- Nyitólap
- Európa
- Európa nem meghatározott
- Tambura – Prímtambura 1.
Tambura – Prímtambura 1.
| Méretek | 635 × 140 × 35 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | Kovács Emil |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Adományozó | |
| Kontinens | |
| Ország |
Tambura – Prímtambura 1.
| Méretek | 635 × 140 × 35 mm |
|---|---|
| Hangszer neve | |
| Hangszer típusa | |
| Jellemző előfordulási helye | |
| Hangszer készítésének ideje | |
| Hangszer készítésének helye | |
| Hangszer készítője | |
| Hangszert restaurálta | Kovács Emil |
| Menzúra | |
| Húrok száma | |
| Hangszeren történő játék módja | |
| Adományozó | |
| Kontinens | |
| Ország |
A tambura a hosszúnyakú lantok családjába tartozó pengetős hangszer. A tambura-típusú hangszereket a világ számos országában ismerik, egymástól eltérő, de felépítésében és használatában hasonló változatokban – Kínától az Adriáig, Oroszországtól Észak-Afrikáig. Európában leginkább a magyarok, horvátok és a szerbek használják, mint népi hangszert. A ma használatos közép- és dél-európai tamburák Magyarországon alakultak ki a 19. század végén, budapesti hangszerkészítők munkája nyomán.
A tambura szó feltehetően a perzsa „tn” szóból ered, ami húrt jelent. Az évszázadok alatt különböző hangszereket jelöltek ezzel a névvel, így a 17. században Comenius írja róla: „A tombora áll húrokból, melyek húr tekerő szegecskékkel megvonattatnak.” A 18. században pedig a következőképp jellemzik: „Egy csigahaj, melyből tomborát csinálnak.” A „tombora” nevet hazánkban először Balla Antal jegyezte föl „A Hang” című tanulmányában 1744–1809 között.
Magyarországon több megnevezése is elterjedt. Az Alföldön citerának vagy tökciturának (Szeged), Kecskeméten nótafának is hívják. A Duna–Tisza közén szintén előfordul, hogy a citerával azonosítják, de leginkább annak nagyobb változatát nevezik így. Legáltalánosabb mégis az a forma, amelynek körte alakú testét elöl falappal fedik le, és abból indul a vékony és viszonylag rövid nyak. A zenekari igényeknek megfelelve a 19. században kialakult hangszercsalád tagjai hol a vonós cigánybanda, hol pedig a rezesbanda hangszereiről vették át nevüket: „kontra”, „brács”, „cselló”, „basszprím”, „prím”. A hangszer három fő részből áll, melyek formája és mérete egyes tamburatípusoknál eltérő lehet: fej, nyak, test (korpusz), amely két fő részből áll, a fedőlapból és a hasból.
Története:
Őse az indiai hosszú nyakú pengetős lant, a tamburi, vagy más néven tanpur, illetve ennek kelet-turkesztáni változata. A hangszert már az ókori Mezopotámiában is ismerték, és onnan került Egyiptomba. Később megtalálhatjuk Théba képzőművészeti emlékein, majd az ógörögöknél, és a rómaiaknál is találkozhatunk rokon hangszerekkel.
A X. században az arab al-Fárábi már beszámol a tambura különböző változatairól és a bagdadi tambura méreteiről. Európában első írásos említése egy törökországi francia konzul N. Miklós által írott dokumentumban szerepel 1551-ből; Boszniában feljegyzett egy érdekes szólóhangszert, amely a boszniai janicsárok egyik kedvelt énekét kísérő hangszere volt, s mivel szólóhangszerként alkalmazták, samica néven vált ismertté. A kontinensre az arab kultúra közvetítésével két úton jutott el:
-az egyik Dél-Itálián és Szicílián keresztül Spanyolországig vezetett: a gitár Spanyolországban és mandolin Olaszországban;
-a másik a Balkánon keresztül Délkelet-Európáig vezetett: Bulgáriában létrejött a pandura, Ukrajnában a bandura, míg Oroszországban a balalajka és a domra;
Közép-Európában a hangszer perzsa–arab változata terjedt el, mely valószínűleg török közvetítéssel került előbb Dél-Európába a 16–17. század század folyamán, és később onnan a felhúzódó népességgel Magyarországra. Egészen a 19. századig egymagában, énekkísérő hangszerként (tambura samica) használták, és csak a század második felére jelentek meg tamburazenekarok a mai Magyarország alföldi részein, Szlavóniában és a Vajdaságban. Virágkorát a 19.–20. században élte. Mára Magyarországon visszaszorult: főként a horvátok és a vajdasági szerbek használják, de akadnak még magyar tamburazenekarok is.
Különféle változataiban a világ számos országában használják ma is. Perzsiában és Turkesztánban tambur, Örményországban és a Kaukázusban tanpur vagy tambur néven ismerik, és vonós hangszerré módosult. Tamburaszerű hangszer megtalálható az ujguroknál, ilyen a tambur, a koboz és a dutár, a mongoloknál a sansian, a kazakoknál a dombra és a tádzsikoknál a dombrata és a dumbrak. Ezen belső-ázsiai változatokból fejlődött ki később az európai gitár, a mandolin, a buzuki, a macedón és a bolgár tambura is.
Elterjedési területe
A tamburazenekarok gyakran zenész cigányokból álltak, akik akár három-négy féle nemzet repertoárját is játszották (magyar, horvát, szerb, sváb). Az elterjedési területén ugyanolyan rangja volt a tamburazenekarnak, mint a cigányzenekarnak. Megjelent a lakodalmakban, a városi mulatságokban és csárdákban is. Európában ma főleg a horvátok körében használatos nemzeti hangszer, mindenhol ismerik és használják, ugyanakkor leginkább Szlavóniában épült be a népzenébe. Magyarországon szinte teljesen eltűnt a köztudatból, habár még előfordul használata néhány településen (például Dávod, Báta, Bátmonostor, Mohács) és olykor felbukkan a táncházakban is. A Vajdaságban újra kezd feléledni a tamburás hagyományok ápolása mind magyar, mind pedig szerb részről.
Közép-Európa
A közép-európai tambura elterjedési területe.
-Horvátország, leginkább szlavóniai része (horvátok, magyarok)
-Bosznia-Hercegovina (horvátok)
-Magyarország (horvátok, sokácok, baranyai bosnyákok, bunyevácok, magyarok, szerbek, romák)
-Szerbia vajdasági része (horvátok, szerbek, magyarok, ruszinok, romák, románok)
-Ausztria burgenlandi része (horvátok)
A Vajdaságban elismertek a péterrévei, moholi, csantavéri, újvidéki, becskereki, nagykikindai, és a szabadkai tamburások. Horvátországban a magyarok körében főleg Kórógy és Szentlászló vidékén terjedt el hangszert, de a horvátok körében is leginkább ezen a tájon használatos (Szlavónia).
Magyarország
Magyarországon leginkább az Alföldön és határán használták, és néhol használják ma is, sőt az első világháborúig számos banda játszott még Budapesten, Bécsben (1 magyar, 1 horvát és 1 szerb zenekar) és Pozsonyban is. Ugyanakkor a népzenei kutatásokban kevés szerepet játszott a tambura, így több helyen is kihalt a hagyománya anélkül, hogy alapos kutatás, vagy egyáltalán bármiféle kutatás tárgya lett volna. Ilyen tájegységek Somogy, Zalai-dombság és Mezőföld is, ahonnan kevés hangzó anyag maradt fenn. Szintén az előbb említett okból a magyar tamburás zenének nincs számottevő irodalma Magyarországon.
A magyar tamburadialektusokat 7-8 egységre lehet bontani, ezek:
-bácskai Dunamente
-sárközi
sárpilisi
-kalocsai
-mezőföldi (szinte teljesen kihalt)
-somogyi, zalai (teljesen kihalt)
-vajdasági (tisza-melléki)
-szlavóniai
nem külön dialektus, de Szatmárban is előfordul a cigányok körében.
Híresek a bajai, dávodi, bátmonstori, bogyiszlói, mohácsi, pécsi, sükösdi, bátai tamburások, de meg kell említeni a kalocsaiakat a baranyai horvát és a szentendrei szerb tamburásokat is.
Az 1896-os budapesti millenniumi világkiállításon a bajai tamburazenekar is fellépett. A szájhagyomány szerint Erzsébet királyné és I. Ferenc József király is egy-egy 20 koronás aranyat adott nekik tetszésüket kifejezve.
Kevéssé ismert tény az is, hogy 1906-ban, II. Rákóczi Ferenc újratemetésén a gyászmenetben tamburások is zenéltek (szintén a bajai tamburások).
nincs adat

Értékelések
Még nincsenek értékelések.