopotámiában és Indiában található műalkotásokban szereplő hangszer nagyon közel áll egymáshoz. Azt írta, hogy a mezopotámiai Bismaya művészetben látható vízszintes hárfa „alakja, helyzete és játékmódja” megegyezik a bharhuti hárfáéval. Sachs úgy vélte, hogy a Bismaya hárfával való kapcsolat közvetlen, az egyiptomi hárfával nem lehetett rokonságban. Indokai között szerepelt, hogy mind az indiai, mind az iraki hárfán vízszintesen, pengetővel játszottak, az egyiptomi hárfán pedig nem. Sachs azt is írta, hogy az egyiptomi bīnꞏt és az indiai bīn (a vīna észak-indiai változata) ugyanaz a szó.

Amikor Mezopotámia és Irán Kr. e. 1900 körül felhagyott az ívhárfa használatával a szöghárfa miatt, Egyiptom és India továbbra is használta a hangszert. A szöghárfa kifejlesztésére Indiában nem került sor, és a Keleten a középkorban elterjedt chang szöghárfa típusnak sem volt bármilyen indiai megfelelője. Az ívhárfa Indiában körülbelül Kr. u. 800-ig maradt fenn a művészetben, később pedig Délkelet-Ázsia kapcsolódó közösségeiben.

Az Indus-völgyi civilizáció (Kr. e. 3000-1800) írásai között voltak hárfára emlékeztető piktogramok, de miután az indus-völgyi írás használata megszűnt, a Kr. e. 2. századig nem maradt fenn hárfa ábrázolása. Az indiai képzőművészet újbóli megjelenésekor azonnal láthatóvá váltak az íjhárfák, így lehetséges, hogy a hangszertípus addig folyamatosan használatban volt. A Natya Shastrában, a szanszkrit nyelven írt legrégebbi indiai zenei szöveggyűjteményben (i. e. 200 és i. sz. 200 között) vina vagy vipanci néven említett hangszerek valószínűleg többhúros íjhárfák voltak. A régi tamil irodalomban a yazh kifejezés a „hárfa” kifejezésre használatos. Az indiai íjhárfát leggyakrabban a buddhizmushoz kapcsolódó vallási ceremóniákon használták.

A barlangokban található festmények az emberi kultúra fejlődéséről árulkodnak, mivel a festmények középpontja az állatokról és a vadászjelenetekről a „rituális szereplőket” ábrázoló képek felé mozdult el. Indiában a Bhimbetka sziklabarlangjaiban a mezolitikumtól (i. e. 5000-nél régebbi) a történelmi időkig tartó festmények maradtak fenn. A számos állatábrázolás mellett a késő bronzkorból és vaskorból rituális táncosokat és zenészeket ábrázoló jeleneteket is találunk.

Az íjhárfa korai változatát 5 barlangfestményen találták meg a Pachmarhi-hegységben. A hárfák 1-5 húrral ellátott íjak, amelyek egyik végét egy rezonátorhoz rögzítették. A barlangok neve Batki Bundal, Nimbu Bhoj, Rajat Prapat, Kanji Ghat és Langi Nadi.

A Védák leírásai szerint a Choga Mish-hez hasonló hangszereket – íjhárfa, furulya, dob és ének – az i. e. 1. évezredben az ősi Indiában táncosok kísérésére használták. Hasonlóképpen a Pachmarhi-dombok menedékeiben a hangszerek mind a négy (Hornbostel-Sachs szerinti) osztálya megtalálható a festményeken: idiofonok, membranofonok, kordofonok és aerofonok.

A modern vina kifejezést eredetileg az íves hárfákra, az ősi veena-ra alkalmazták. Irodalmi bizonyítékot találunk a Brahmana szövegekben (Kr. e. 6. század előtt), amelyek szerint a hárfa állítólag

A modern vina kifejezést eredetileg az ívhárfákra, az ókori veena-ra alkalmazták. Irodalmi bizonyítékot találunk a Brahmana szövegekben (Kr. e. 6. század előtt), amelyek szerint a hárfának állítólag „száz húrja” (az úgynevezett satatantri) volt.

Az ívhárfa elterjedése Indiából

Az indiai ívhárfa a selyemúton át jutott el Kínába. A buddhisták magukkal vitték a hangszert az észak-indiai Gandharába (a művészet a Kr. u. 1-4. században maradt fenn), majd a selyemúton keresztül olyan civilizációkba, mint a baktriai Balh és a szogdiai Szamarkand. Az ívhárfa képei az i. sz. 9-11. századból származó buddhista festményeken láthatók a kínai Dunhuangban található Mogao-barlangokban (327-es és 465-ös barlang) és a Yulin-barlangokban, valamint a kínai Hszincsiangban található Kizil-barlangokban és a Bezeklik-barlangokban (438-as barlang). Képeket találtak a hszincsiangi Khotanban is. A Mogao-barlangok jelezték az ívhárfa elterjedésének legtávolabbi pontját kelet felé Kínában a Selyemút mentén.

Indiai ívhárfákat ábrázoltak többek között a szunga korszakból származó (Kr. e. 2-1. század) buddhista kultuszhelyek (sztúpák) kődomborművein, Észak-India középső részén: Héthúros hárfák Szancsiban; továbbá a Gandhara régióban, a Swat-völgyben lévő Butkara sztúpa domborművein (Kr. u. 2. század), Amaravati és Nagarjunakonda sztúpáin (mindkettő Kr. u. 2.-3. század).

Maga Buddha a 243. Dzsátaka után kiváló vina-játékos volt a varanasi udvarban, mielőtt visszavonult a világi élettől.

Dél-Indiában a 7-8. században a hárfák akár 14 húrosak is lehettek, és énekkíséretre használták őket.

Az 1. évezred vége felé az íjhárfa szinte teljesen eltűnt Indiából. Az indiai ívhárfákat elveszettnek hitték egészen 1983-ig, amikor Roderic Knight etnomuzikológus felfigyelt a Madhya Pradesh-i Pardhan bin-bajára, amely India ívhárfás hagyományának egyik fennmaradt relikviája. Az egyik ok, amiért a hárfa ilyen sokáig rejtve maradt, az, hogy elsősorban magánjellegű vallási szertatásokra használták, és a hangszeren játszó zenészek különös gondot fordítottak arra, hogy szertartásokon kívül ne játsszanak rajta nyilvánosan. A bin-baja (bīṇ bājā, más néven Gogia bana) egy öthúros ívhárfa a közép-indiai Madhya Pradesh állam Mandla területén, amelyen a Pardhan kaszt férfi zenészei kísérnek epikus dalokat. A hárfának csónak alakú teste és fűrészfog mintázatú húrcsatlakozója van, a húrok alá pedig bambuszt fektetnek. Csak a Pardhánok egy kis társadalmi csoportjának, a Gogia-nak a zenészei játszanak a bin-bajá-n pártfogóik, a Gondok számára, a bana nevű vonós lant helyett, amelyet a Pardhánok egyébként a dalok kíséretére használnak.

Indiához kulturálisan kötődő helyeken maradtak fenn ívhárfák. Ezek közé tartozik a nurisztáni waji, az 5-7 húros t’nah vagy na den vagy a 6 húros karenni tinaou Thaiföldön és Mianmarban, valamint a burmai saung.

Nurisztán

Az Indián kívül, északkelet-Afganisztánban található Nurisztán népének van kafír hárfája (waji), bár a hangszer mára már ritkaságszámba megy. Készítéséhez egy zenélő íjat két lyukon keresztül a rezonátor bőr felszínébe ágyazzák, és az íj a nyitott ívével az ég felé fordulva nyugszik. A rezonátortest csónak alakú, befelé hajló oldalú, mindkét vége hegyes. A rezonátor bőr membránt a rezonátor testére feszítik, a széleket áthúzzák és a rezonátor alsó oldalán a széleken átfűzött zsinórral rögzítik. Az íjat a rezonátortesthez szorosan rögzítik a rezonátor mindkét végétől az íj közelebbi végéhez futó zsinórokkal.

A játékos a padlón vagy egy széken ülve, a waji-t a bal karjában tartja. A húrok nagyjából vízszintes helyzetben vannak, és a jobb kezében lévő fenyőfa pengetővel pengetik. A pengetés általában fel-le mozgással történik az összes húron. Azokat a húrokat, amelyeknek nem kell megszólalniuk, a bal kéz ujjaival kívülről fogva elnémítják.

Délkelet-Ázsia, Burma

Az ívhárfák elterjedtek Délkelet-Ázsiában, így jött létre a saung Burmában, a pin Kambodzsában, a karenni és mon népek t’na-ja, a vietnami Champa ősi műalkotásain látható hárfa, valamint a Malajziában a Borobudur domborművein látható hárfák.

A saung Burmába a Kr. u. 500 előtti és Kr. u. 800 utáni időszak között került be. A dátum végpontok a kutatók közötti jelen vitákat tükrözik. A Kr. u. 800 utáni végpont a középkori (Kr. u. 1000 és 1200 közötti) burmai művészeti alkotásokon, valamint a Burma és Bengália között – ugyanebben az időszakban – fennálló kapcsolaton alapul. A Kr. u. 500 előtti végpont azt az elképzelést tükrözi, hogy a hárfát korábbi pyu művészeti alkotásokban találták meg, amelyek hasonlítottak az amaravati hárfára (Kr. u. 200-400), valamint India és a pyuk között a Kr. u. 1-5. században fennálló kapcsolatot is figyelembe veszi.

A hárfa legkorábbi régészeti bizonyítéka a pyu nép Sri Ksetra királyságának Bawbawgyi pagodájában található, a mai Pyay (Prome) közelében. Ezen a helyszínen található egy dombormű a 600-as évek közepéről, amely egy íves, körülbelül öt húrból álló hárfát ábrázol egy zenészekkel és egy táncossal játszott jelenetben. A műalkotás a buddhizmus burmai terjeszkedésének korszakából származik. A hárfa Burmába való érkezésének korai időpontjára vonatkozó egyéb bizonyítékok a Kínából származó, Kr. u. 801-802 közötti kínai krónikákból származó dokumentumokból származnak. Ebben az időszakban a Pyu Királyság követséget küldött Kínába egy burmai hangszerekből álló zenekarral, köztük kétféle íves hárfával – egy 14 húros, hosszú nyakú hárfával, amelynek tetején egy előreugró főnixfej volt, és egy befelé ívelő hárfával. Mindkét típus megtalálható a Kr. u. 200-400 közötti amaravati műalkotásokban.

A saung gauk máig élő hagyományként van jelen még Burmában. A hangszeren a királyi udvarban a királyság végéig játszottak. A második világháború előtt egy hanyatlási időszak következett. Ezután 1947-ben Hmat Kyi, aki királyi fafaragók leszármazottja volt, 7 hárfát készített az állami képzőművészeti iskolák számára. Bár ma már ritkaságszámba mennek, az országban még mindig vannak olyan mesteremberek, akik ezeket a hangszereket készítik. Egyetemi szinten zenetudósok dolgoznak azon, hogy az országban szélesebb körben elterjesszék a hárfaoktatást.

Délkelet-Ázsia, Kambodzsa

Kambodzsában a pin (khmer: ពិណ, pĭn [pɨn]) nevű hárfa a kambodzsai zene történelmileg egyik legfontosabb hangszere volt. A hangszer Indiából származik, és az ősi művészeti alkotásokon is látható. Történelmi jelentőségét maga a kambodzsai klasszikus zene elnevezése, a pinpeat (khmer: ពិណពាទ្យ) hangsúlyozza. A kambodzsaiak körülbelül valamikor a Kr. u. 13. és a Kr. u. 15. század között hagyták abba a pin használatát.

Karenni hárfa

A harmadik ívhárfa a karenni és mon népeké, a T’na ívhárfa. A karenni hárfa általában öt vagy hét húrral készül, de lehet akár 10-12 húrja is a kortárs dalok lejátszásához. A hárfahúrokat hagyományosan méhviasszal bevont, fonott kenderfonalból vagy bambuszszálból készítették. Később pamuthúrokat használtak. Manapság selyem- vagy nejlonhúrokkal, illetve fémhúrokkal is húrozzák. A hangszert „pengették”, és lágy hangja volt.

A T’na készítésénél a két részét (testrészt és a fejrészt) külön alakítják ki. A testrész általában egyfajta fából készül, a fejrész pedig egy másik fafajtából. A hárfa teste kemény, kivájt fából készül, amely egy fatörzsből vájt csónakra hasonlít, amelynek egyik vége hegyesebb, mint a másik. Körülbelül két láb hosszú, 5 hüvelyk széles. A rezonátor lap kérges szarvasbőrből készülhet. A test oldalára két lyukat fúrnak.

A karenni hárfa nyaka nem hajlik annyira befelé, mint a burmai saung hárfáé. A hárfa feje természetesen hajlított fából készül, amelyet a testhez erősítenek, és a keskenyebb végébe illesztenek. A nyakban lévő hangolókulcsok a húrok megfeszítésére szolgálnak, a húrok másik vége a hangfal közepére erősített facsíkra kerül.

Harry Ignatius Marshall szerint, aki 1922 előtt a karenni nép között élt, a t’na-t elsősorban a fiatal férfiak használták, akik gyakran vitték magukkal a hárfát.

Beszámolt arról, hogy a t’na-t a 20. század elején udvarlásra használták. A fiatal férfiak játszottak a fiatal nőknek, akik a t’xe szájhárfával válaszoltak. Ketten együtt lehettek, a lány szülei pedig hallgatták játékukat; amíg hallották a hangszerek játékát, addig a fiatalok kettesben maradhattak.

A karenniek a t’na-t bambusztesttel is elkészítették, ami nagyobb rezonanciájú hangszert eredményezett. A bőr membrán nyílását a cső egyik oldalán, a bambusz két csomója között alakították ki. A bőrt a nyíláson keresztül kifeszítették, és a cső másik oldalán megkötötték.

Kína

Az ívhárfák Indiából vándoroltak Kínába Gandharán, Baktrián és Szogdián keresztül. Emellett Burma zenészeket küldött a kínai udvarba, akik kétféle íves hárfán is játszottak. Az egyik hárfa nyaka hosszabb volt, mint a hangszer teste, „a nyak vége… kifelé fordult, a csúcs pedig a főnix fejéhez hasonlóan alakult”. Ez hasonlított a későbbi kínai feng shou konghou (鳳首箜篌, szó szerint „főnixfejű konghou”) ívhárfához, amelyről úgy gondolják, hogy a keleti Csin-dinasztia (Kr. u. 317-420) idején Indiából került ide. „A Sui-dinasztiától (581-618) kezdve a yanyue-ban (lakomák zenéje) is használták”. Az ívhárfa valószínűleg Kr. u. 1000 után tűnt el Kínában, ami egybeesett a buddhizmus hanyatlásával. A szöghárfa tovább élt Kínában, mint az ívhárfa, és valamikor a Ming-dinasztia (1368-1644) idején halt ki.

Li Mei (李玫) kínai zenekutató megemlítette, hogy a kínai művészeti alkotásokon kétféle ívhárfa látható. Az egyik a standard indiai ívhárfának tűnik, amelyből a modern saung lett. Ennek a fajtának hosszú fából készült teste és magas íves nyaka van, amelyeket úgy faragtak ki, hogy simán illeszkedjenek egymáshoz. A másik típus a Qiu-Zi ívhárfa, amely a Qiu-Zi barlangokról (Kizil barlangok) kapta a nevét. Úgy tűnik, hogy ez a hárfa töktestből készült, kissé babszemre hasonlít, és nem megy át olyan simán a hangszer nyakába, mint az indiai ívhárfa esetében. A hárfát csak a Kizil barlangokban ábrázolják, ezért is kapta a nevét.

Egyiptom

Az ókori Egyiptomban a hárfa volt a legfontosabb hangszer. Az ókori Egyiptomból ismert íjhárfák (egyiptomi nyelven általánosságban bīnꞏt, b.nt, bent, benet, koptul voina) kronológiai sorrendjük és formájuk alapján nagyjából négy csoportra oszthatók. Ezek közé tartozik az ásó, a kanál, a naviform (csónakszerű) és az ív vagy félhold alakú hárfák.

Az ívhárfát először az Óbirodalomban, a 4. dinasztia idején (i. e. 2723-2563) használták, és a szakkarai és gízai masztabák ünnepi jelenetein jelenik meg. Ez a hárfatípus a modern ásóra emlékeztet: kicsi, lapos, hegyes testéhez enyhén ívelt, zömök, hosszú nyak csatlakozik, mint egy ásó lapátja és nyele. Az „ásó alakú” vonóhárfa kezdetben az egyetlen hárfatípus volt, de többféle méretben készült, a húrok száma 4 és 6 között változott. Az egyiptomi Középbirodalom vége felé eltűnik az ikonográfiából, majd az Újbirodalom idején újra megjelenik.

Már a Középbirodalomban (i. e. 2160-1633 körül) megjelent egy új típusú, „kanál alakú” hárfa. Az Újbirodalomban népszerűvé vált egy kisméretű, „hajó alakú” hárfa is, amely idővel fokozatosan nőtt, és végül néha elérte az emberi test magasságát. E korszak különleges hárfatípusa a „hetes alakú” függőleges hárfa, amelynek nyaka keskeny ívben meghajlik, majd vízszintesen, egyenesen folytatódik, a 7-es számra emlékeztető módon. A hellenisztikus korszakban (Kr. e. 332-30) megjelentek a „sarló alakú” íjhárfák.

Görögország és Róma

Az ókori Görögországban a cithara volt a fő húros hangszer, de ismertek más húros hangszereket is, köztük a pandura lantot. Bár a görögök a citharát részesítették előnyben, ív- és szöghárfák is voltak a birtokukban, amelyek neve ismert, de a tudósok nem tudják őket egy konkrét hárfához rendelni. Ezek közé tartozik a pszaltérion, a pektisz, a trigonosz, a magadisz a szambuca és az epigonion. A fennmaradt műalkotások nagy részén szöhárfák láthatók. A görögök azonban használták az ívhárfát is, amely Egyiptomból került Görögországba és Rómába. A feltárt műtárgyakon legalább két ívhárfa ábrázolás látható. Az athéni Nemzeti Régészeti Múzeumban található, a Kr. e. 5. századból származó domborművön görög ruhába öltözött zenészek játszanak hangszereken, köztük egy nagyméretű, függőleges ívhárfán, amely az egyiptomi hárfákhoz hasonló. Egy vázafestményen egy nő látható, aki egy kis íjhárfát tart a kezében, amely a ma Afrikában használt enanga hárfához hasonlít. Ez utóbbi egy szambuca lehet, mert az elmondások alapján a szambuca kis méretű volt és magas, „nőies” hangja volt.

 

árfán Görögországban a nők játszottak, gyakran a hetérák. A Kr. e. 4. századi és későbbi irodalomban a szambukisztria kifejezést, amely a szambukon játszó nőt jelenti, kurtizánokra használták (a pszaltria szóhoz hasonlóan, amely női hárfaművészt jelent).

Az ívhárfa a Római Birodalomban legalább az i. sz. 1. századig fennmaradhatott. A Pompeji közelében lévő egyik villában végzett ásatások során egy freskót tártak fel, amelyen egy fiatal nő játszik ívhárfán. Ez a műalkotás azonban nem biztos, hogy megbízhatóan ábrázolja a korabeli aktuális eseményeket, mivel a rómaiak korábbi korokból másolták a művészetet.

Szubszaharai Afrika

Ma az íjhárfák leggazdagabb lelőhelyei a Szaharától délre fekvő Afrikában találhatók; 1984-ben a New Grove Encyclopedia of Musical Instruments mintegy 37 bejegyzést tartalmazott az afrikai ívhárfákról (szemben a szöghárfákra vonatkozó 5 bejegyzéssel). Elsősorban Közép-Afrika Egyenlítőtől északra eső részein találhatók, a nyugati szavannáktól Ugandáig, ahol közel 50 különböző kultúra használ hárfát. Az afrikai ívhárfáknak öt-tíz húrja van; állva, fekve, minden lehetséges testhelyzetben használják őket ének kíséretére.

Bár nincs olyan bizonyíték, amely közvetlenül összekapcsolná az egyiptomi íjhárfákat a modern afrikai íjhárfákkal, kapcsolatuk mégis feltételezhető. A feltételezés egy másik egyiptomi hangszer, a pengetős lant tanulmányozott továbbélésére épül, amely gunbri néven maradt fenn. Az 1960-as években etnomuzikológusok feltérképezték a különböző hárfatípusok afrikai előfordulási helyeit, és eljutottak egy elmélethez, amely szerint a hárfák Egyiptomból érkeztek, és a kontinens felső középső részén, a Szahara alatt terjedtek el.

Afrika és Indonézia között is van kapcsolat, a két régió között a monszunszeleken közlekedő hajókkal hozhatták be a hárfát. A jamgyökér Indonéziából érkezett, és egy „keskeny folyosón”, az úgynevezett „jamgyökér-övben” termesztették „Kenyában, Ugandában, Észak-Zaire-ben/Dél-Szudánban, a Közép-afrikai Köztársaságban, Dél-Csádban Gabon/Guineától/Kamerunig/Nigériáig”. Ezek azok a területek, ahol az ívhárfát is használják. Nem biztos, hogy a hárfa melyik irányban kelt át a tengeri úton, de mind Indonéziában, mind Afrikában használták az ívhárfát.

Az afrikai íjhárfák nagyon változatosak mind felépítésükben, mind díszítésükben, amely gyakran figurális és antropomorfikus. Abban azonosak, hogy bőrrezonátorral borított testük van, amelyhez általában fából készült, ívelt nyak csatlakozik. A legtöbb esetben a húrokat a hangszer nyakára szerelt fakulcsokkal lehet hangolni. A húrok másik vége egy hosszanti húrtartó léchez fut, amely vagy a bőr tetőlemez felett vagy az alatt helyezkedik el, vagy felülről és alulról át van fűzve rajta. A nyak beépítése a testbe háromféleképpen történhet:

Az 1. típus úgy ül a test üregében, mint a kanál a teáscsészében, és csak a húrok feszítése tartja a helyén. A 2. típus szorosan bele van csavarva a test kúpos végébe, mint a dugó a palack nyakába. A 3. típus a test fából faragott – gyakran antropomorf – meghosszabbításához van rögzítve.

 

https://en.wikipedia.org/wiki/Arched_harp

nincs adat

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

Mondd el a véleményed

For security, use of CloudFlare's Turnstile service is required which is subject to the CloudFlare Privacy Policy and Terms of Use.

HÚREMBER
KÜLÖNLEGES HANGSZEREINK

Lehet, hogy ez is érdekel

Privacy Preferences
When you visit our website, it may store information through your browser from specific services, usually in form of cookies. Here you can change your privacy preferences. Please note that blocking some types of cookies may impact your experience on our website and the services we offer.