Skip to main content Scroll Top

Gitár - Romantikus gitár - Stowasser János – I. kerület – Budapest 1.

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 932 × 298 × 85 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Húrok száma

Hangszeren történő játék módja

Kontinens

Ország

Megosztás:
Kategóriák:

Gitár - Romantikus gitár - Stowasser János – I. kerület – Budapest 1.

Hozzáadás a kedvencekhez
Hozzáadva a kívánságlistához Kívánságlista megtekintése
Eltávolítva a kívánságlistáról
Információk
Méretek 932 × 298 × 85 mm
Hangszer neve

Hangszer típusa

Jellemző előfordulási helye

Hangszer készítésének ideje

Hangszer készítésének helye

Hangszer készítője

Hangszert restaurálta

Menzúra

Húrok száma

Hangszeren történő játék módja

Kontinens

Ország

Megosztás:
Kategóriák:

ROMANTIKUS GITÁR

A kora romantikus gitár, a klasszikus és a romantikus korszak gitárja 1790 és 1830 között figyelemre méltó következetességet mutat. A gitárok hat vagy több szimpla húrral rendelkeztek, míg a barokk gitár általában öt dupla húrral (bár a legmagasabb húr lehetett szimpla). A romantikus gitár végül Antonio de Torres Jurado legyezőnyílású spanyol gitárjához vezetett, amely a modern klasszikus gitár közvetlen elődje.

A 18. század végétől a gitár kiemelkedő általános népszerűségre tett szert, bár – ahogy Ruggero Chiesa megállapította – a későbbi tudósok nagyrészt figyelmen kívül hagyták a klasszikus zenében elfoglalt helyét. Ez volt az olyan gitáros-zeneszerzők kora, mint Fernando Sor, Ferdinando Carulli, Mauro Giuliani és Matteo Carcassi. Emellett számos olyan ismert zeneszerző is játszott gitáron vagy írt műveket gitárra, akit általában nem kapcsolnak a gitárhoz: Luigi Boccherini és Franz Schubert több darabot írt rá, Hector Berlioz gyakorlott gitáros volt, aki nem játszott billentyűs hangszereken, és nem is kapott zeneakadémiai képzést, a hegedűvirtuóz Niccolò Paganini az elmondások szerint gitározott, Anton Diabelli pedig számos gitárkompozíciót készített.

Történelem

Az első ismert gitárt, amelyet nem húrpárokkal, hanem szimpla húrokkal húroztak, 1774-ben Ferdinando Gagliano készítette Nápolyban. Ez a gitár, amely a kölni Heyer Múzeumban volt kiállítva, mielőtt a múzeumot felszámolták volna, néhány fontos dologban különbözött a modern klasszikus gitártól. A gitárnak az 5 szimpla húr mellett, intarziával díszített részei és sárgaréz bundjai voltak. A húrhosszhoz képest hosszú nyaka volt (a fogólap a 11. bundnál találkozik a testtel), csapolt híddal és jellegzetes, 8-as alakú hangolókulcs szekrénnyel rendelkezett. Csak egy hatodik húr hiányzott róla, hogy azonos legyen a korai romantikus gitárral.

A legkorábbi fennmaradt hathúros gitárt 1779-ben Gaetano Vinaccia (1759 – 1831 után) készítette az olaszországi Nápolyban. A Vinaccia hangszerkészítő család a mandolin kifejlesztéséről is ismert. Ez a gitár nem mutatja a dupla húros gitárból való átalakítás jeleit. Az 1790-es évek előtti gitárok eredetiségét gyakran megkérdőjelezik. Moretti 6-húros gitárja 1799-ben jelent meg.

Ugyanebben az időben Franciaország is elkezdte gyártani a hat szimpla húrsoros gitárokat, és hamarosan Spanyolország is követte őket. Az olasz, francia és spanyol hathúros gitárok hasonló módon különböztek a barokk gitártól. A már említett fejlesztéseken túl a gitár fokozatosan hangsúlyosabb íveket és nagyobb testet kapott, míg a díszítés visszafogottabb lett, és leginkább a test szélein és a hanglyuk körül maradt, amelyből hiányzott a díszes rózsaablak, hogy nagyobb hangerőt biztosítson. A bundok többé már nem kötözött bélből, hanem valamilyen keményebb anyagból, először ébenfából vagy elefántcsontból, majd fémből készült rögzített darabokból álltak. A fából készült kulcsokat később fém hangolókulcsok váltották fel.

 

Játéktechnika

A kor tankönyvei nem javasolnak egységes játéktechnikát, hanem inkább a korábbi hagyományokra támaszkodnak. Például gyakran javasolják, hogy a jobb kezet a gitár fedlapjára támasszuk, bár a spanyol gitáros, Nicario Juaralde a modern nézetet képviselte, és a jobb kéz szabadságának elvesztésétől óvott. A hüvelykujjat és az első két ujjat elsősorban pengetésre használták, a 19. században gyakrabban a szabad pengetés (tirando), mint a 20. században kedvelt ráhúzott pengetés (apoyando). A mai klasszikus gitárosok többségétől eltérően a játékosok megosztottak voltak abban, hogy használjanak-e körmöket vagy sem. Fernando Sor például nem használta őket, míg honfitársa, Dionisio Aguado igen.

A romantikus gitár keskenyebb fogólapja lehetővé tette, hogy a bal kéz hüvelykujját egyes gitárosok a hatodik húr lefogására használják, bár Fernando Sor ezt elítéli módszerében, azt ajánlva, hogy a bal kéz hüvelykujja maradjon a nyak hátulján középen, és megjegyzi, hogy a hüvelykujj „magas” pozíciója nem segíti sem a basszushúrok lefogását, sem a gitár tartását. A romantikus gitárok gyakran rendelkeztek hevederrel a játékos nyaka körül, míg Dionisio Aguado feltalálta a hangszer tartására szolgáló háromlábú állványt. Aguado szintén a laza testtartást támogatta, a székben hátradőlve, mindkét lábát szilárdan a földön tartva, ahelyett, hogy a későbbi hagyományos testtartás eléréséhez lábzsámolyt használna, a szék szélét pedig arra használta, hogy a gitár ne csússzon lefelé jobbra, a nyakat feljebb hozva ezáltal.

Zeneszerzők

Antoine de Lhoyer (1768–1852)

Francesco Molino (1768–1847)

Ferdinando Carulli (1770–1841)

François de Fossa (1775–1849)

Joseph Küffner (1776–1856)

Fernando Sor (1778–1839)

Anton Diabelli (1781–1858)

Mauro Giuliani (1781–1829)

Niccolò Paganini (1782–1840)

Dionisio Aguado (1784–1849)

Carl Blum (1786–1844)

Charles Michael Alexis Sola (1786–1857)

Matteo Carcassi (1792–1853)

Josiah Andrew Hudleston (1799–1865)

Johann Kaspar Mertz (1806–1856)

Napoléon Coste (1805–1883)

Adam Darr (1811–1866)

Eduard Bayer (1822–1908)

Giulio Regondi (1822–1872)

Jacques Bosch (1825–1895)

Julian Arcas (1832–1882)

Francisco Tárrega (1852–1909)

Hangszerkészítők

Johann Georg Stauffer

René François Lacôte

Jean Nicolas Grobert

Christian Frederick Martin

Antonio de Torres Jurado

Louis Panormo

Joseph Pons

Etienne Laprevotte

Gennaro Fabricatore

https://en.wikipedia.org/wiki/Romantic_guitar

STOWASSER JÁNOS

Stowasser János (Graslitz, Csehország, 1846. május 21.– Budapest, 1923. február 9.) hangszergyáros, császár és királyi udvar szállító, az „Első magyar hangszergyár Stowasser” alapítója. A javított Ócskái- és Rákóczi-tárogatók feltalálója.

Életpályája

A római katolikus csehországi származású nagypolgári Stowasser család sarja. Egészen fiatal kora óta, Graslitzban, atyja üzletében művelte ki magát a hangszeripar különféle technikai ágaiban. Az eredetileg csehországi hangszergyárat 1770-ben Stowasser Henrik és Pál alapította. Őket követte Stowasser Vencel és az idősebb Stowasser János, aki majd Magyarországon hozta létre a saját gyárát.

Hosszabb vándorlásai után, alig 21 évesen, 1867-ben, az egyik rokona, Stowasser Ferenc, meghívására Budán telepedett le. Új hazájában gazdag szakismereteivel a rokona hangszergyártó üzletét igen tekintélyes színvonalra emelte, majd 1873-ban átvette. A műhely rövid időn belül hangszergyárrá bővült a Lánchíd utca 5. szám alatt levő üzem, amely a budai várnál, a Lánchíd mellett helyezkedett el; ez volt Magyarország első hangszergyára. A tehetséges Stowasser János rendkívül magas szintre vitte az üzletet úgy, hogy a katonai zenekarok legkeresettebb szállítója lett és utóbb a császári és királyi udvari hangszergyárosi címmel is kitüntették.

Üzlete legfőképpen a réz- és fafúvóhangszerek előállítása terén szerzett magának érdemeket. Az ő találmánya az „echo-szárnytrombita”, amely minden katonai zenekarban nagy szerepet játszik. A Stowasser-cég a legutóbbi ezredéves országos kiállítás alkalmával is feltűnt versenyen kívüli előkelő kiállításával, ahol az állami aranyérmet kapta. Idős korára Stowasser János mindig személyesen vezette üzletét, úgy hogy abból csak az ő szakértő bírálatának megfelelő hangszer jutott a megrendelő kezébe. 1910-ben ifj. Stowasser János vette át a nagy múltú cég vezetését.

1923-ban bekövetkezett halála után a gyár tulajdona legidősebb fiára, ifj. Stowasser János (1874–1937) hangszergyárosra szállt. Az üzem a második világháború alatt zárta be kapuit.

Házassága és gyermekei

Felesége, Klauber Jozefa (*Buda, 1853. március 23. –†Budapest, 1911. szeptember 29.), Klauber János molnármester és Lenz Anna leánya volt, akitől több gyermeke született Budapesten, azonban egyetlen egy érte el a felnőttkort és átvette az atyja hangszergyárát:

-ifjabb Stowasser János Vencel (*Budapest, 1874. november 17.–†Budapest, 1937. április 6.), hangszergyáros. Felesége Zaratin Frida (*Budapest, 1875. június 20.–†Budapest, 1929. november 1.).

-Stowasser Hugó (*Budapest, 1876. október 22.-†Alsóvíziváros, Budapest, 1892. április 18.)

-Stowasser Ernő Ferenc (*Budapest, 1882. április 2. –† Budapest, 1901. január 17.).

https://hu.wikipedia.org/wiki/Stowasser_J%C3%A1nos

Értékelések

Még nincsenek értékelések.

Mondd el a véleményed

For security, use of CloudFlare's Turnstile service is required which is subject to the CloudFlare Privacy Policy and Terms of Use.

HÚREMBER
KÜLÖNLEGES HANGSZEREINK

Lehet, hogy ez is érdekel

Privacy Preferences
When you visit our website, it may store information through your browser from specific services, usually in form of cookies. Here you can change your privacy preferences. Please note that blocking some types of cookies may impact your experience on our website and the services we offer.