Skip to main content Scroll Top

Zongora - Phonola - Hupfeld - Mechanikus zongora

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 1358 × 1573 × 672 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Billentyűk száma

Hangszeren történő játék módja

Kontinens

Ország

Megosztás:
Kategóriák:
Címkék:

Zongora - Phonola - Hupfeld - Mechanikus zongora

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 1358 × 1573 × 672 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Billentyűk száma

Hangszeren történő játék módja

Kontinens

Ország

Megosztás:
Kategóriák:
Címkék:

A gépzongora olyan önjátszó zongora, amely pneumatikus vagy elektromechanikus szerkezettel rendelkezik, és perforált papír- vagy fémtekercsek segítségével működteti a zongora mechanikáját. A modern változatok MIDI-t használnak. A gépzongora a 19. század végén és a 20. század elején a tömeggyártású otthoni zongorák elterjedésével vált népszerűvé. Az eladások 1924-ben érték el a csúcspontjukat, majd az 1920-as évek közepén az elektromos fonográffelvételek fejlődésével visszaszorultak. Az elektromos erősítés megjelenése az otthoni zenelejátszásban, amelyet a rádiók hoztak, hozzájárult a gépzongorák népszerűségének csökkenéséhez, és az 1929-es tőzsdekrach gyakorlatilag teljesen felszámolta a gyártást.

Története

Az első megfelelően működő pneumatikus gépzongorát, amelyet az Aeolian Company gyártott, és „Pianola” néven emlegetett, 1896-ban találta fel Edwin S. Votey, és a 20. században terjedt el széles körben. A „pianola” elnevezés, amelyet néha a gépzongorák gyűjtőneveként használnak, ebből a találmányból származik. Ennek a gépzongorának a szerkezete teljesen pneumatikus volt: a lábbal működtetett fúvókák vákuumot biztosítottak egy pneumatikus motor működtetéséhez és a felvételi orsó meghajtásához, miközben a papírtekercsen lévő lyukon keresztül beáramló levegő minden egyes kis lökését két lépésben felerősítették, annak érdekében, hogy elegendő erősségű legyen egy hang leütéséhez.

1900–1910

A gépzongora szerkezete

1-Pedál.

2-pedál csatlakozás.

3-Szivó rész (csak az egyik látható).

4-Tartály; magas nyomású (az alacsony nyomású tartály nem látható.)

5-Szívócsonk.

6-Szívócső a motorhoz.

7-Légtér az elsődleges szelepek felett.

8-Másodlagos szelepek.

9-Pneumatikus ütő.

10-Pneumatikus csatlakozás a zongora mechanikájához.

11-Zongora mechanika.

12-Pneumatikus motor.

13-Leolvasó tábla (a kottatekercs áthalad a leolvasó táblán)

Votey széles körben reklámozta a Pianolát, példátlanul sok színes, egész oldalas hirdetést használva. Kezdetben 250 dollárért árulták, majd más, olcsóbb gyártmányok is piacra kerültek. Kialakult egy szabványos 65 hangjegyes formátum, 11+1⁄4 hüvelyk (290 mm) széles tekercsekkel és 6 hüvelykenként 6 lyukkal, bár több lejátszó gyártó saját, más gyártókkal nem kompatibilis tekercsformát használt.

1903-ra az Aeolian Company katalógusában több mint 9000 tekercscím szerepelt, és havonta 200 címmel bővült a kínálat. Sok cég katalógusa több ezer tekercset tartalmazott, főként könnyű, vallásos vagy klasszikus zenét. Ragtime zene is szerepelt.

Melville Clark két fontos funkciót vezetett be a gépzongoráknál: a teljes skálájú tekercset, amely a zongora billentyűzetének minden hangját le tudta játszani, és a belső lejátszót, mint alapfelszerelést.

Az évtized végére a zongoralejátszó készülék és a 65 hangos formátum elavulttá vált. Ez sok kis gyártónak okozott gondot, akik már befektettek a 65 hangjegyes lejátszó üzembe, ami végül az iparág gyors egységesítéséhez vezetett.

A New York állambeli Buffalóban 1908-ban egy ipari konferencián, az úgynevezett Buffalói Egyezményen egy új, teljes körű, mind a 88 hangot lejátszó tekercsformátumról állapodtak meg. Ez megtartotta a 111⁄4 hüvelykes tekercset, de most már kisebb lyukakkal rendelkezett, 9-et hüvelykenként. Ez azt jelentette, hogy bármelyik lejátszó zongora bármilyen gyártmányú tekercset le tudott játszani. Ez a konszenzus döntő fontosságú volt a költséges formátumháború elkerülése szempontjából, amely a tekercs-zenét követő szinte minden más szórakoztató médiumot sújtott.

Miközben a gépzongora Amerikában egyre inkább kiforrott stádiumba került, egy németországi feltaláló, Edwin Welte olyan lejátszón dolgozott, amely automatikusan reprodukálta az előadás minden jellemző vonását, így a gép pontosan úgy játszotta le a felvett előadást, mintha az eredeti zongorista ült volna a billentyűzetnél. A reprodukáló zongora néven ismert készüléket, a Welte-Mignont 1904-ben mutatták be. Ez új marketinglehetőségeket teremtett, mivel a gyártók most már rávehették a kor legkiválóbb zongoristáit és zeneszerzőit, hogy rögzítsék előadásukat egy zongoratekercsre. Ez lehetővé tette a gépzongorák tulajdonosai számára, hogy otthonukban, saját hangszerükön, pontosan úgy, ahogyan az eredeti zongorista játszotta, megtapasztalhassák a professzionális előadást.

Az Aeolian 1901-ben mutatta be a Metrostyle-t, 1904-ben pedig a Themodistot, amely egy olyan találmány, amely az elmondások szerint a dallamot tisztán kiemelte a kíséret fölé. Az eladások gyorsan nőttek, és mivel a hangszerek már viszonylag fejlettek voltak, ebben az évtizedben a tekercsek nagyobb választéka vált elérhetővé. Két jelentős előrelépés volt a kézzel játszott tekercs bevezetése, mind a klasszikus zenei, mind népszerű műfajban, valamint a szóhordozó tekercs.

-A kézzel feljátszott tekercsek megörökítették a zenei frazeálást is a tekercseken, így a játékos zongoristáknak nem kellett azt a tempószabályozóval foglalkozniuk, melyet egyébként nem szívesen használták.

-A szóhordozó tekercsek nyomtatott dalszövegeket tartalmaztak a margón, így a lejátszókkal egyszerűen lehetett kísérni az otthoni éneklést, ami népszerű tevékenység volt, mielőtt a rádió és a lemezfelvételek széles körben elérhetővé váltak volna.

A másik jelentős előrelépés a Welte-Mignon Reprodukciós Zongora két kereskedelmi riválisának Amerikába érkezése volt: az Ampico (1911-től, de 1916-ra teljesen újjáalakult) és a Duo-Art (1914). Az Artrio-Angelus 1916-tól szintén bevezetett egy reprodukáló zongorát. Amikor 1914-ben kitört az első világháború, az Egyesült Államokban lefoglalták a német szabadalmakat. Angliában az Aeolian hatalmas gyárral és értékesítési hálózattal rendelkezett, és könnyen legyőzte a versenyben az Ampicót. Más reprodukciós rendszerek gyártói, a Hupfeld Meisterspiel DEA (1907) és a Philipps Duca (1909 körül) Európában is sikeresek voltak. A Hupfeld 1919-ben tökéletesített egy 88 hangú reprodukciós rendszert, a Triphonolát, és az eladott lejátszók mintegy 5%-a reprodukáló zongora volt.

Amerikában az évtized végére az új „jazz-korszak” és a foxtrott felemelkedése megerősítette, hogy a gépzongora a könnyűzene hangszere, a klasszikus zene pedig egyre inkább a reprodukáló zongorára szorult vissza. A legtöbb amerikai tekercsgyártó cég 1920 előtt megszüntette a nagy klasszikus katalógusok kínálatát, és néhány éven belül felhagyott a „hangszeres” (szöveg nélküli) tekercsekkel.

Angliában az Aeolian Company továbbra is árulta a klasszikus anyagot, és a vásárlók továbbra is hajlandóak voltak hozzájárulni az előadásokhoz azáltal, hogy követték a tekercsekre nyomtatott utasításokat, és maguk működtették a kéz- és lábvezérlőket. Sydney Grew 1922-ben Londonban megjelent The Art of the Piano Player című kézikönyvében azt írta, hogy „körülbelül három év kell ahhoz, hogy egy átlagos zenei intelligenciával rendelkező férfiból vagy nőből jó zongorista váljon. Körülbelül hét év kell ahhoz, hogy egy jó zongorista, orgonista vagy énekes váljon belőle”. A szóhordozó tekercsek soha nem váltak népszerűvé Angliában, mivel 20%-kal többe kerültek, mint a nem szóhengertekercsek. Ennek eredményeképpen az első világháború utáni amerikai és brit tekercsgyűjtemények nagyon különbözőek voltak.

1950-től napjainkig

Az 1950-es évek elején a gépzongorák és más, az 1920-as és korábbi évekből származó hangszereket elkezdték gyűjteni. Egy lelkes rajongó, Frank Holland, aki Kanadában dolgozva gyűjtötte a gépzongorákat, visszatért Angliába, és londoni házában hasonló gondolkodású rajongók találkozóit tartotta. Ez a találkozó 1959-ben „The Player Piano Group” néven vált hivatalossá, és az 1960-as évek elején Holland megalapította a British Piano Museumot (ma Musical Museum) Brentfordban.

Amerikában egy másik gyűjtő, Harvey Roehl 1961-ben könyvet adott ki Player Piano Treasury címmel. Ez nagy példányszámban kelt el, és ezt követték a Roehl’s Vestal Press által kiadott, a hangszerek átépítéséről és restaurálásáról szóló könyvek. Világszerte más társaságok is alakultak a mechanikus zene minden aspektusának megőrzésére és tanulmányozására, köztük a Musical Box Society International (MBSI) és az Automatic Musical Instruments Collector’s Association (AMICA) az USA-ban.

A gépzongorák iránti érdeklődés újjáéledése az 1960-as években a gyártás fellendüléséhez vezetett. Az Aeolian újjáélesztette a Pianolát, ezúttal a háború utáni lakásokhoz illeszkedő kis spinét-zongora formájában, és más gyártók is követték. A QRS a Story and Clark zongorája hagyományos gépzongora volt. A korabeli vásárlók gyakran javításokra kényszerültek a hangszereknél, de eredeti 1920-as évekbeli hangszereket még mindig lehetett találni működőképes állapotban. Lehetővé vált a régi hangszerek teljes átépítése eredeti állapotukba.

Típusok

A gépzongora olyan zongora, amely kézi vezérlésű, pneumatikusan működtetett zongora-szerkezetet tartalmaz. A kezelő kezeli a vezérlőkarokat a zenés előadás megfelelő megszólaltatása érdekében. Különböző segédeszközöket fejlesztettek ki:

Split stack (osztott kazal) vezérlés

Ezekben a hangszerekben (a gépzongorák túlnyomó többsége) a pneumatikus lejátszó mechanika két, megközelítőleg egyenlő részre van osztva. A kezelő a billentyűzet bármelyik felének hangerejét a másiktól függetlenül csökkentheti.

Dallam vezérlés

Ezek a hangszerek perifériás pneumatikus hardverrendszerekkel rendelkeznek, amelyek speciális kottatekercsekkel együtt használva képesek a partitúrában kiemelni a hangsúlyozni kívánt hangokat, míg másokat halkabbá tenni. Az alapvetően dallamzongorák minden hangot lehalkítanak, és csak azoknak a hangoknak adják ki teljes erejüket, amelyek bizonyos kottatekercs „dallam” perforációihoz igazodnak. A finomabb rendszerek (mint például a Hupfeld „Solodant” és az Aeolian „Themodist”) fokozatos dallamvezérléssel rendelkeznek, amelyben a háttérben lévő visszafogott szint és az előtérben lévő dallamszint egyaránt szabályozható. A szerkezet jellege olyan, hogy ahol akkord fordul elő, ott a kiemelendő hangokat kissé jobban előtérbe kell helyezni a többi hangokkal szemben, hogy a szerkezet azonosítani tudja őket.

Önálló dallam

Ezeknek a zongoráknak a hardvere képes a dallamhangokat a háttérkíséretből a billentyűzet teljes hangterjedelmén belül, akkordok felbontása nélkül kivenni. E rendszerek gyártói az Egyesült Királyságban a „Dalian” és a „Kastonome”, valamint az Egyesült Államokban a „Solo Carola” voltak.

Kifejező játékos

Ezeknek a zongoráknak a hardvere képes széleskörű általános zenei dinamikát generálni a tekercskódolásból. A pneumatikus csövek a kódolástól függően fix, előre beállított nyomáson működnek, ami a zenei dinamika hatását kelti. Erre a rendszerre példa a „Recordo” és az „Empeco”.

Reprodukáló zongorák

Ezek a gépzongorák teljesen automatizált változatai, amelyek nem igényelnek emberi irányítást, hogy az élő zenei előadás hatását keltsék. Ezt olyan kottatekercsekkel érik el, amelyekben a tekercsekbe tempótérképet építettek be, és az élő előadás hanghosszát rögzítették. A hangerő dinamikáját a zenetekercs kódolása által vezérelt perifériás tartozékok hozzák létre, ami kiküszöböli a vezérlőkarok működtetésének szükségességét. A teljesítményt egy elektromos motor biztosítja. A legtöbb reprodukáló zongora kézzel is megszólaltatható, és sok közülük kettős funkcióra épül. Számos cég gyártott ilyeneket, az első sikeres hangszer a Welte által 1904-ben piacra dobott „Mignon” volt.

Kotta-tekercsek

A pneumatikus gépzongorák kottatekercsei, gyakran zongoratekercsként ismertek, egy tekercsre tekert, folyamatos papírlapból állnak. Az orsó a gépzongora orsódobozába illeszkedik, majd a kottalap szabad végét a felhúzó orsóra akasztják, amely egyenletes ütemben tekeri le a tekercset az olvasószerkezeten a „leolvasó sáv”-on keresztül. A lejátszandó kottát perforációk segítségével programozzák a papírra. A különböző lejátszó rendszerek különböző perforációs méretekkel, csatornaelrendezésekkel és orsófelszerelésekkel rendelkeznek, bár a többség egy vagy két uralkodó formátumnak felel meg, amelyeket az utóbbi időben ipari szabványként fogadtak el.

A zene programozása többféle módszerrel történhet.

1-a kottát mestersablonnal jelölik ki tisztán metronómra alapozva, közvetlenül a nyomtatott kottából, és a játékos-zongoristáknak lehetőségük nyílik arra, hogy saját maguk hozzák létre a zenei előadást.

2-a zenei sablon metronóm alapján készül egy zongorabillentyűzettel működtetett lyukasztógép segítségével.

3-az élő előadást egy speciális zongorán játsszák le, amely egy elektronikusan működtetett jelölőszerkezethez van csatlakoztatva, és ebből az élő kimenetből készítik el a fizikai sablont, akár úgy, ahogy van, akár a tempó – szükség szerinti – szabályozása után.

4-a modern számítógépes szoftverek és MIDI szoftverek segítségével zongoratekercs-sablonokat lehet készíteni a modern perforálógépek működtetéséhez, új szerzemények megörökítése céljából.

A gépzongorát fénykorában világszerte forgalmazták, és a kottatekercseket széles körben gyártották az Egyesült Államokban, valamint a legtöbb európai országban, Dél-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Csaknem az összes gyártótól rengeteg szerzemény a mai napig fennmaradt, és a tekercsek még mindig rendszeresen, nagy mennyiségben kerülnek elő.

A rendelkezésre álló információk szerint a világ utolsó megmaradt zongoratekercs-gyártója, a QRS Music 2008. december 31-én ideiglenesen leállította a tekercsek gyártását. A QRS Music azonban még mindig az egyetlen megmaradt tekercsgyártóként tartja magát nyilván, és azt állítja, hogy 45 000 szerzemény áll rendelkezésre, és „rendszeresen újabbakkal bővítik a repertoárt”.

Az angliai Brentfordban, Londonban található Musical Museum országos jelentőségű, több mint 20 000 tekercset tartalmazó zongoratekercs-gyűjteménynek ad otthont, valamint egy kiterjedt hangszergyűjteménynek, amely megtekinthető és meghallgatható.

Modern változatok

A reprodukáló zongora későbbi fejlesztései közé tartozik, hogy a zongoratekercsek helyett mágnesszalagot és floppylemezt használnak a zene rögzítésére és lejátszására, valamint – egy Bösendorfer által gyártott hangszer esetében – számítógépes lejátszást.

1982-ben a Yamaha Corporation bemutatta a „Piano Player” zongorát, amely az első olyan sorozatgyártású, kereskedelmi forgalomban kapható reprodukáló zongora volt, amely képes volt digitálisan rögzíteni és lejátszani egy zongorajátékot, és floppylemezt használt adathordozóként. A Piano Playert 1987-ben a Yamaha Disklavier váltotta fel, 1998 óta pedig a Disklavier PRO modellek képesek akár 1024 sebességszintű és 256 fokozatú pedálpozíciójú „nagy felbontású” zongorajáték rögzítésére és reprodukálására a Yamaha saját XP (Extended Precision) MIDI specifikációjának segítségével.

Majdnem minden modern gépzongora MIDI-t használ a számítógépes eszközökkel való összeköttetéshez. A legtöbb modern gépzongorához tartozik egy elektronikus eszköz, amely képes MIDI-fájlok rögzítésére és lejátszására floppylemezek és/vagy CD-ROM-ok segítségével, valamint egy MIDI-interfész, amely lehetővé teszi a számítógépek számára, hogy a fejlettebb műveletekhez közvetlenül a zongorát vezéreljék. A MIDI-fájlok szolenoidokat indíthatnak be, amelyek elektromos áramot használnak a zongora belsejében lévő billentyűzetre szerelt kis mechanikus dugattyúk meghajtására. Az élő előadás vagy a számítógéppel generált zene rögzíthető MIDI-fájlformátumban, hogy később pontosan reprodukálható legyen az ilyen hangszereken. Az antik zongoratekercsek átalakításával nyert MIDI fájlok megvásárolhatók az interneten.

2006-tól számos gépzongora átalakító felszerelés áll rendelkezésre (PianoDisc, PNOmation stb.), amelyek lehetővé teszik a hagyományos zongorák tulajdonosai számára, hogy azokat számítógép vezérelt hangszerré alakítsák át. Az átalakítási folyamat általában a zongora aljának felnyitását jelenti, hogy a billentyűzet alá mechanikus alkatrészeket szerelhessenek be, bár egy vállalat – a Logos Foundation – készített egy hordozható, külső szerkezetet. Wayne Stahnke, a Bösendorfer SE reprodukciós rendszer feltalálója 2007-08-ban egy új, „LX” nevű gépzongora átalakító szerkezetet mutatott be.

2023-tól a Steinway gyárt Wayne Stahnke Live Performance LX rendszerén alapuló gépzongorát. A rendszert 2014-ben adták el a Steinwaynek, és az Spirio néven újjáalakította. Más zongoramárkáktól eltérően eredetileg nem volt elérhető hangfelvételi lehetőség, de 2019-ben a Steinway bevezette a Spirio | r modelleket, amelyek szintén képesek hangfelvételre.

Az Edelweiss egy új brit feltörekvő szereplő a gépzongorák piacán, amely teljesen személyre szabott zongorákat kínál eladásra. 2017 óta kapható a Harrods luxusáruházban, és a Financial Times „How to Spend it” YouTube-csatornája szerint az Edelweiss „a legelőkelőbbnek tekinthető a mai önjátszó zongora típusok közül”.

Összehasonlítás az elektromos zongorákkal

A gépzongora nem egy elektromos és nem egy elektronikus zongora vagy digitális zongora. A különbség e hangszerek között a hangok előállításának módjában rejlik. A gépzongora egy akusztikus zongora, amely a zongorahúrokra ütött kalapács segítségével állítja elő a hangot. A poszt-pneumatikus változatok elektromos alkatrészei a billentyűk vagy a kalapácsok mozgatására korlátozódnak, amelyek egy ember mozdulatait utánozzák; a hangot nem elektronikusan hozzák létre vagy erősítik fel.

https://en.wikipedia.org/wiki/Player_piano

A Ludwig Hupfeld AG egy lipcsei székhelyű vállalat volt, amely mechanikus és önjátszó hangszereket gyártott és értékesített. Alapítója Ludwig Hupfeld (1864-1949) volt.

A vállalat története

  1. július 1-jén Ludwig Hupfeld átvette a J. M. Grob és két társa által 1880 és 1882 között alapított J. M. Grob & Co. Lipcse-Eutritzsch-ben lévő zeneműboltot, amely kezdetben csak hangszereket árult, de 1886-tól önjátszó zongorákat és zenekart utánzó zenegépeket is épített. A felvásárlás után a cég neve „Hupfeld Musikinstrumentenwerke”-re változott. A vállalat továbbra is értékesítette más gyártók önjátszó hangszereit, mint például a Symphonion, a Kalliope és a Chordephon önjátszó citera.

1902-ben a Hupfeld az amerikai Pianolával versenyezve piacra dobta a Phonolát, mint automata zongorát, amelyet kezdetben nagy számban értékesítettek, főként úgymond gépzongoraként. Ahogy az USA-ban és Nagy-Britanniában a Pianola név, úgy Európában a Phonola is a gépzongora szinonimájává vált. Ferdinand Sauerbruch német sebész a Phonola egyik ismert felhasználója volt. Ezt követte 1904-ben a Phonoliszt modell, amely egy elektromossággal működő mesterséges hangsúlyokat is játszó zongora volt, elsősorban klasszikus zenére és inkább otthoni használatra, míg a Clavitist modell, mint kocsmazongora csak szerény hangsúlyozásra alkalmas szerkezettel rendelkezett, és elsősorban tánc- és könnyűzenére tervezték, és a legtöbb Hupfeld-zenegép alapját képezte.

Hupfeld 1904-ben komoly kihívással nézett szembe, amikor a freiburgi M. Welte & Söhne cég a Welte-Mignon márkanév alatt piacra dobta a világ első reprodukáló zongoráját. Ludwig Hupfeldnek több tőkére volt szüksége az új hangszerek fejlesztéséhez és gyártásához szükséges beruházásokhoz, ezért a vállalatot részvénytársasággá alakították át Ludwig Hupfeld AG néven. A „Welte-Mignon” konkurenciájaként kifejlesztették a Hupfeld Dea-t, egy reprodukáló rendszert, amely 1908-ban került piacra. Ezt később a Tri-Phonolává fejlesztették tovább, amely az automata zongora, az elektromos zongora és a reprodukáló zongora kombinációja volt. 1911 után a Hupfeld olyan hangszereket gyártott, amelyeknek kottatekercsei a Buffalo Convention formátumon alapultak, majd az Animatic (Animatic-Clavitist, Animatic-Phonoliszt stb.) elnevezést kapták. A kottatekercseket Animatic (a Phonola számára), Animatic-S (az Animatic-Clavitist számára), Animatic-SJ (a Symphonic-Jazz-Orchestrion számára) és Animatic-T (a Tri-Phonola és Animatic Phonoliszt számára) feliratúak voltak.

1905-ben vagy 1906-ban a chicagói Mills Novelty Company bemutatta az első beépített hegedűvel ellátott zenegépet. Ennek az Automatic Virtuosa névre hallgató hangszernek a felső részében egy vízszintesen elhelyezett hegedű volt, és a húrokat négy forgó celluloid korong vonószerkezete szólaltatta meg. 1909-től létezett egy továbbfejlesztett modell, a Violano-Virtuoso.

Hupfeld 1908-ban egy beépített hegedűkkel ellátott zenegépet is bemutatott, a Carl Hennig által tervezett Phonoliszt-Violinát. Ez egy több mint két méter magas hangszer volt, amelynek alsó részében egy önjátszó zongora volt, de a felső részben három hegedű egy megállás nélkül forgó hegedűvonóhoz volt illesztve. A nagyobb több hangszert megszólaltató zenegépek nevei: Sinfonie Jazz, Pan, Phonoliszt-Violina, Dea-Violina, Clavitist-Violina, Pepita, Violina-Orchestra és Helios voltak.

Az első világháború után a Hupfeld mozizongorákat is gyártott. Évente több mint 5 millió kottatekercset gyártottak és adtak el a Hupfeld zenei rendszerekhez. A vállalat számos variációt gyártott, például egy Phonoliszt violina orchestriont hat hegedűvel és egy automatikus tekercsváltóval, amely akár tíz tekercset is lejátszott közvetlenül egymás után. A hallgató a falon lévő kis dobozon lévő gomb megnyomásával választhatta ki a kívánt műsort.

Miután a Lipcse-Eutritzsch Apelstraße 4. szám alatt található régi gyártólétesítmény végleg túl kicsi lett, 1910-1911-ben Emil Franz Hänsel lipcsei építész tervei alapján a mai Lipcse egyik városrészében, Böhlitz-Ehrenbergben egy új, nagy, kb. 100.000 m² alapterületű gyárépület épült, amelyben kezdetben 1200, néhány évvel később akár 2000 alkalmazott is dolgozott, így a Hupfeld a világ legnagyobb mechanikus hangszergyártója lett. 1910-ben Lipcsében megnyílt a Hupfeld-ház eladótérrel és koncertteremmel. A Ludwig Hupfeld AG ismert zongoragyárakat vett át – 1918-ban a drezdai Carl Rönisch zongoragyárat, 1920-ban az A. H. Grunertet Johanngeorgenstadtban, és a Stecket Gotha-ban 1924-ben. A piac azonban megváltozott, és a gyengébb üzleti teljesítmény arra kényszerítette a Hupfeldet, hogy 1926-ban egyesüljön a lipcsei Gebr. Zimmermann zongoragyárral, amely 1904-ben Eilenburgban telepedett le, és ott nagy és modern gyártóüzemmel rendelkezett. Ettől kezdve a vállalat Leipziger Pianoforte- & Phonola-Fabriken, Hupfeld – Gebr. Zimmermann AG Eilenburg néven működött, és telephelyei Lipcsében, Eilenburgban, Drezdában és Seifhennersdorfban voltak. A vállalat ekkor Európa legnagyobb zongoragyártója volt.

Az 1920-as évek vége felé a lemezek és a rádiók növekvő népszerűsége miatt az eladások visszaestek. Az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság olyannyira súlyosbította a problémákat, hogy az Eilenburgi gyárat 1931. június 30-án bezárták. A gyártást 1934-ben szinte teljesen le kellett állítani, és csak szerény számú zongorát gyártottak. A második világháború idején a gyártóüzemeket hadianyagok gyártására használták, és a bombák súlyosan megrongálták őket. A második világháború után a vállalatot kisajátították, és a gyártási létesítményeket 1949-ben a VEB Deutsche Pianounion vette át. A zongorákat azonban továbbra is gyártották és értékesítették a Hupfeld márkanév alatt.

Az újraegyesítés után a Carl A. Pfeiffer GmbH & Co. KG Leonbergben megvásárolta az üzletet, amely most már Pianofabrik Leipzig GmbH & Co. KG (Ludwig-Hupfeld-Straße 16) 2009. augusztus 13-i fizetésképtelenségéig Rönisch és Hupfeld márkanevek alatt gyártott hangszereket. A Rönisch céget a Julius Blüthner Pianofortefabrik vette át.

A vállalat levéltári iratait a Szászországi Állami Levéltárban, a Lipcsei Állami Levéltárban őrzik; az tárgymutató online kereshető.

Hupfeld hangszerek kiállításai és gyűjteményei

Jost Mucheyer mechanikus hangszerek magángyűjteménye a Pegau melletti Elstertrebnitz-Oderwitzban található Eisen (pulver) mühle múzeum/emlékhely részeként. Látogatások előzetes bejelentkezés alapján.

https://de.wikipedia.org/wiki/Ludwig_Hupfeld_AG

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

Mondd el a véleményed

For security, use of CloudFlare's Turnstile service is required which is subject to the CloudFlare Privacy Policy and Terms of Use.

HÚREMBER
KÜLÖNLEGES HANGSZEREINK

Lehet, hogy ez is érdekel

Privacy Preferences
When you visit our website, it may store information through your browser from specific services, usually in form of cookies. Here you can change your privacy preferences. Please note that blocking some types of cookies may impact your experience on our website and the services we offer.